Szabad magyarok

Milyen előzmények után vállalt szerepet az 1956-os forradalomban?
– Az 1930-as években a diákmozgalomban, a második világháború idején a függetlenségi diákmozgalomban, 1944-ben, a német megszállást követően a nemzeti ellenállásban vettem részt. A Gestapo letartóztatott, halálra ítéltek, de szerencsésen megmenekültem. Aztán 1945-ben a Független Kisgazdapárt angyalföldi elnöke lettem, egyszersmind a budapesti önkormányzat tagja, majd a novemberi választások után országgyűlési képviselő. 1947-ben letartóztattak, koncepciós perben a nép és a demokrácia ellenségének nyilvánítottak. Három és fél évre ítéltek, négyet ültem le, jóllehet a büntetésemet időközben leszállították három évre.
– Szabadulása után ipari munkás volt Budapesten. Mit csinált 1956 őszén és utána?
– Részt vettem a Független Kisgazdapárt és a Magyar Parasztszövetség újjászervezésében, újra az angyalföldi kisgazdák elnöke lettem. A legfontosabb megbízatásom azonban a Magyar Közgazdasági Újjáépítési Tanács szervezésében való részvétel volt. November 2-án afféle egynapos konferenciát tartottunk mintegy nyolcvan résztvevővel, köztük ismert gazdaságpolitikusokkal. Az ott kialakított állásfoglalásunkat magam vittem a parlamentbe Tildy Zoltánhoz és Nagy Imréhez. Kineveztek a testület ideiglenes elnökének. A stabilizációra és a kibontakozásra dolgoztunk ki terveket. Tildyvel és Nagy Imrével abban maradtunk, hogy hétfőn újra találkozunk, és elhozzuk a kisgazdapárti Kiss Sándort, a parasztpárti Farkas Ferencet és a szociáldemokrata Kelemen Gyulát. „Én majd hozok egy kommunistát, és megnevezzük a miniszteri tárcákat” – mondta Nagy Imre. Ezzel váltunk el. A tervezet egyúttal az államminiszterek periódusának végét jelentette volna. A két nappal későbbi szovjet támadás után a barátaim rábeszéltek, menjek nyugatra, ott is az ENSZ-hez és Washingtonba. Legfőbb érvük – az angolnyelv-ismeretemen kívül – az volt, hogy én voltam 1945–46-ban az amerikai–magyar segélyakció budapesti elnöke, valamint a miniszterelnöki delegált az ENSZ újjáépítési szervezetéhez, az UNRA-hoz, így voltak összeköttetéseim. A kinntartózkodásomat mindössze három-négy hétre terveztem. November 8-án hagytam el Magyarországot, Amerikába utaztam. Misszióm azonban kudarcot vallott, mert hiányzott az Egyesült Államok igazi szándéka a helyzet megváltoztatására. Valamiféle „finnlandizálás” lehetőségére gondoltunk – a Bibó-féle memorandum szellemében –, valamint arra törekedtünk, hogy hitelesen mutassuk be a forradalmat és célkitűzéseit a torzításokkal szemben. Ez vezetett arra a gondolatra, hogy hozzunk létre egy szervezetet, amelyik hitelesen kiáll a nyugati világ elé: ez volt a forradalom, és nem más. Így született meg 1957. január elején Strasbourgban a Magyar Forradalmi Tanács, amely később a Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete nevet vette föl.
– Már 1949-től létezett a Magyar Nemzeti Bizottmány, a forradalom leverése után pedig újabb emigrációs szervezetek alakultak a magyarság egységes képviselete érdekében. Mennyiben tekinthető a később létrejött Magyar Bizottság a nemzeti képviselet utódjának, illetve megfordítva a kérdést: mennyire integrálódott a képviselet a Magyar Bizottságba? Melyek az ön tapasztalatai e szervezetekkel kapcsolatban?
– Amint mondtam, hamar felmerült a hiteles tájékoztatás igénye. A Magyar Forradalmi Tanács mintegy hatvan–hetven tagja részt vett a forradalomban. A szervezet gyakorlati okok miatt Amerikába helyezte át székhelyét, bár arra is volt igény, hogy Európában, Strasbourgban maradjunk, mert ez a város az európai egység szimbóluma volt. Washington azonban támogatást ajánlott fel a hidegháború miatt. A fellépéseink, tárgyalásaink az amerikai és más kormányokkal mind Amerikában zajlottak. Az ENSZ is a Magyar Forradalmi Tanácsot kereste meg a magyar helyzet vizsgálatakor. Az úgynevezett ötös bizottság első építőköveit is nálunk kell keresni: a szervezetünk kezdeményezte a vizsgálóbizottság felállítását, de le kellett tagadnunk, hogy ne adjunk muníciót a szovjet propagandának. Azt mondhatták volna, lám, az ellenforradalmárok és reakciósok még az ENSZ-t is fölhasználják ellenünk. Óvatosnak kellett lennünk az otthon maradottak miatt is. A tanács tehát nyilatkozataiban védte a forradalom méltóságát, de elhatárolta magát a szélsőségektől. A szervezet 1957 nyarán kinyilvánította, hogy a nemzet képviselője Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete néven. Munkájában sok demokratikus szellemű személy, intézmény részt vett, köztük szociáldemokrata politikusok is. A Magyar Forradalmi Tanácsnak volt egy húszfős intézőbizottsága, személyük volt garancia az elcsúszás ellen. Elnöke Kéthly Anna volt, az alelnökei Kővágó József és Király Béla. Strasbourgban Király Béla elnökölt, Kéthly nem volt jelen, azonban megbízott bennünk, de – mint a szociáldemokraták általában – meg akarta őrizni politikai „érintetlenségét”. A forradalom tisztaságára ők is vigyáztak, de túl óvatosak és elkülönülők voltak. Úgy viselkedtek, mint a szűz lányok. Túlzott távolságot tartottak a többiektől, és nem használták ki politikai potenciáljukat. Kéthly néha indokolatlan óvatossága nem volt szerencsés. Nem utasította vissza a Magyar Forradalmi Tanács elnökségét, de szimbolikusnak tartotta, és nem állt ki nyíltan senki ellen vagy mellett. Nem elnökölt ténylegesen az üléseken, leszámítva a nagyon szűk körűeket. Kővágó hasonló módon viselkedett, de más okból: ő kitűnő ember volt, de nem politikus. Király aktív volt, elnökölt az üléseken is. A legfontosabb szerep az intézőbizottság választott főtitkárának, Kiss Sándornak jutott. Benne mindenki megbízott, Kéthly is. Ő volt a Magyar Forradalmi Tanács ügyvezetője. Ugyanezt a bizalmat élvezte a korábbi emigráció, a Magyar Nemzeti Bizottmány részéről is. A Magyar Forradalmi Tanács alakuláskor Nagy Ferencet és Auer Pált is meghívtuk a régiek közül Strasbourgba. Pfeiffer Zoltán szintén jelen volt, de vele szemben fenntartások merültek fel. Varga Béla nem jelent meg, vele kapcsolatban is voltak fenntartások, ahogyan a forradalmat látta és közvetítette, de megmaradt iránta egyfajta óvatos tisztelet és a régi barátság, amely tartósnak bizonyult. Ő a régi emigrációt is be kívánta vonni, az 1945–47-es disszidenseket: Nagy Ferencet, Barankovics Istvánt, Pfeiffer Zoltánt, Auer Pált, Sulyok Dezsőt, Kovács Imrét, a még korábbi emigrációból Eckhardt Tibort, Kállay Miklóst, Fábián Bélát és Közi-Horváth Józsefet. Eckhardttal azonban már évekkel a forradalom előtt megszűnt az együttműködés. Kállay gentleman volt, bölcs politikus, a Magyar Nemzeti Bizottmány tagja, de az ötvenhatosok nem akartak együttműködni a „Horthy-világ” képviselőivel, attól féltek, ezzel is a szovjet propagandának adnak tápot, hogy „a reakciós feudális világ jött vissza a forradalommal”. A Forradalmi Értelmiség és a Petőfi Kör részéről Jónás Pál, továbbá két 1947–48-as pártvezér, Pfeiffer és Barankovics részei lettek a képviseletnek, Kovács Imre szintén, Nagy Ferencet már Strasbourgban beválasztottuk. Igyekeztünk beépíteni a korábbi emigrációt. Aztán a képviselet és a bizottmány fokozatosan megszűnt, s megszületett belőlük a Magyar Bizottság. Elnöke Varga Béla lett. Kéthly Anna – véleményem szerint túlzott óvatosságból – nem vett részt a testület munkájában. Kár volt, részt vehetett volna. Lehetett volna ugyanis olyan felépítése is a Magyar Bizottságnak, hogy van egy gyűlés elnökkel, és van egy szűkebb végrehajtó bizottság egy másik elnökkel – a parlamenti elnök, kormányelnök mintájára –, mindkettőt fölajánlottuk mindkét személynek, Varga Bélának és Kéthly Annának. Kéthly túlzott óvatossága valójában a tájékozatlanságában gyökerezett. 1957 végétől, 1958-ban párhuzamosan működött a Magyar Bizottság és a Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete, mindkettő New Yorkban, előbbi a 72., utóbbi az 57. utcában. De volt közöttük párbeszéd. A Magyar Forradalmi Tanács ugyanis, amelynek utódszerve volt a képviselet, létrejötte után néhány héttel átköltözött Strasbourgból New Yorkba – Kiss Sándor hivatala –, így a képviselet már az Egyesült Államokban született mintegy fél évvel később. Ez szélesebb alapokon nyugodott, mint a tanács. A Magyar Bizottság és a képviselet végül egyesült, ebbe beolvadt a Magyar Nemzeti Bizottmány is, de nem úgy, hogy bármelyik beolvasztotta magába a másikat, hanem egyesültek – erre vigyáztunk. (A név Magyar Bizottság maradt – Z. M.) A szociáldemokraták ebben már nem voltak benne, bár ezt mindenki szerette volna. Kéthly túlságosan óvatos volt, amint arról már volt szó. Súgói tájékozatlan vagy sértődött emberek voltak, például Szélig Imre, akivel nagyon sokat beszélgettem. Benne mélyen gyökerezett, hogy régi politikusokkal – ahogy néha mondta, „régi urakkal” – nem tud politizálni. New Yorkban igyekeztünk bevonni a szociáldemokratákat, így Brunauer Sándor kezelte az irodai adminisztráció egy részét, de részt vett a tanácskozásokon Kisbán Jenő, a pesterzsébeti munkástanács volt tagja, Vas Vilmos, a pécsi Forradalmi Tanács ifjúsági tagja és Baranyai Tibor volt budapesti szakszervezeti titkár is.
– Kéthly Anna eleinte nem volt hajlandó együttműködni az amerikai külügyminisztériummal, nem akart találkozni a Szabad Európa Rádió elnökével. Később változott az álláspontja?
– Igen. A szélsőségesek azt vallották, hogy „a dollárnak szaga van”, „az amerikai pénz piszkos”. Kéthly Anna áldozatául esett ennek a szemléletnek, ám makacs ellenszegülése lassan megszűnt. New Yorkban például az amerikai Ladies Garment Union szakszervezet főtitkára látta vendégül, fizette a rezidenciáját, de ez az AFL–CIO szakszervezeti szövetség nevében történt. Évek múltán azután rájött – és jobban elfogadta a helyzetet –, hogy a kommunizmus elleni célokra szánt pénzt az amerikai kormány és társadalom által kijelölt intézmény, a Szabad Európa Bizottság, a FEC gyűjti össze és juttatja el a megfelelő helyekre. Ennek nem voltam tagja, de magyar részről én működtem együtt vele. A párizsi Cultural Freedom és a brüsszeli Nagy Imre Intézet is innen kapta a pénzt. Ez utóbbi létrehozásában magam is részt vettem. Gábor Róbert, az amerikai szakszervezetek külügyi vezetőjének felmérése teljesen pontos ebben az ügyben. A stigma elkerülése érdekében a szakszervezet továbbította a pénzeket. Egyszer Csang Kaj-sek küldött a képviselet részére tízmillió dollárt. A csekk láttán megdörzsöltem a szememet. Egyenesen hozzám futott be mint a nemzeti képviselet pénztárnokához – az utódszervezetben Hahn Sándor és mások vették át ezt a szerepet. Az az igazság, hogy bár sosem akartam, cserkész koromtól én kezeltem a pénzeket, az emigrációban is azt mondták: „neked olyan böcsületes parasztképed van, hogy rád lehet bízni a pénzt”. Kéthly azt mondta Csang Kaj-sek pénzére, hogy „ez nem amerikai pénz, ezt elfogadjuk!” – rábólintott mint elnök. Pedig Csang Kaj-sek sokkal jobboldalibb volt, mint Amerika. Sajnos Anna néni nem volt mindig tájékozott. A Király Béla vezette Magyar Szabadságharcos Szövetség pénztárnoka is én voltam néhány évig. Egyszóval az Egyesült Államoktól kapott támogatások többnyire átmentek a kezem között. Az amerikai szervezeteknek van egy régi tapasztalatuk: a pénzzel óvatosan kell bánni, mert könnyű elcsúszni rajta.
– Mennyire tudták követni a politikai eseményeket az emigráció későbbi szakaszában? Gondolok itt elsősorban a Szovjetunió által leigázott országokra. Volt-e valamilyen aktív szerepük? Mi az, amit sikerként könyvel el, amiről szívesen beszél?
– Kiss Sándor, aki a forradalmi tanács intézőbizottságának tagja és a nemzeti képviselet főtitkára volt, továbbá a Magyar Bizottságnak is tagja lett, sokakat tartott számon, százakat itthonról is. Alaposan ismerte a hazai viszonyokat, mindenki tudta róla, hogy a CIA-nál is többet tud Magyarországról. Politikai szempontból Nagy Ferenc számított tényezőnek, aki jóban volt Kiss-sel, együtt tevékenykedtek a Magyar Bizottságon kívül is. Előfordult, hogy főkommunisták jöttek ki, beszélgettek Varga Bélával vagy velem, de igazi súlya Nagy Ferencnek és Kiss Sándornak volt. A nyolcvanas évek elején Varga Bélát meglátogatta Vas Zoltán, az ismert moszkovita és rákosista politikus. Bevallotta neki – egy pohár boglári bor mellett –, hogy „a szovjet csődben van, ti győztetek”. A hazai kapcsolatokhoz tartoznak Illyés Gyula látogatásai, bár Amerikában kevesebbet járt. A hetvenes évek végén Nagy Ferenc mutatott nekem egy hazulról jött levelet, Vörös Vincétől érkezett: „Ha Magyarországon valaha változás lesz, Kiss Sándorra és barátaira számít az ország…” Egy kampány során a későbbi Reagan elnök még mint kaliforniai kormányzó Indiana államba látogatott. Jómagam az indianai kormányzónak voltam egyfajta gazdasági főembere, együtt voltunk hármasban. Reagant kevéssé érdekelték a gazdaságpolitikai kérdések, ezzel szemben nagyon is foglalkoztatta a magyar forradalom. Meglepően sokat tudott a részletekről. Gyakran kérdezte: hogy is volt ott a Széna téren? A Parlament előtt 25-én este? Mi történt a Kilián-laktanyánál? Órákon át képes volt hallgatni az elbeszéléseket a magyar forradalomról. Amikor elnök korában az ismert magabiztossággal lépett fel a Szovjetunióval szemben, abban benne volt a magyar forradalom ismerete.
– Mikor, milyen körülmények között jött haza? Közrejátszottak ebben politikai motivációk?
– A tudománnyal kezdődött. 1997-ben díszdoktorrá avattak a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen. A díszdoktori beszédemben – „ha már díszdoktor vagyok, megmondom az igazat” alapon – jól „odamondtam” a szakmáról is, a világról is. Utána a banketten Andorka Rudolf rektor felhívta Orbán Viktort, az akkori parlamenti ellenzék vezérét, mondván: „Viktor, ha valamikor kormányozni készültök, hallgassátok meg ezt a professzort!” Így kezdődött a kapcsolatunk, amely ettől kezdve rendszeressé vált. Részt vettem a hét-nyolc fős „bölcsek tanácsában” – állandó tagjai Martonyi János, Andorka Rudolf, Hámori József, Solymosi Frigyes, Mádl Ferenc és jómagam –, amely éjszakába nyúló beszélgetéseket folytatott Orbán Viktorral. Időnként egy másik Fidesz-vezető is jelen volt. A hónapokon át ismétlődő tanácskozások felvázolták egy sikeres országgyűlési választás lehetőségét. Orbán Viktor kérésére a gazdaságpolitikai tervezés elnöke lettem. Elvállaltam a képviselő-jelöltséget is. Így telepedtem haza 1997-ben. Amikor a képviselőség szóba jött, természetesen a magyar állampolgárság kérdése is napirendre került. Kiderült, hogy meg sem szűnt, mert a kommunista bürokrácia elfelejtett megfosztani állampolgárságomtól. Most itt élek amerikai–magyar kettős állampolgárként. A kommunista kormányzás évtizedeiben sokáig nem engedtek be Magyarországra. Az 1980-as évek elején Washington a Fulbright-csereprogramok folytatásának feltételeként kötötte ki, hogy Horváth János professzor taníthasson a Marx Károly Egyetemen. Akkor beleegyeztek Aczélék és a belügyesek. Itt voltam egy évig, de szigorúan „blokkoltak”. Sem azelőtt, sem azután nem engedtek be sokáig. Volt még egy alkalom, egy akadémiai esemény, Bognár Józsefék rendezték a Magyar Tudományos Akadémián. Akkor két napig voltam itthon, mindenütt kísértek, „vigyáztak rám, nehogy bajom essék”. Anyám temetésére még a nyolcvanas évek végén sem engedtek haza.
– Kilencvenben megtörtént a politikai fordulat, amelyet rendszerváltásnak hívnak. Mennyiben az, mennyiben nem az? Hogyan látja az azóta eltelt időt itt Magyarországon, a jelen helyzetet, az ország nemzetközi kapcsolatait?
– Magyarország az utóbbi 15 évben sokat elért, de még többet elmulasztott. Nem tart ott, ahol tarthatna. A dolgok mehetnének másképpen – nemzeti vagyon, életszínvonal, megbékélés, stabilizáció –, de elmaradtunk a lehetőségektől. Politikai téren, bizony, áldatlan állapotok uralkodnak. Néha felállok az Országgyűlésben, és azt mondom: röstelljük magunkat, igen tisztelt képviselőtársaim! Mert például tízezer hektár földek parlagon maradnak, csak parlagfű és gaz terem rajtuk, pedig a magyar őszibarack kitűnő, és sok-sok gyümölcs frissen és feldolgozva világpiaci érték. Importálunk őszibaracklevet Görögországból, miközben vidéken tízezrével vannak a munka nélküli emberek. A klasszikus közgazdaságtan vagy más paradigmák – akár a Biblia is – példázzák, hogy milyen csodákra képes a föld és az ember, különösen, ha bölcs intézményrendszer működteti az országot. Nálunk mindez megvan, de nem állnak össze. Nem átok ez, hanem tudatlan gazdaságpolitika. Viszont átok az emberek egymáshoz való viszonyulása: a gyanakvás, a félelem és lenézés – ez áll az egyes emberekre és az intézményekre egyaránt. Az intézmények nem azt keresik, van-e valami közös a másik intézménnyel, amit együtt csinálhatnának, hanem inkább azt keresik, amiben ütközhetnek, tehát „azokkal a rondákkal nem is állunk szóba”. Ha valaki együttműködést és szolidaritást ajánl, máris gyanús lehet. Ez a mentalitás nem a magyar forradalom mentalitása. Hová lett a költészet és a művészet hagyatéka? Sorolhatnánk a kérdéseket. Magyarország tévelyeg. Ha szabad bibliai példát mondanom, Egyiptomból már kijöttünk, és az ígéret földje felé megyünk, de még nem vagyunk ott – a sivatagban barangolunk. Pedig nem kellene, hogy így legyen. Hogy miért alakult így, arra több magyarázatom is van. Az első az, hogy ezt megörököltük a kommunista diktatúrából és az előző náci diktatúrából, hogy az emberek egymásra gyanakszanak és egymástól félnek. Így még a sikereink is, ha vannak – mert vannak –, kevesebbek lesznek, mint amilyenek lehetnének, mert a társadalom vagy az uralkodó kormányzat nem kívánja, hogy az embereknek önbecsülésük legyen. Ne legyen önbizalmuk, mert akkor hátha demokratikus kormányzást akarnak, és esetleg azt teszik, mint ötvenhatban: fölkelnek. Ezért tiltotta a politika, hogy a magyar ismerje a történelmét, ezért nem tudnak a képviselőtársaim 1945–46-ról, nem tudják, hogy akkor milyen demokratikus, tiszta választások voltak Magyarországon, hét párt a listákon, és a kommunisták 17 százalékot kaptak minden szovjet segítség ellenére. Úgy tudják, hogy bejöttek az oroszok, és szovjet világ lett. Nem csoda, hogy a politikai elit és a véleményformálók nem tudják, hiszen a tanáraik sem tudják.
A sivatagi vándorlás korszaka még nem múlt el. Túlélhetjük a botorkálást, hogyha felismerjük és megértjük az okok és okozatok összefüggéseit. Mostanában azonban mintha kezdene pirkadni, s ez fényt vethet a kilábalás útjára.

A szerző történész, kézirattáros