Szökő kút

Korántsem volt a földkerekség határtalan ünnepe a múlt héten tartott víz világnapja. Ekkor ért véget Mexikóvárosban a negyedik vízvilágfórum, amelyen majd tizenháromezer szakértő, különböző nem kormányzati szervek képviselői, valamint politikusok igencsak aggasztó kérdésekre próbáltak meg válaszolni. Az ENSZ-nek létünk egyik alapelemével, az ivóvízzel foglalkozó értekezlete nem tudott beszámolni jelentős haladásról, sőt a kilátások még a jelenlegi helyzetnél is riasztóbbak.
Egymilliárd-kétszázmillió ember nem jut tiszta ivóvízhez – áll a világszervezet majd 600 oldalas, a mexikóvárosi nemzetközi eseményre készített jelentésében. Ha nem változik meg a helyzet, akkor 2050-re megkétszereződik azoknak a száma, akik kénytelenek lesznek tisztítatlan vizet inni. Még rosszabb a helyzet, ha azt vizsgáljuk, hány ember nélkülözi a szennyvízelvezető hálózatot: számukat 2,6 milliárdra becsülte a konferencia. A fertőzött víz okozta megbetegedések következtében naponta csaknem négyezer fő – főként gyermek – hal meg. Ha nekik biztosíthatnánk a tiszta ivóvizet, az elhalálozást a felére lehetne csökkenteni.
Kétezerben a hágai nemzetközi vízkonferencián fogadták el az ENSZ-nek azt a célkitűzését, hogy 2015-re a felére csökkentsék azoknak a számát, akik kénytelenek nem tisztított ivóvizet inni. Az azóta eltelt hat évben e nemes célkitűzésből semmi sem valósult meg, sőt nőtt azoknak a száma, akik nem jutnak hozzá a napi tiszta kortyhoz.
Hozzáértők szerint az ivóvíz a XXI. század végére olyan stratégiai cikké válik, amilyen korábban a szén és az olaj volt. Így a geopolitika egyik meghatározó része lesz a víztároló helyek fölötti ellenőrzés. A fekete arany helyét átveszi a kék arany. Pedig bőven van ivóvíz, arról nem is beszélve, hogy a készlet tisztítással megújítható. A föld teljes vízkészletének az édesvíz csupán három százaléka, ám nagyrészt megfagyva magasodik jéghegyek formájában a sarkok közelében. Az édesvíz háromnegyedét az ipar és a mezőgazdaság használja el, csupán negyede jut a háztartások fogyasztására, ebből is kis hányad a szomjoltásra. Tehát új technológiák alkalmazása esetén egyáltalán nem kell attól tartanunk, hogy az elkövetkező években, sőt évszázadokban a föld lakossága kifogyhat e lételeméből. Még a jelenlegi ivóvíztermelés fenntartásával is – a szakértők becslése szerint – elég lenne nyolcmilliárd embernek.
Csakhogy az édesvíz nem egyenlően oszlik el az országok között. A föld ivóvízkészletének 60 százaléka tíz országban található, 40 százaléka pedig hat államban. Ennek a csoportnak az élén Brazília, Oroszország és Kína áll. (Végre egy jó hír: hazánk szerepe is felértékelődhet Európában, mivel valóságos édesvíz-nagyhatalomnak számítunk. Lehetséges, hogy a század végén ivóvíz-csővezetékek kiindulópontja lesz Magyarország.)
Földünk országainak egyharmada olyan területeken helyezkedik el, ahol szakértők előrejelzése szerint súlyosbodhat a vízhiány. Éppen ezeken a területeken tapasztalható – a Szaharától délre fekvő részen – az utóbbi idők nagy demográfiai robbanása. Afrika 900 millió lakosának harmada nem jut tiszta ivóvízhez, és valószínűleg nem egy-két év múlva javulhat a helyzet. Mindehhez társul még a klímaváltozás, az évről évre tapasztalható szárazság. A felmérések szerint a föld egyharmadát veszélyezteti az elsivatagosodás.
Az ivóvízfogyasztásban még égbekiáltóbb az igazságtalanság, mint a vízkészlettel való rendelkezésben. Míg egy amerikai állampolgár naponta 500–600 liter vizet használ fel, addig egy afrikai húsz literrel kénytelen beérni. Etiópia, Afganisztán egyes részein ennél is kevesebb jut egy emberre, napi öt–tíz liter. Asszonyok leánygyermekeikkel naponta harminc kilométerről hordják a vizet a családjuknak, nem egy esetben a kicsinyek az iskolákból is kimaradnak ezért. Az európaiak vízfogyasztása csupán fele az amerikaiakénak, persze itt nincs is annyi öntözésre váró golfpálya, hűtött bevásárlóközpont, amelyet elektromos energiával kell ellátni.
Ám igazságkeresésünk közepette arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy egy afrikainak egy csepp vízzel sem jutna több szomjoltásra, ha egy kaliforniai kevesebbet zuhanyozna, vagy egy európai nem működtetné kerti szökőkútját. Beruházni kell a helyszínen, mégpedig sokat, hogy Afrika, Dél-Amerika és Ázsia távoli zugaiban is hozzáférjenek a biztonságos ivóvízhez.
„Csapnivaló irányítás, korrupció, felkészületlen intézmények, tehetetlenség a bürokrácia hatalmával szemben és pénztelenség” – az ENSZ jelentése szerint ezek a fő okai annak, hogy a fejlődő országokban akadoznak azok az intézkedések, amelyek nyomán ivóvízzel láthatnák el a lakosságot. Ezekben a térségekben a fejlesztéseknek csupán öt százaléka jut a vízipari létesítményekbe, negyedét-harmadát pedig a telekommunikációs beruházások emésztik fel. „Ivóvizet előbb, mint mobiltelefont!” – hangzott el a mexikói világkonferencián is Loic Fauchonnak, a Vízvilágtanács francia elnökének jelmondatszerű követelése. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy ha a jelenlegi irányzat fennmarad, akkor egy mobiltelefon megfizethető lesz egynapi ivóvíz árából. Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap korábbi elnöke egy tanulmányában 180 milliárd dollárra becsülte azt az összeget, amelyet évente az ivóvíz-szolgáltatásba kellene befektetni. Ezzel szemben jó, ha 80 milliárd dollár jut erre a célra.
De vajon ki legyen az, aki a vízszolgáltatást üzemelteti, felügyeli – állami vagy magánvállalat? Az ENSZ jelentése szerint a kilencvenes évek nagyberuházásai után a multik egyre inkább elhagyják a fejlődő országokat a politikai tárgyú viták következtében, emiatt pedig milliók maradhatnak vízellátás nélkül. Ilyen esetek előfordultak már Mozambikban, Zimbabwéban, Dél-Afrikában, Bolíviában és korábban Argentínában is. A víz árába való politikai beleszólás, a különböző országok gazdasági nehézségei miatt döntöttek a nagy szolgáltatók a távozás mellett. Veszélyben érzett privatizációs céljaik miatt szedik a sátorfájukat és kivonulnak, megelégednek az összehasonlíthatatlanul biztonságosabb – ám csekélyebb – európai vagy észak-amerikai piaccal. A nagy kérdés csak az, hogy távozásukat követően kik és hogyan szolgáltatják a vizet a fejlődő országokban. Nemegyszer volt rá eset, például Haitin, hogy senki.
A világtanács elnöke elismerte a bírálat jogosságát, hogy tévúton jártak Kína és India megítélésében: a két hatalmas ázsiai állam az elmúlt években országos szinten nem sok haladást tudott felmutatni a tisztított ivóvíz és a csatornázás terén. Újdelhiben, India fővárosában gyakorlatilag ihatatlan a víz. Persze ha Sanghajt nézzük, kiugró fejlődésről számolhatunk be, de nem szabad megfeledkeznünk a kínai vidékről sem. Vannak olyannyira szennyezett körzetek a távol-keleti országban, ahol még a csapból is szennyvíz folyik. Húszezer vegyipari üzem települt a Sárga-folyó vidékére, közülük több száz – kínai megfogalmazás szerint is – „biztonságilag veszélyes”. Az Amurt is veszélyeztető tavaly novemberi benzolkiáramlás jól példázza a kritikus helyzetet, amellyel már-már nemzetközi feszültség keletkezett Kína és Oroszország között. A sohasem tapasztalt gazdasági fellendülésnek az az ára, hogy a nagyvárosok közelében a víz „súlyosan szennyezett”. Mintegy 300 millió kínai, a lakosság majdnem egyharmada az egészségét veszélyeztetve olyan vizet iszik, amely egyértelműen vegyileg fertőzött. A következményekkel Kína egészségügyi ellátásának kell szembesülnie nem is hosszú idő múlva.
Mára oly mértéket öltött a folyók szennyezése, hogy az a gazdasági vezetőknek is szemet szúrt. A kínai miniszterelnök a közelmúltban kijelentette: „Nagyot hibáztunk, ugyanis a szennyeződés olyan jelentős problémává vált, amely gátolja Kína gazdasági fejlődését.” A felismerés megszületett, de a tettek még hiányoznak. A kínai környezetvédelmi hivatal csak 250 munkatársat számlál, és 30 millió euróval gazdálkodik. Amerikai társszerve, amely a szennyezési fokozatot összehasonlítva hasonló mutatókkal küzd, ennek az összegnek a kétszázszorosával rendelkezik.
Legyen-e ingyen elérhető az iható víz? – ezen töprengenek a különböző globalizációellenes szervezetek, hiszen az élethez alapvetően szükséges elemről van szó. A létfenntartáshoz szükséges napi víz mennyiségéről, úgy 40–50 literről szól az igényük, amelyhez minden embernek fizetség nélkül joga volna. Ám arról nem szól a követelésük, hogy amíg nem lesz vezetékes vízhálózat és csatornarendszer a legeldugottabb kis afrikai faluban is, addig vajon honnan veszik az ilyenformán jogaikban megerősített családok azt a legalább három hektoliter vizet, amely ivóvízként, mosdásra, mosásra, főzésre szolgálna.