Újváros helyett Újpest

Tizenkét év után az idén először nem jutott be a Dunaújváros (DAC) a jégkorongbajnokság döntőjébe, az Újpest viszont tizennégy év szünet után ismét harcba szállhat az aranyéremért – röviden így lehet összefoglalni a két csapat kedd esti, újvárosi, 4-0-s vendéggyőzelemmel véget érő mérkőzésének következményeit. Ennek megfelelő volt az öröm és a bánat az egyik, illetve a másik oldalon.
Szokatlan látvány és szag fogadta az érkezőket az újpesti öltözőben: a lefújás után néhány perccel vágni lehetett a füstöt. A játékosok megnyugtatásul megerősítették, ez kirívó eset, többségük egyáltalán nem dohányzik, a szivarozással csupán meg akarták adni a módját a sikernek. A már-már bajnoki címet feltételező ünneplést Ancsin János, a csapat korábbi klasszisa, több mint kétszázszoros válogatott játékosa, jelenleg pedig edzője így indokolta: „Elértük a célunkat, a döntőbe akartunk jutni. Ott már felszabadultan játszhatunk. Edzőként ez az eddigi legnagyobb eredményem, de nagyon szeretném, ha néhány hét múlva ebből az eddiget hangsúlyozhatnám.” Ancsin szavai elárulják, az Újpest a március 7-én, azaz jövő kedden kezdődő fináléban a címvédő, sőt az utóbbi években egyeduralkodó Alba Volánt is szeretné megtréfálni. Az idény során ugyan csak egyszer győzték le és háromszor kikaptak, de a négyből három meccs nagyon szoros volt.
Ladányi Balázs, a lila-fehérek ásza egyetért edzőjével, egykori sortársával: „Hasonló döntőre számítok, mint az elmúlt években az Újvárossal. A Volán az esélyesebb, de meg lehet tréfálni.” A balszélső játékán nem érződött, hogy megviselné az egykori csapata elleni találkozó, s amikor a Dunaújváros sorsáról faggattuk, érdekes megvilágításba helyezte a kérdést: „Az utóbbi évek tapasztalata alapján kijelenthető, Újvárosban az eredményesség egyáltalán nem befolyásolja az anyagi helyzetet. Amikor legutóbb, 2002-ben bajnokságot nyertünk, akkor sem történt semmi, ahogy tavaly sem, amikor csupán 4-3-ra maradtunk alul a Volánnal szemben. A magyar hoki szempontjából is örvendetes az Újpest sikere, mert itt van rá remény, hogy a jövőben még nagyobb támogatást kap a sportág.”
Ez az értékelés a Dunaújváros csapatkapitányát, Szélig Viktort aligha vigasztalja. A csupa szív játékost a meccs végén majd szétvetette a tehetetlen düh, néhány perc múlva azonban már jogászhoz illő tárgyilagossággal, de azért nem érzelemmentesen nyilatkozott: „Az lenne a legfontosabb, hogy a városban végre eldöntsék, milyen szintű jégkorongot akarnak, és ahhoz, bármilyen szerényen, valóban megteremtsék a feltételeket. A mostani állapot, miszerint a vezetők ígérgetnek, jó eredményt várnak el, de szinte semmit nem teljesítenek, már végérvényesen tarthatatlan.”
Sok idő nincs a megoldás kidolgozására. Széliggel együtt több kulcsjátékosnak az idény végén lejár a szerződése, ráadásul az elmúlt évtized meghatározó emberei, Vargyas, Borsos, Erdősi nem lesznek fiatalabbak. Szélig elismeri, ő maga is nehéz döntés előtt áll: „Néhány éve úgy képzeltem, itt, Dunaújvárosban akasztom szögre az ütőt, ám most még fiatal vagyok ahhoz, hogy abbahagyjam. Ha nálunk nem változik semmi, akkor kénytelen leszek máshol folytatni a pályafutásomat.”
Szélig Viktor nem az a fajta ember, aki üres szavakkal fenyegetőzik. Nem titkot fecsegünk ki vele, csak a hátvéd jelentőségét méltatjuk azzal, hogy a megyei rivális Volán vezetőjét, Ocskay Gábort idézve elmondjuk: Dunaújvárosban addig lesz minőségi hoki, amíg Szélig kitart a csapat mellett.