A sorsunk a miénk

Mintha négy esztendeje el sem mozdult volna senki a Kossuth térről és a környező utcákból a több százezer embert mozgósító két választási forduló közti nagygyűlésről. Azazhogy mégsem ugyanazt a képet filmeznék a levegőből, a helikopterekről, ha nem tiltja meg a légi felvételek készítését a hatalma elvesztésétől páni félelembe eső kormányzat. Még többen lettek ugyanis, akik összegyűltek az immár történelmi helyszínen. S a számbeli növekményt csak részben adja a természetes szaporulat, hiszen az úgymond nem választó korú népességnek nem jelentéktelen hányada képviseli magát a sokaságban. Kicsiny – és nem apró! – gyermekek hancúroznak, fogócskáznak a felnőttek között. Nem biztos, hogy pontosan tudják, milyen nagy tétje van annak, amiért idevándoroltak a szüleik, nagyszüleik, ám néha figyelnek. Valamit megérezhettek a sorsfordító, ám mégis ünnepi atmoszférából.
De nem csak a gyermekek jelentik a pluszt a négy évvel ezelőttiekhez képest. Láttunk a tömegben olyanokat, akik pár éve még nem voltak velünk. Talán csak máshol volt dolguk, de az is lehet, egész ciklusnyi rossz emlékeket ébresztő kormányzás kellett ahhoz, hogy csatlakozzanak. Látom a régi gimnáziumi diáktársat, akiről hosszú évek óta nem tudtam semmit. S látom azt a bolti pénztárosnőt, aki férjével, s annak nyakában gyermekükkel érkezik. „Jó napot kívánok!” – köszön ránk vidáman. Integetünk egymásnak – kommunikációnak ez most éppen elég.
Nem látom viszont azt a bolti eladót, aki „Maga az Orbán embere!” felkiáltással sózta rám a zöldülő felvágottat, amiért úgy öt éve nem akartam versenyt szidni vele a polgári kormányt. S nincs itt természetesen az a mackónadrágos nő sem, kezében szatyorral, akinek azt üvöltötte Ladájából egy szocialista utcai harcos: „Jól van, mama! Megb…uk a Fideszt!” Mindketten sokatmondóan néztek rám az első forduló napján. Talán érezték, nem vagyok csordatag. Négy éve nem tűntek fel, de nem is hiányoznak. Akiket viszont ismét látok, hiányoznának, ha nem lennének itt. „Miénk itt a tér, mert ez ország a miénk – is” – mondja az emelvényről Pokorni Zoltán, megnyomva az utolsó szót. Mert mindazoké a tér, akik most itt állnak, betöltve még a mellékutcákat is, egymás mellett: értelmiségi és munkás, ifjú és kevésbé fiatal, vidéki és fővárosi. Mindenkié, aki négy évig türelmesen viselte sokszor még a megbélyegzést, kirekesztést is, amiért úgy próbált viselkedni, mint egy európai demokráciában szokás. „Ez a sors, amit élünk, csak egyszer a miénk” – énekelték sokan együtt Demjén Ferenccel, s a gyerekek még önfeledten táncoltak is a dalra. A résztvevők derűsek voltak, s még az ég is kiderült. Úgy látszik, a természet nem értesült egyes óva intő meteorológiai prognózisokról. A választási előrejelzésekről pedig a jelek szerint a távozó hatalmas tömeg útjába eső vendéglátóhelyeken nem értesültek. Mosolygósan, egyetértően intettek a nemzeti és narancssárga színekbe öltözött embereknek.