A teremtés rendje

Valami disszonancia mindig fellép politika és kereszténység találkozásakor. Nem arra gondolok, hogy voltak és vannak keresztényüldöző, az egyházat saját céljaikra kisajátítani akaró rezsimek; vagy voltak idők, amikor világi uralomra törtek papi fejedelmek. Csak azt hoznám itt elő, mikor keresztény meggyőződésű emberek világnézeti-vallási pártba tömörülnek. Van joguk ehhez? Van. Lehet létjogosultsága egy kereszténydemokrata, keresztényszocialista pártnak? Lehet; főleg, amíg más ideológiai, vallási pártok is működnek és hatnak. Hogyne kísérelné hát meg egy ilyen politikai erő, hogy a tízparancsolatból és a magából Jézus Krisztusból kisugárzó értékeket és a keresztények emberi jogait képviselje? S ne volna-e magától értetődő missziója, hogy ezeket az értékeket védelmezze az önmagából mindinkább kiforduló világban?
Mihelyt azonban egy ilyen párt életre kel, és közéleti tevékenységet folytat, az említett disszonancia is nyomban jelentkezik valamilyen fokon. Ez érthető, hiszen a politika – különösen a parlamenti demokráciákban – kérlelhetetlen versengés is egyben. Egyetlen párt sem élhet olyan kifinomult és árnyalt kifejezőeszközökkel, mint a néhai katolikus költő, Pilinszky János. S egyetlen párt sem maradhat olyannyira igeközelben, mint a kortárs református igehirdető, Cseri Kálmán. A politikai erőknek a pártpolitikai viadal természetéből fakadóan minél harsányabb színekkel, nagy felületeket, elnagyoltan kell telemázolniuk: különben nincs valódi esélyük, hogy kellő nagyságú „választótömeggel” észrevétessék magukat. A versengésnek olyan törvényszerűségei vannak, hogy például részben a másik ellenében határozzam meg magamat. Hogy lehetőség szerint kiszorítsam ellenfeleimet, különben engem szorítanak ki. Mindez formálisan látszólag nehezen egyeztethető össze a krisztusi szeretetelvvel, amelynek nem a piaci és egyéb verseny, hanem az együttműködés áll a középpontjában – s ezt az ellentmondást a kereszténység ellenfelei mindig föl is emlegetik.
Semjén Zsoltot, a Kereszténydemokrata Néppárt elnökét jó ideje csepülik; főként a szabad demokraták, a „független értelmiségiek” és a balliberális újságok. A Népszabadság például kolumnákat áldozott arra, hogy fundamentalista lidércként, a szövetséges Orbán Viktor rosszabbik énjének kivetüléseként állítsa be őt kongresszusi beszédének pár eleméből. Ám a keresztény szeretet álszent hiányolása a semjénezőknél csak figyelemelterelés. Nehogy visszhangja legyen, hogy Semjén rendre kimondja a mai magyar társadalom több, általuk leplezni próbált baját, Illyés Gyula szállóigévé vált verssorához hűen: „Mert növeli, ki elfödi a bajt.” Főleg olyan bajokat nem hagy félhomályban, amelyek a szabadság torz értelmezéséből származnak. Illyés naplóbejegyzése szerint: „A szabadság semmiféle nemes virágja, fája, növénye nem él meg ápolt kertje, a nemzet nélkül.” Vagyis: az értelmes szabadság és közösségiség egymást feltételezi. Ha túlteng az individualizmus és a kozmopolitizmus, az a szabadság fojtó gyomnövényeinek kedvez.
Semjén ezzel kapcsolatban elég egyszerűen fogalmazott: „Elég volt a devianciából, a meleg büszkeségből és abból az értékrombolásból, amit az SZDSZ művel. Itt az ideje, hogy egyszer s mindenkorra eltűnjenek a politikai életből.” Gyengébb idegzetű csúsztatók kedvéért: nem likvidálást helyezett kilátásba, mint korábban a Magyar Hírlap szerzője Orbán és Kövér ellen – csupán azt az óhaját hangoztatta, hogy ne legyenek kormány- és parlamenti tényezők a szabad demokraták. Ez pedig belefér a demokráciába: mások meg más pártokat tartanak nemkívánatosnak az ország házában.
A „melegjogi” aktivisták nemcsak azt tagadnák el, hogy a zsidó és a keresztény vallás féltőn óv bennünket a homoszexualitás minden formájától, hanem azt is, hogy már Arisztophanész is panaszkodott társadalmi szatíráiban a homoszexuális életforma elburjánzása miatt. A demokratikus polisz hanyatlását látta meg ebben. Semjén ettől függetlenül sohasem azt mondta, hogy senki ne merjen ilyen kapcsolatot létesíteni a magánéletében, ha óhatatlanul szükségét érzi. Homofóbozhatják őt Európa nevében, sőt akár le is buttiglionézhetik: ő visszakereshetően mindig csak a gyermekeket féltette a mai kor „büszke” toborzóitól. És hát nem a mi liberálisaink a legtúlfűtöttebb toborzók? Elég a 2002-es kampányplakátjukra gondolni: ezeket voltam kénytelen kerülgetni a városban gyermekeimmel. A szabados párt leszbikus örömben meztelenkedő tinédzser lányokkal éktelenítette el a köztereket. Pár évre rá Magyar Bálint oktatási miniszter visszatukmált volna a református egyetem lelkész- és vallástanárképzésére egy eltanácsolt – homoszexualitásával büszkén kérkedő – fiatalt.
A fiatal magyar nemzedékek drogfüggésbe vonását, amely ellen szintén Semjén Zsolt tiltakozik a leghallhatóbban, már unalmas volna a mi konrádi–fodori–horni liberálisaink Bermuda-háromszögében érinteni. Izgatóbb, hogy min sopánkodik manapság (persze a Népszabadságban) Hegyi Gyula, az Európai Parlament MSZP-ből delegált képviselője. Hát azon, hogy a hazai „fűszívó-társadalom” előreláthatólag nem akar kellő számban elmenni a választásra, hogy hatalomban tartsa a baloldalt. Holott ő tanúsítja: Európában a „józan gondolkodású” fűszívók tudják a dolgukat. Hegyi, a baloldal kirakati kereszténye érzékelteti: valahol azért hálátlanság ez a közöny, ez a fanyalgás az MSZP-vel szemben, hiszen a szocialisták az SZDSZ-től nem elmaradva próbálták meg liberalizálni a drogtörvényt.
Képzeletben egymás mellé helyezhetjük a két hitvalló katolikust: Semjént és Hegyit. Előbbi nyilvánosan keménykedik, mint a legtöbb pártember; de hihetően a magyar társadalom és nemzet érdekében tör lándzsát. Vizslathatják ellenfelei „az ordas eszmékkel való kacérkodást”: rajta nemigen találnak fogást. Ezért ugyanők azon dühöngenek, hogy Semjén a hitlerizmust emlegette annak lehetséges következményeként, ha egy hatalom a vallási véleményt a magánéletbe szorítja vissza. Ráadásul a KDNP vezetője Mindszenty József bíborost idézte, ám ezt az információt a tiltakozók többsége egyszerűen nem is ismerte. Más kérdés, hogy magam is szívesebben látnék egy szerencsésebb metaforát a hitlerizmus helyett. Történetesen arra, ha a klerikálisozó koalíciós pártok a magyar lakosságot a szabadosság és a szellemi silányság gettójába terelik, például számtalanszor megbüntetett kereskedelmi tévék túlélésének minden áron való biztosításával.
A furcsa ikerről, a szocialista-keresztény Hegyiről tökéletesen elég annyi, hogy („liberális” szövetségeseivel) bevallottan a fűszívó- társadalmat építené egy új, fegyelmezett szavazóbázis kiaknázása reményében. Köszönöm neki, hogy megismertetett letaglózó megváltásteológiájával. Hegyi Gyula cikkét azért egy kicsit le kell mozogni. Kikocogok hát az erdőbe, lesem a természet ébredezését. Több, amit meglátok a tavasz jeleinél. Egy hajléktalan jön velem szembe, kezében söröspalackok, amelyeket az ösvény mellől szedegetett össze. Megy az erdőt csúfító üvegeket visszaváltani. Semmi kétségem afelől: a teremtésben rend akar lenni.