Dunát lehet rekeszteni a Dunáról szóló irodalommal – írja Száraz Miklós György a Mészáros László fotóművész csodálatos felvételeit fölvonultató könyv legelején, majd kétszázötven oldalon tanúsítja állításának igazát. Az Officina ’96 fotóalbumának azonban, amely Európa második leghosszabb folyóját mutatja be, nem a szöveges részei a szenzációi, hanem a képei. A Duna mentén, Győrben élő állatorvos szerelmetes felvételei. A nemzetközi hírű természetfotós, Magyarország természeti kincseinek megörökítője két éven keresztül bolyongott a folyó 2860 kilométeres szakaszán, hogy felvételeket készítsen a hol Histernek, hol Danubiusnak, Donaunak, Dunajnak, Dunavnak, Dunareának nevezett vizről, amely kilenc országot érintve köti össze Nyugat-Európát Kelet-Európával, a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig csordogálva, folyva, hömpölyögve. Mészáros László négyszáz fotóját válogatta bele A Duna című kötetbe, s egyetlenegy sincs közöttük, amelynek tárgyát az album lapozgatója ne szeretné élőben is megismerni. Közben pedig a mindent látó kameráival utazgató fotográfus rajongása a dunai táj iránt átterjed a felvételek szemlélőjére is, bárhol éljen a világban, vízparton, hegytetőn, betonrengetegben, pusztában.
A módszer, amellyel Mészáros László ezt a hatást eléri, voltaképpen roppant egyszerű. Donaueschingentől Sulináig „csak” azt örökítette meg, amit a nagy folyó összeköt: országokat, népeket, kultúrákat. Fotográfus és szövegíró ugyanis egyaránt vallja, hogy bár a Duna sokszor volt világokat elválasztó határ, mégis többször működött összekötő kapocsként. Ennek az alapelvnek a parancsára helyet szorítottak a könyvben olyan városoknak is, amelyek nem a Duna partján fekszenek, de – a szerzők szerint – a Duna-táj részei.
A fotóművész és az író hoszszan időzik annak a megfogalmazásánál is, hogy valójában mi az a Duna-táj, milyenek a Duna mentén élő emberek. Költőket hívnak segítségül, sok évszázados történeteket, amikor a saját lehetőségeiket kevésnek érzik, és a kép, amely végül összeáll, meghökkentően összetett. Miként a teremtés maga. A történetek megmozgatják az olvasó fantáziáját, a költői sorok, az Ady Endrétől, Babits Mihálytól, Szabó Lőrinctől vett idézetek ünneppé teszik a folyóval való találkozást könyv alakban is.
Érdekes módon az állatorvos-fotóművész, akinek állandó otthona szinte karnyújtásnyira van a Szigetköztől, viszonylag keveset foglalkozik a folyó növény- és állatvilágával. A modernizáció címén megbontott természeti rend is csupán ott és akkor kerül terítékre, ahol és amikor az emberi beavatkozás teljesen megváltoztatta a Duna képét. Mi a mozgatója ennek a napjainkban oly szokatlan visszafogottságnak? Talán az, hogy a Duna-könyv semmilyen módon nem engedi tönkretenni a folyó ünneplését. Nem vádol, nem ítélkezik, nem is jósolgat, ahogyan mifelénk szokás. Mészáros László a könyv utolsó oldalán csupán egyetlen sóhajban foglalja össze remények mögé bújtatott aggodalmait a szeretett folyóval kapcsolatban. Milyen nagyszerű lenne, írja, ha a Duna nemcsak áradásokat és hordalékot, hanem a víz kezelésének tudományát, a természet, a környezet féltő szeretetét, az embertársaink iránti türelmet és az oly régóta áhított jólétet is elhozná az alsóbb szakaszon élőknek. Bizony, jó volna, mondhatjuk mi is, e szép könyv olvasói 2006 tavaszán, amikor emberemlékezet óta nem látott méretekben áradt meg fölső, középső és alsó szakaszán a folyó. Mert ez a szennyes ár, amely elönti most fél Európát, nem a folyó bűne, szeszélye. Ez a Dunával felelőtlenül bánó, türelmetlenül és mohón gazdálkodó emberek vétke.
(Mészáros László: A Duna. Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 7990 forint)
origo.hu
Hiába titkolták, kiderült Gyurcsány Ferenc döntésének oka
