Egy író töprengései a Boszorkány-hegyen

A PoLíSz legújabb számában olvashatjuk Miklóssy Endre eszszéjét Egy magyar építőmester élete és művei címmel. A szerző a pécsi kultúrhistorikus, Várkonyi Nándor közelmúltban megjelent, immár csonkítatlan önéletírását (Pergő évek) vizsgálja a teljes életmű összefüggésrendszerében.
Könyve mottójául a pécsi író egy sokatmondó „Goethe-motívumot” választott: a híres Boszorkány-hegyen állók alakja alacsony napjárás esetén fantasztikus méreteket ölt, s a gigászi emberárnyékok a felhőkre vetülnek. A tudomány Brocken-jelenségként tartja számon a különös optikai tüneményt.
„Ez az önéletrajz hármas kiterjedésű. Betekintést nyújt egy lélek fejlődésébe, egy társadalom működésébe és egy gondolatrendszer kialakulásába…” – írja Miklóssy. Ami Várkonyi „lélekfejlődését” illeti, ebben meghatározó szerepe van a felvidéki (nyitrai) gyerekkornak, a Hamvas Béla által „északi géniusznak” mondott életérzésnek, mely az írót először a költészet felé terelgette, ám hamar észre kellett vennie, hogy a világ érzelmi megközelítése nem reá szabott feladat. „Amerre csak nézek, csúszás-mászást, megalkuvást, féktelen becsvágyat, korlátolt tehetségeket látok, a lelki élet magasabb követelményeiről, bátorságról, lelki gazdagságról, igazi hitről, nemességről nem is beszélhetek. Mi lesz, ha a jobbak is csak enynyire jók?” – fakad ki Várkonyi Nándor, miközben az elmondottak fényében azt is konstatálja, hogy a világ klikkekre és vergődő egyénekre hullik szét. Előbbiek számára nem a teljes közösség a fontos, hanem a pillanatnyi érdek, az önérvényesítés és a haszon, utóbbiak pedig tragikus magányban őrlődnek fel.
Várkonyi Nándor – a francia René Guénon-hoz és kortársához, Hamvas Bélához hasonlóan – felismeri, hogy a szétesett, egyik katasztrófából törvényszerűen a másikba sodródó világ tragédiájának fő-fő oka a hagyományok elvesztése. Csak az ősi, egyetemes szimbólumokban megnyilvánuló tradíció helyreállítása adhat némi reményt az egységből kiszakadt, talaját veszített „modern” embernek.
Hogy mi a megtartó hagyomány, azt Várkonyi egy hatalmas tetralógiában foglalja össze, melynek részei: a Sziriat oszlopai, az Elveszett paradicsom, a Varázstudomány és Az ötödik ember. E művek születésének izgalmas körülményeit világítja meg önéletírása, a Pergő évek, melyet a Széphalom Könyvműhely adott közre.