Ha a márciusi télből érkező európai turista túlteszi magát a harmincfokos meleg és a jókora páratartalom okozta sokkon, Caracas nemzetközi repülőterén újabb traumával kell szembesülnie: a Simón Bolívarról elnevezett légikikötőtől a venéz fővárosig tartó út január óta négy óra. A Karib-tenger partján levő reptér és a több mint hárommilliós nagyváros között ugyanis ott az El Ávila hegy kétezer-hatszáz méteres tömbje, és az év eleji esőzések idején végzetesen megsérült az ötvenes években épített, alagutakkal és hidakkal tarkított autópálya egyik viaduktja. Az utat le kellett zárni, és várhatóan több évig negyven perc helyett négy órába kerül az út a városba. Mindez csak akkor, ha megfelelő időben érkezik a turista, hiszen a keskeny utat délután hattól hajnalig csak a teherautók és katonai járművek használhatják, a személyforgalom nem, így a késői érkezőknek a reptéren kell aludniuk.
Ez a helyzet újabb csapást mért az évek óta gyengélkedő turizmusra, a légitársaságok ritkították az országba induló járataikat, és felgyorsult az ország elszigetelődése. A többi már politika, hiszen Chávez elnök az amerikai légitársaságok zömét ki is tiltotta az országból, így az Egyesült Államokból csak két társaság indíthat ide járatokat.
Szerencsénk van, idejében érkeztünk. Négykerék-meghajtású terepjáróval várnak a reptéren. Sofőrünk bátor ember, megpróbálkozik a hegycsúcson átvezető úttal, amelyre csak jó állapotban lévő dzsipeket enged a rendőrség. Elképesztően meredek kaptatón hajtunk fel, a kerekektől néhány centiméterre száz méter mély szakadékok tátonganak, a kockaköves út néha olyan keskeny, hogy egy autó is alig fér el. Mivel néhány hete a kasmíri hegyekben hasonló terepen edződhettem, jól viselem az utat, de utastársaimon látom, alig egy órával az országba érkezés után őszintén megbánták, hogy ide utaztak. Egy idő után javul a helyzet, ugyanis belekerülünk a felhőbe, így legalább nem látszik a mélység – igaz, ha elered az eső, azonnal meg kell állni, mert a csúszós kövön, a néhol harmincfokos kaptatón hamar bekövetkezne a tragédia. De túléljük a kalandot, és majdnem kétórányi halálfélelem után szó szerint esünk be a hegyről a főváros közepébe.
Caracas tulajdonképpen két város: a szegények és a gazdagok városa. Hivatalos adatok szerint három és fél millió ember lakik itt, de azt mondják, a szegénynegyedek (ahogyan itt nevezik, a ranchók) folyamatosan növekvő lakosságának köszönhetően már hatmillió ember otthona. Szakértők szerint különben a nyomornegyedek okozták a viadukt sérülését, hiszen a híd támasztékául szolgáló dombokra tervszerű rendezés és csatornázás nélkül odaköltözött több tízezer ember, s ennek következtében csúszott meg a domb.
A fővárosban jól elkülönülnek a szegények a gazdagoktól. Az utóbbiakat erős kerítések őrzik, tetejükön szögesdróttal, betonba ágyazott üvegcserepekkel és nemritkán tízezer voltos vezetékkel. A szegények a „minél többen minél kisebb helyen” elv alapján építik betonból és bádogtól összetákolt házaikat, amelyekben jó esetben van villany, de nincs egyéb közmű. Szerencséjükre a karibi klímának köszönhetően soha nem kell fűteni.
A belváros kialakítása Marcos Pérez Jiménez korábbi elnöknek köszönhető. Az 1952 és 1958 között uralkodó diktátor építette a modern Venezuelát, például a megsérült viaduktot is. A karbantartás és a megelőzés ismeretlen fogalom errefelé. Most egy szerpentin épül meglehetősen lassan a megroggyant híd kiváltására, de előre lehet tudni, hogy ez sem jelent tartós megoldást, ráadásul már az építkezés közben újra megcsúszott a domb. Hugo Chávez elnök zsenialitására jellemző, hogy ebből a helyzetből is ő jött ki jól: miután nem győzte hangsúlyozni, hogy „az ellenzék örül a viadukt balesetének”, ügyes húzással ingyenes katonai buszokat állított be a kerülő útra. A szegények örülnek, mert nekik mindegy, mennyi ideig tart az út, a lényeg, hogy ne kelljen fizetni. A Chávez-ellenes, autóval a fővárosba dolgozni járó középosztály pedig vakarhatja a fejét.
Chávez politikájának megértése előtt vessünk egy pillantást a múltra. Az ejtőernyős ezredes érkezése előtt két párt váltogatta egymást a hatalomban: a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták. A középbal Demokratikus Akció és a középjobb COPEI által kinevelt elit lecserélését tűzte ki célul Chávez újbaloldali pártja, az Ötödik Köztársaság Mozgalom. Az elnök nem megrögzött demokrataként kezdte politikai karrierjét, hiszen 1992-ben puccsot kísérelt meg a szociáldemokraták ellen. Ez kudarccal végződött, tizenhárom ember meghalt, és Chávezt (szövetségeseivel együtt) bezárták. Később jöttek a kereszténydemokraták, az új elnök pedig megszüntette az eljárást az akkor még alezredes ellen, mondván, hogy ő az utolsó politikai fogoly Venezuelában. Ezt a döntést azóta nagyon megbánták, mert az elnöki kegyelem miatt büntetlen előéletűnek minősülő Chávez indulhatott a választásokon, és nyert is 1998 végén. Az egykori rabtársak ma a legfelső vezetés tagjai, a korábbi politikai-gazdasági elitet teljesen lecserélte elvhű pártkatonákra, a vörös ruhás „chávistákra”.
Azóta mindenféle értelemben balra tart az ország. Legutóbb a sárga-kék-piros nemzeti lobogó címerállatát, az ügető lovat fordították meg, hogy jobbról balra tartson. A zászló nyolcadik csillagot is kapott az elnök javaslatára – a „bolívari csillag” vezeti a szocializmus felé az országot. A nyolcadik éve hivatalában lévő elnök gyakorlatilag bármit megtehet, hiszen százszázalékos (!) többsége van a parlamentben, az öt ellenzéki párt ugyanis tavaly bojkottálta a szavazásokat, így kizárólag az elnök pártja és szövetségesei osztozhattak a voksokon, és kezdhették el megvalósítani „a XXI. századi új szocializmust”. Igaz, a részvétel is alacsony volt, a tizennégymillió jogosult közül csak alig kétmillió járult az urnákhoz. A nemzetközi hírügynökségek beszámolói szerint csak a szegénynegyedekben nyomkodták az emberek az ultramodern, érintőképernyős szavazógépeket. Az ellenzéknek ez volt az egyik legfőbb kifogása: a hatalmas pénzért beszerzett modern technika lehetetlenné tette a szavazás ellenőrzését, ugyanakkor egy próbavoksoláson azt is bebizonyították a technikusok, meg tudják mondai az elvileg titkos procedúra után, hogy ki kire szavazott. A csúcstechnika ellenére még ma sincs végleges eredmény – az ellenzék szerint azért, mert a laktanyákban nagyon magas volt a szándékosan elrontott voksok aránya, és az elnöknek kínos lenne, ha kiderülne, hogy a katonák nem állnak mögötte szívvel-lélekkel. Az biztos, hogy eljárás indult a párhuzamos szavazatszámlálást végző civil szervezet vezetője ellen. María Corina Machiado Parisca szervezete a voksolás során törvénytelenségeket észlelt, és erre figyelmeztette a közvéleményt. Most tizenöt évet kaphat hazaárulásért, mert azzal vádolja az ügyészség, hogy szervezete Amerikából kapott anyagi támogatást.
Chávez mandátuma lejár decemberben, ezért az idén elnökválasztások lesznek az országban. Az elnök most presztízskérdést csinál a részvételből, tízmillió embert akar az urnákhoz vinni. Az országban már látni a részvételre buzdító felhívásokat, miközben az ellenzék újra bojkottal fenyegetőzik. Chávez éppen látogatásom idején jelentette ki, hogy ha vetélytársai távol maradnak, akkor referendumot kezdeményez, amelynek során a nép dönthet arról, ő maradjon-e 2031-ig az ország élén.
Ez volt különben az elnök kétszáznegyvenhetedik televíziós beszéde, amelyet kötelező módon – előre tervezett műsorát felborítva – közvetített az állami tévé és rádió. Hét órán át tartott, és újra a nyolcvanas évek Romániájában érezhettem magamat, csak most nem Ceausescu, hanem egy másik vezető oktatta a népet, adott a legapróbb hétköznapi problémákat is érintő tanácsokat. A decemberi elnökválasztásra visszatérve: szinte biztos, hogy az ellenzék részvétele esetén is megnyerné a voksolást, hiszen biztosan számíthat a lakosság több mint hetven százalékát kitevő szegények szavazataira.
Chávez politikájának legnagyobb erénye, hogy megpróbál megoldást keresni Latin-Amerika legnagyobb problémájára, a hatalmas társadalmi különbségek megszüntetésére. Venezuelai forrásaim úgy fogalmaztak: reményt hozott a szegényeknek. Ebben segítségére van az elszabadult olajár is, hiszen elnöksége elején még hét dollárt adtak hordójáért, most lassan hetvenet, miközben Venezuela a világ ötödik legnagyobb olajexportőre. Csak Amerikának napi másfél millió hordóval adnak el, a jövedelem jelentős részét pedig a szegénység felszámolására fordítják. A nyomornegyedbe kubai orvosok ezrei érkeztek, akik ingyen gyógyítják a rászorulókat. Az ellenzék hiába állítja, hogy nem is orvosok, hanem inkább politikai agitátoroknak kiképzett egészségügyi középkáderek, az embereknek biztonságérzetet adnak, hiszen korábban csak az reménykedhetett a gyógyulásban, akinek volt pénze. Chávez mindent megtett, hogy felszámolja az analfabetizmust: három hónapig minimálbért, havi nyolcvanezer bolívart fizet annak, aki beiratkozik egy gyorstalpalóra, és megtanul írni-olvasni. Törvényesítette az adómentes, egyszemélyes kisboltokat, így most boldog-boldogtalan kiteheti az asztalát a járdára, és árusíthat valamit. Földosztást hirdetett és valósított meg a vidékieknek, a tanulni akaró szegény fiataloknak pedig ingyenes egyetemeket hozott létre – a legnagyobbat éppen a visszaállamosított multinacionális olajcég korábbi irodaházába telepítve.
Chávez nagyon határozottan kiáll a multinacionális cégek és Amerika gazdasági-politikai diktátumai ellen. Megtanította a népét arra, hogy legyen büszke országára és történelmére (őelőtte nem beszélhetünk venezuelai nemzeti öntudatról). Nem fél határozottan kiállni az ország érdekeiért: nemrég kilátásba helyezte, hogy elzárja Amerika elől az olajcsapokat, ha az nem változtat ellenséges magatartásán. A dolog azonban ennél jóval bonyolultabb, mert kölcsönös a függőség: míg az Egyesült Államoknak a venezuelai nyersolajra, az országnak az amerikai dollárra van égető szüksége. Adott esetben ugyanis Amerika is megveheti máshonnan (például a Közel-Keletről) a napi másfél millió hordónyi olajat, de ezt nem könnyű egyik napról a másikra megszervezni, mint ahogyan Caracas is bajba kerülne, ha az egyre inkább energiaigényes, ámde távoli Kína lenne a legnagyobb vevője. Chávez a környező országokat is segíti az olajdollárokból: Argentínának például félmilliárd dollárt adott adósságtörlesztésre, ugyanakkor kezdeményezte egy Venezuelától Patagóniáig terjedő vezeték kiépítését, amely olcsó olajjal és gázzal látná el Dél-Amerikát. Apropó olcsó olaj: Venezuelában egy tank benzin, vagyis ötvenliternyi üzemanyag alig két dollárba, tehát kevesebb mint ötszáz forintba kerül!
Vendéglátóimmal autózunk a belvárosban; a kocsi minden ajtajára gondosan vigyáznak, az ablakot sem húzhatom le. Egyiküktől a múlt héten a belvárosban rabolták el az autót úgy, hogy beült mellé egy fegyveres, és kitessékelte a saját kocsijából. Bármennyire szeretném, nem hajtanak be egyetlen szegénynegyedbe sem, de még azt sem engedik, hogy a belvárosban fényképezőgéppel a vállamon sétáljak. Éjszaka még a pirosnál sem szoktak megállni – mesélik, aztán vég nélkül sorolják a hajmeresztő történeteket rablásokról és gyilkosságokról. A földrészen Caracasban a legroszszabb a közbiztonság, tudom meg a térséget jól ismerő barátomtól, aki kivándorláson gondolkodik. Chávez nem szereti a középosztályt és a gazdagokat, amikor hatalomra jutott, minden vezetőt lecserélt, és képzetlen, ám politikailag megbízható embereket ültetett a helyükre. Kiszorította a külföldi szakértőket is, vegyes vállalatok ezrei mentek tönkre. Ennek következtében zuhanni kezdett a GDP, elértéktelenedett a pénz, és az ország megindult lefelé a lejtőn. Pár év múltán azonban nyilvánvalóvá vált, hogy még a fejőstehénnek tekintett olajszektor sem működik szakmai hozzáértés nélkül, így aztán az elapadó olajkutak láttán újra igénybe kellett venni a hozzáértők tudását, még ha ezt hivatalosan nem ismerik is be.
Elhaladunk a világ legmagasabb felhőkarcolói előtt. Az ikertornyok egyike tavaly kiégett, benne a teljes gépkocsi-nyilvántartással és az ország régi térképeivel. A legnagyobb színházépület előtt utcai árus Che Guevara-, Fidel Castro- és Hugo Chávez-relikviákat kínál. Egy képeslapon ott a magyarázat: az elnök Castro tanítványának vallja magát, de büszke arra, hogy már neki is van követője a nemrég megválasztott bolíviai elnök, Evo Morales személyében. Vásárolok egy pólót, rajta zavaros szöveg a forradalomról. Kísérőm annyira gyűlöli az elnököt, hogy nem is hajlandó pontosan lefordítani az idézetet.
Járunk az elnöki palota előtt is, amely ma üresen áll: Chávez nagyobb biztonságban érzi magát egy laktanyában. Aggodalma érthető, hiszen annak idején maga is próbálkozott puccsal, és ellene is kíséreltek meg már ilyesmit. A legutóbbit vitatja a világ, de tény, hogy erre hivatkozva utasították ki az Egyesül Államok haditengerészeti attaséját, illetve tartóztattak le húsz venezuelai tisztet. Aztán 2002-ben már jóval nagyobb oka volt az ijedségre, hiszen az olajtársaságok sztrájkja idején inogott a széke, sőt néhány napra le is tartóztatták egy katonai puccs alkalmával, de végül vissza tudta szerezni a hatalmat.
Kolumbiai kitérővel utazunk hazafelé, a reptéren szolgálatot teljesítő nagyszámú rendőr egyikének szemet szúr, hogy csak egy éjszakát töltöttem Caracasban, és előtte Bogotában jártam. Kiemelt ellenőrzésre visz a drogrendőrség. Rács mögé kerülök, ujjlenyomatommal ellátott jegyzőkönyv készül. Meglehetősen szigorúak a rendőrök, magyar társammal nem beszélgethetek az általuk nem értett nyelven, de azt megengedik, hogy lefényképezzem a spanyol nyelvű jegyzőkönyvet. Ideges leszek, amikor mellőlem bilincsbe verve visznek el egy spanyol állampolgárt, miközben jól látható módon pisztolyt kap a minket őrző egyenruhás. Egy harcias rendőrnő aprólékosan szétszedi, átvizsgálja a csomagomat: be kell kapcsolnom a laptopot és a fényképezőgépet, felbontja a kávét, gondosan megtapogatja szennyes ruháimat is. Nem talál semmit, így másfél óra múlva szabadulunk, ám közben a német légitársaság pultjánál hatalmas sor keletkezik. Egy helyi szerint „húsz dollárért lenne egy ismerős” a bizniszpultnál, így nem kellene sorba állnom. Nem élek az ajánlattal, inkább végigállom a sort és vele a különféle kéregetőknek és beteg gyermekeknek gyűjtők rohamát.
A gépen kapott újságban azt olvasom, hogy megérkeztek az Oroszországtól vásárolt harci helikopterek, és úton van százezer kalasnyikov is.
origo.hu
Orbán Viktor és Magyarország az ukrán titkosszolgálat célkeresztjében áll
