A bibliai megtéréstörténetekben és a későbbi szerzetesi konverziókban nem ritka a 180 fokos fordulat. Ma menynyire gyakori ez a jezsuita rendben?
– Valóban, kezdettől fogva voltak ilyen életutak. Loyolai Szent Ignác maga is nemes úr, királyi apród volt, aki a hiúságának élt, mielőtt megtért volna. Vagy Borgia Szent Ferenc is, a spanyol grande, a király után a legfontosabb ember. Úgy tért meg, hogy megérte a fiatal királynő halálát, elkísérte a tetemet a temetésre, és látta a gyönyörű királynő testét szétbomlani. Nős ember volt, de felesége halála után Szent Ignác követője lett, majd őt választották a jezsuita rend harmadik elöljárójává. Napjainkban sem annyira ritka, hogy „civil pályáról”, a világi életből megtérve legyen valaki szerzetessé. Jelenlegi tartományi rendfőnökünk például mérnök volt, mielőtt a rendbe lépett volna.
– Talán az mégsem általános, hogy valaki nemzetközileg elismert menedzserből legyen szerzetes.
– Ritkább, de csalódást kell okoznom azoknak, akik valami látványos fordulatra számítanak az életutammal kapcsolatban. Fordítva történt, tulajdonképpen már egyetemistaként megkaptam a hivatásomat. Huszonhárom évesen részt vettem Chartres-ban egy zarándoklaton. 1968 májusa volt. Párizsban barikádokat emeltek a forradalmárok. Eközben negyvenezer fiatal zarándokolt Chartres-ba. Amikor megérkeztünk a katedrálisba, tudtam, hogy ott a helyem.
– A párizsi diáklázadásokról sokat hallhattunk, korabeli újságok még nálunk is bőségesen foglalkoztak a megmozdulásokkal, de arról kevesebb szó esik, hogy a zavargásokkal egy időben ilyen nagy vallási rendezvény is volt.
– A II. vatikáni zsinatot követő időkben minden évben tartottak ilyen ifjúsági zarándoklatot. Az egyházban megpezsdült az élet. XXIII. János pápa kinyitotta az egyház ablakait, beáramlott a friss levegő, a fény. Persze voltak, akik megfáztak, mások megvakultak, de óriási nyitás történt. Miközben a barikádokon a forradalmárok Che Guevarát és Mao Ce-tungot bújták, mi lelkesen olvastuk az akkori „egyházatyákat” Henri de Lubactól Thomas Mertonig, s ezek a könyvek felszabadító élményt jelentettek.
– És miért kellett az 1968-as megtérés után még húsz esztendőt várni?
– Nem akarózott továbblépni. Ennek több oka volt. Isten mindig új jeleket küldött ugyan, de én szerettem a szakmámat. Eredetileg újságíró akartam lenni, édesapám tanácsára lettem közgazdász, onnan kerültem a menedzsmentbe. Nagyon élveztem a marketinghez szükséges kreativitást, amely egy új termékcsoport létrehozásához kell. A különböző piaci elvárásoknak való megfelelést, hogy valamit ugyanúgy el lehessen adni Ausztráliában, mint az Egyesült Államokban. A másik dolog, ami örömet okozott, az az emberekkel való foglalkozás volt. A menedzsment elsősorban az emberekkel foglalkozik, nem a termékekkel.
– Mire volt ez jó a későbbi hivatása szempontjából?
– Ezt én is sokszor megkérdeztem. Azt hiszem, isteni gondviselés volt ez a „kitérő”. A zsinatot követő években nagyon sok pap, teológus, szerzetes hagyta el az egyházat, mert nem találta a helyét. A katolikus egyház forradalmi változáson ment keresztül, s ez nem mindenkinek felelt meg. Korábban az egyház elzárta magát a világtól. Erre tipikus példa volt a Vatikán, amely a risorgimento, a meglehetősen antiklerikális, Vatikán-ellenes olasz szabadságharc után bezárkózott. A II. vatikáni zsinattal ez teljesen megszűnt, s az új állapot egyesek számára felszabadító élményt jelentett, de voltak, akiket eltántorított a hivatásuktól. Engem inkább megerősített.
– Mostani életében hasznosítható valahogyan a menedzsermúlt?
– Azok a tapasztalataim, amelyeket az iparban és a gazdaságban szereztem, új lehetőségeket teremtenek. Két hete például a ráckevei kastélyban tartottunk egy négynapos kurzust arról, hogy hogyan vezette Jézus az embereket, tehát hogyan „menedzselt”. Úgy gondolom, sikerült megszólítani egy olyan társadalmi réteget, amelyikkel az egyházban eddig legföljebb adománykéréskor tudtunk kapcsolatot teremteni. Pedig taníthatnánk nekik is valamit, segíthetnénk rajtuk is. Szent Ignác úgy nyert meg főurakat, hogy lelkigyakorlatokat tartott nekik. Rá kell ébreszteni a gazdaság irányítóit, hogy többre képesek, többre van hivatásuk, mint egy vállalat vezetése.
– Nem az általános értékválság megnyilvánulása a gazdasági élet szereplőinek ilyen irányú érdeklődése?
– Talán ez is kifejeződik ebben. A célom, hogy a vállalati vezetők, akik akár hívő emberek, akár nyitott keresők, megtanulják Jézustól: akkor lesznek eredményesek, ha szeretettel vezetik az embereket. Sajnos a neoliberális elvek alapján sokan gondolják úgy, hogy egyetlen eszköz van az emberek mozgatására: a pénz. Ez azonban tévedés. Sokkal fontosabb, hogy az emberek érezzék az őszinte megbecsülést.
– Nyugaton is szokatlan dolog, hogy egy vállalati vezető szerzetesnek áll?
– Eléggé. A hatvanas–hetvenes években volt néhány nagy publicitást kapó drop-out: egy-egy sikeres menedzser fogta magát, otthagyta munkáját, cégét, és elvonult a világtól egy parasztházba gazdálkodni, vagy Hawaiiba, Afrikába, a „vadak” közé, mert megunta a civilizációt. Valóságos divat lett hátat fordítani a civilizációnak. Ez a hatvanas évek kulturális forradalmának volt a következménye. Hatvannyolcban ugyanis nemcsak utcai zavargások voltak, hanem a civilizációs krízis nyomába lépő kulturális forradalom is. Volt, aki megtért, volt, aki kilépett a társadalomból, mert úgy érezte, hogy a történtekért nem vállalhatja a felelősséget, és volt, aki autókat gyújtogatott. Mint napjainkban is. Velem nem ez történt, az én esetem a sikeres menedzserpályát elhagyókéhoz legfeljebb annyiban hasonlított, hogy mindannyiunknak volt bátorsága otthagyni a kényelmet.
– Vonhatunk párhuzamot az 1968-as és a 2006-os zavargások között?
– Igen, mert most is krízisjelenségeket látunk, bár a mostani válságnak mélyebb gyökerei vannak, mint a hatvannyolcasnak. Ma már nem lehet különbséget tenni a „kint” és a „bent” között. Egy francia humorista, Coluche egy alkalommal kiállt a színpadra és azt mondta: csuda vigye el, hatmilliárd külföldi van. Aki ismeri a francia mentalitást, amely kicsit azt tételezi fel, hogy ők jelentik a világ közepét, tudja, mit jelent ez. De mindenki átélheti, csehek, oroszok, magyarok, hogy hatmilliárd külföldi van. Ráadásul nem úgy, mint Szent Ignác idejében, amikor Xavéri Szent Ferenc elment Kína határaihoz, mert a birodalom be volt zárva. Ma már nincsenek elzárt világok, mindenütt ott van a kóla, de ott van Jézus Krisztus meg Buddha is, tehát a spirituális valóságok szintén jelen vannak. Nem lehet bezárkózni. Ezért is jött a lehető legjobb pillanatban a vatikáni zsinat. Nemcsak az európai civilizáció belső krízisére adott választ, hanem megteremtette annak a lehetőségét is, hogy az egész világhoz szólhassunk.
– Ma mindenki kulturális globalizációt emleget a gazdasági mellett, de száz évvel ezelőtt az ehhez hasonló jelenségre talán azt mondták volna: a világszellem megnyilvánulása.
– Talán igen, de az olyan egybeesésekre, mint például a hatvannyolcas megmozdulások keleten és nyugaton, adhatunk egészen természetes magyarázatot is. Nem én találtam ki, egy tanáromtól hallottam a louvani egyetemen. Szerinte a nagy, megrázó háborúk után húsz évvel mindig forradalmak, felbolydulások, értékrendváltozások történnek. Elgondolását meggyőző módon szemléltette is a harmincéves háborútól kezdve a második világháborúig. E jelenség oka magyarázata szerint az, hogy felnő egy nemzedék, amelyik az anyaméhben csupa nyugtalanságot érezhetett, nem kapta meg azt a biztonságot, amelyre szüksége lett volna. Az magyarázná hatvannyolcat, hogy a második világháború alatt születettek a hatvanas évek közepére felnőve változtatni akartak az őket körülvevő értékrenden.
– Ez akkor önre is vonatkozik, hiszen a nagy világégés alatt született.
– Vállalom, én is ehhez a nyugtalan generációhoz tartozom. 1945-ben születtem, ráadásul Berlinben, a bombázás kellős közepén, két hónappal korábban, mint ahogy kellett volna. Hatéves koromban költöztek szüleim Magyarországra, ezért túl sok emlékem nem maradt a szétbombázott városról és a háborút követő időkről. Arra emlékszem csupán, hogy abban az időben a város utcáin is krumplit termesztettek a berliniek.
– Hogyan lehet, hogy mégis magyar lett és nem német? Hiszen később a családja visszatért Berlinbe és ott is maradt.
– Ez tudatos döntés volt 1956-ban. Emlékszem, két évvel korábban, 1954-ben a svájci világbajnokság rangadó meccsén még minden győzelemnek örültem, mert eleinte apám csapata győzött, később viszont anyámé. A forradalom következtében lettem magyar, minden egyes percre úgy emlékszem, mintha ma történt volna. Napjaink közállapota alapján nehéz, sőt szinte lehetetlen elképzelni azt az emelkedett erkölcsi hangulatot, ami akkor volt. Mintha nem is ugyanaz az ország lenne.
– A forradalom nagy helyszínein is ott volt?
– Édesapám a külügyminisztériumban dolgozott, és az ablakból látta, amikor Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. Azzal jött haza, hogy kitört a forradalom. Ennek ellenére este a családunk elment a Kamara Varietébe. Az előadáson már forradalmi hangulat volt, végig a rezsimet gúnyolták. Hazafelé jövet pedig már lőttek is a rádiónál. Édesanyám nagyon megijedt, mert átélte, amikor 1953-ban a szovjet tankok szétverték a berlini felkelést. Nem voltak illúziói. A forradalom alatt röplapokat és újságokat gyűjtöttem, de ezeket sajnos 1962-ben, amikor kint maradtunk Berlinben, nem tudtam magammal vinni, különben alighanem ma nekem lenne az egyik legnagyobb ötvenhatos gyűjteményem.
– Középiskoláit tehát magyarként, de részben már Németországban végezte. Minek volt köszönhető, hogy friss diplomásként a világ egyik legjelentősebb illatszercégénél kötött ki?
– Egy munkaközvetítő jóvoltából rögtön a menedzseriskola után bekerültem a mély vízbe. Először kozmetikumokkal foglalkoztam, az eladástól kezdve a logisztikai feladatokig mindenfélével. Ekkor derült ki, hogy a kozmetikai szerek eladásának módszertana, pedagógiája nem kellőképpen kidolgozott. Összeállítottam az első parfümkurzust, amelyet a cég a mai napig használ. Ennek lényege, hogy hogyan lehet megtanítani az eladókat a tanácsadásra, arra, hogy mit javasoljanak a vevőknek. Ez fontos szerepet játszott később saját parfümötletem megvalósításában is. 1981-ben önálló termékkel jelentkeztem a piacon Opus Anni, az év mesterműve névvel. Ebben az évben nyerte meg Mitterrand a választást, sajnos a hitelt nyújtó bankot államosították, én pedig csődbe jutottam.
– Bár az illatharmónia sem kézzelfogható, mégis mintha meglehetősen távol állna a spirituális valóságtól.
– Pedig van összefüggés. Az illatszerek egyiptomi eredetűek, bár maga a szó a latinból terjedt el. Az egyiptomi papok az isteneket dicsőítették illatokkal, úgy gondolták, hogy az fölszáll az égbe. Tulajdonképpen korrupt egyiptomi papok árulták el az illatszerek titkát utcanőknek, így került profán használatba az eredetileg templomi, szakrális célokat szolgáló eszköz.
– Gondolom, üzleti nehézségeit is a gondviselés terelgetéseként élte meg. Amikor végül úgy döntött, hogy szerzetes pap lesz, Magyarországon hivatalosan nem is létezett a jezsuita rend, mégis ebbe a „földalatti” szervezetbe kérte felvételét. Miért?
– Magyarnak érzem magam. Mivel 1950-ben Magyarországon a rendet betiltották, a noviciátust Kanadában végeztem, és ennek a készületi időnek a kellős közepén történt a rendszerváltás. Később elöljáróim a leuveni katolikus egyetemre küldtek filozófiát, majd Rómába, a pápai Gregoriana egyetemre teológiát és kommunikációt tanulni. Rómában tanulmányaim alatt a Vatikáni Rádió magyar adásában kaptam munkát, minden héten negyedórás műsort készítettem Pourquoi non? – Miért ne? címmel. Egy-egy aktuális újságcikket kommentáltam az evangélium fényében. Három-négy évig készítettem a műsort, akkor elöljáróim hazarendeltek, hogy a Szent Ignác Szakkollégium igazgatója legyek Budapesten.
– Most már Magyarországon is sokan ismerhetik, hiszen az igazgatói tevékenysége mellett egyetemi oktató, kommunikációs konferenciák gyakori résztvevője. Nagy feltűnést keltett a szabadkőműves-mozgalomról készített cikksorozata, előadásai. Ez az érdeklődés honnan származik?
– Nem közvetlenül az életemből adódik. Rómában, teológiai tanulmányaim közepette hallgattam egy előadás-sorozatot, amelyet Michael Fuss professzor tartott a New Age-ről, buddhizmusról, hinduizmusról. Amikor elindította a kurzust év elején, azzal kezdte: „a szabadkőművességről nem fogok beszélni, mert jövőre is szeretnék tanítani”. Ezt persze kicsit viccnek szánta, de az előadás után megkérdeztem, hol itt az összefüggés. Erre kölcsönadott egy könyvet a Monte Veritasról, a svájci Locarnóban a XIX. század utolsó éveiben működött műhelyről. Szabadkőművesek hozták létre, és számtalan európai kulturális mozgalomnak volt a bölcsője. Olyan meglehetősen különböző dolgoknak, mint Isadora Duncan természetes mozdulatokra, a mozgás szabadságára épülő tánca vagy a nudizmus, a természetjáró mozgalmak vagy a kubizmus. Ez elgondolkodtatott: ha az európai kultúrát a XX. században ilyen műhelyszerűen tudták irányítani, akkor ez nagyon fontos tanulság lehet a kontinens és az egyház számára is.
– Az egyháznak milyen tanulsággal szolgálhat azonkívül, hogy XII. Kelemen óta számos pápa tiltotta meg a katolikusok számára a mozgalomban való részvételt?
– Például a modern szekták megértésében segíthet. Ugyanis az összes mai szekta alapítója Ron Hubbardtól Rudolf Steinerig szabadkőműves volt. Beszereztem a francia, olasz, német, angol szakirodalmat, hogy megismerhessem az összefüggéseket. A legnagyobb nehézséget a szervezet lényegének megértésével kapcsolatban az jelenti, hogy csak a beavatásokon, rítusokon keresztül ismerhetjük meg működésüket. Ez ugyanis egy vallás, ezért csak vallási élményként értelmezhető a páholyokban való részvétel.
– Egyetlen szándék állna a napjainkban mindenütt fellelhető ezoterikus szekták mögött?
– Ezt nem tudom, ugyanis a szabadkőművesség, hatalmas irodalma ellenére, mégiscsak titkos szervezet. Abban azonban biztos vagyok, hogy – szemben az őket gúnyoló pamfletekkel, amelyek szerint hatalmi céljaik vannak – az érdeklődésük fő területe a kultúra. Viszont a kultúra közvetve megjeleníti a hatalmi érdekeket. Erre jó példa napjainkban a Valéry Giscard d’Estaing-féle szekuláris európai konstitúció, amelyik a kereszténységhez képest teljesen új értékrenden alapul, és a szabadkőművesség eszméire vezethető vissza. Ez kizárja a kereszténységet.
– Van esély arra, hogy Európa valamikor meghaladja ezt a paradigmát?
– Szerintem éppen ebben a pillanatban vagyunk, mert miközben Európa besétált ebbe a zsákutcába, szembesülnie kellett a globalizációval. Huntington konfliktusként írta le a kultúrák találkozását, de nem feltétlenül összecsapásról van szó, hanem egyidejűségről. Olyan világban élünk, ahol a konfuciánus, a buddhista, a taoista, a mozlim, az ateista, a szabadkőműves és a keresztény együtt él. A „világvallás” többek között saját egoizmusa miatt nem fog soha elterjedni. A katolicizmus viszont egyetemes, sőt a maga módján még az iszlám is az. A szabadkőművesség európai találmány, csak itt, illetve az európaiból kisarjadt keresztény kultúrákban tudott gyökeret verni, nincs üzenete viszont az iszlám vagy a buddhizmus számára. Egy gyökereitől elszakadni képtelen keresztény szekta. Krisztus viszont választ ad minden embernek. Jelenleg a pápa az egyetlen valóban globális értékhordozó, az egyetemes morális erő.
origo.hu
Rendhagyó árverés – melltartók és bugyik milliós tételben a NAV kínálatában
