Kutyasétáltatás

Sok minden megtörténhet az emberrel élete során. Amikor öreg karosszékemben ülve olykor visszatekintek a múltba, látom azt a régi gyermeket is, aki mezítlábasan futott a réten kisbojtárként, de néha lovat is vezetett a barázdában apja ekéje előtt. Aztán jött az iskola, majd a katonaság, haditudósító voltam Breszt-Litovszkban, éjszaka szöktem át a határokon a tömegsírok elől, majd belekóstoltam a napszámosok keserű életébe is. Voltam éhező csavargó, ágyrajáró és hajléktalan.
És egy ideig kutya is voltam!
Ez a szakasz életem legszebb része volt. Örökké emlékezetes marad a számomra. Igen: kutya voltam. Törcsvári Frédi volt a nevem.
Elmesélem az esetet. Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Kutya című képes folyóirat. Bíró András, a lap szerkesztője megkért, vállaljam el a szerkesztői üzenetek rovatának vezetését mint kutyabarát. Törcsvári Frédi postája volt a rovat címe. Egy tacskó kutya ült az írógép mellett, ez a kutya fogadta a leveleket, és válaszolt az olvasók kérdéseire.
És a kérdések száma egyre szaporodott. Tucatszám érkeztek a levelek, közöttük egyre több olyan, amelyikre csak külön levélben lehetett válaszolni, mert személyi ügyek és emberi érzelmek területén kértek segítséget. Akadt tehát munkám bőven, gyakran éjszaka is az írógép mellé ültem, hogy megnyugtató választ keressek egy-egy kérdésre.
Különösek voltak ezek a segélykérő kiáltások. Egy kutyához intézték a lap olvasói. Az ember leghűségesebb barátjához, a kutyához fordultak, hogy megoldják emberi problémájukat, hogy a reménység üzenetébe kapaszkodhassanak. Kitárták szívük eddig zárt kapuit, pőrére vetkőztek. Íme, ez történt, kérlek, drága Frédi, adj nekünk tanácsot, merre tovább! Mert neked tudnod kell. Te, szótlan állat, megértesz, te tudod, mi a gyötrelem, amikor az ember áhítozik valami után és nem kapja meg.
Vajon milyen hatósugara van az otthon melegének, az együttlét örömének? Hol a helye szívünkben a kutyaszeretetnek, a hűség megbecsülésének, az együttlétből fakadó emberi szeretetnek?
Emlékezetes marad számomra egy gödöllői asszony kétségbeesett hangvételű levele, amelyet Törcsvári Frédinek írt. Elpanaszolta, hogy férje, akivel tíz éve él házasságban, összecsomagolta holmiját, és szó nélkül elhagyta. Hiába várta haza terített asztallal, s hiába ült kedvenc kutyájuk nyüszítve az ajtó előtt, nem tért vissza.
„Mit gondolsz, Frédikém, csak úgy egyszerűen el lehet felejteni tíz boldog esztendőt? A csendes alkonyatokat, amikor egymás kezét fogva ültünk az utcai kispadon? Ott ült mellettünk mindig a kiskutyánk is, amelyik most sírva nyüszít. Mindennap a férjemmel ment sétálni, de most már napok óta hiába várja… Válaszolj, Frédi!” – szólt a levél.
Nem a folyóirat szerkesztői üzenetei között válaszoltam, hanem levelet írtam neki. Csak ennyi állt benne:
„Nyugodjék meg, asszonyom, a férje visszatér. Mert az otthon melege visszahívja… Akit így vár a kutyája…”
Közöltem vele a telefonszámomat is, ha szüksége lenne a segítségemre, csengessen fel. Három nappal később az éjszakai órákban felhívott. Boldogan közölte, hogy Frédinek igaza volt, remek szimatuk van a kutyáknak, a férje visszatért. „Ma már ő vitte le Buksi kutyát sétálni!”
Örültem. S azóta gyakran elgondolkozom azon, vajon kinek írnék én levelet, ha hirtelen nagy bánat szakadna rám? Talán annak a fél szemére vak szürke lónak, aki tanúja volt gyermekkorom szilajságainak: „Kedves Szultán, itt ülök öregen egy karosszékben, és a hajdani szülőházamra gondolok. Emlékszel még arra a régi gyerekre, aki ellopta nagymamája kockacukrát, és kivitte neked a tenyerében az istállóba? És te a vállamra hajtottad a fejed, és beleszuszogtál a fülembe. Mintha mondtál volna is valamit.”
Talán azt, hogy nagyon szép, de könyörtelen az élet. Nagy-nagy szív kell hozzá. Talán kutyaszív…