Lánc, lánc

Mese nincs: akit ingerel a tumultus, az alkalmatlan terek emberszaga, a hosszú negyedórákig tartó tanácstalan téblábolás űrállomásnyi folyosókon, ne adj’ isten a néhány bujdosó szegénylegénynek vagy Vata fia Jánosnak öltözött idősebb népművelő, az is elismeri, hogy a huszonötödik éve megrendezett országos táncháztalálkozó és kirakodóvásár a Kárpát-medencei népi kultúra igazi ünnepe. Az ünneprontók persze nem mulasztják el mindehhez hozzátenni, hogy e táncháztalálkozók leginkább csak találkozók tánc nélkül, garantált ne mulass, mert a zsúfoltságban mozdulni sem igen lehet, és a szervezés még mindig hagy némi kívánnivalót maga után. Nem beszélve arról a sajátosságról, hogy az egykor a főbb helyeken kirakodó, sokszor öreganyjuk rokolyájával, öregapjuk fonott derékszíjával érkező határon túli paraszt árusok mára a földszint fülledt és szűkös termébe szorultak. Míg odafent, a küzdőtér frekventált terepén a hivatásos árusok, mesteremberek kínálhatják máskülönben egyedülálló színvonalú portékáikat – ahogy ez a múlt hét szombatján, vasárnapján is történt.
Ám azt a gyomorbajosoknak is el kell ismerniük, hogy feltehetően ez évente az egyetlen alkalom, amikor a Budapest Sportarénának még az illemhelyein is kalotaszegi muzsika szól. Lehet megjegyzéseket tenni az izomingre fölráncigált népviseletekre meg az egy főre jutó tarsolylemezek számára is. Ám egy viselet kizárólag akkor élő, ha hordják, mi pedig különösen büszkék lehetünk népi öltözködési kultúránkra. Máskülönben meg miért volna kevésbé szalonképes ez, mint a New York-i gördeszkásokat vagy a Gangesz-parti szerzeteseket majmolók megjelenése? A folyamatosan gyarapodó tömeg annak biztos jele, hogy az egykori szubkultúra, városi fiatalok hajdani szűk mozgalma nem csupán polgárjogot nyert, és kilépett az underground félforradalmi (vagy tán egészen az) homályából, de továbbra is elképesztő ütemben vonzza magához a legkülönfélébb korosztályok és társadalmi rétegek képviselőit. Farmernadrágos hebrencs kamaszok, medikusok, természettudományos pályára készülő egyetemisták, bölcsészek, vízvezeték-szerelők, rendszergazdák, ügyvédek és vállalkozók, moldvai csángók és dunántúliak igen szoros konglomerátummá gyúródnak össze ezeken a találkozókon, akárcsak a heti táncházak világában vagy a nyári tánctáborok „edzésein”.
Aki pedig kívülállóként, első alkalommal csöppen ebbe a nyugodt nyüzsgésbe, meg fog rökönyödni a talán semmilyen más közös „szórakozási” alkalomra nem jellemző befogadókészségen meg azon az eltökélt és nyitott hagyománytudaton, amely szükségesnek érzi, hogy az öntudatlan csecsemő vagy akár hasfalon keresztül a magzat is erdélyi népzenét hallgasson, s hogy az izgatott és megvadult kétéves gyereket saját csillapíthatatlan tánckedvére bízza.

Senki nem tagadhatja hát, hogy a hagyományőrzés, a veszendő – sok helyütt már elveszett – népi-kispolgári műveltség egyik legfontosabb élő fórumává nőtték ki magukat a táncházak. Nem beszélve a háttérben szorgosan gyűjtő, rendszerező, archiváló tudományos műhelyekről, a képzett muzsikustársadalomról, a magas színvonalú kézművességről, a könyv- és lemezkiadásról vagy a virtuális találkozások, a szakadatlan népzenesugárzás fontos helyszínéről, az apró-cseprő dolgoktól az általános elméleti problémákig számos kulturális kérdést megvitató internetes honlapokról, mint amilyen a szó szoros értelmében egyedülálló, küszködő Folkrádió és annak levelezési listája.
Meglepő ezért, hogy amíg a hazai néptáncvilág közönsége folyamatosan és bátran képes megújulni, átlendülni a holtpontokon, s minden ellenszéllel szemben szinte beláthatatlan időre biztosítja az utánpótlást, addig a kimenet, az „output”, azaz a színpadi feldolgozások igencsak ritka pillanatai nem sok jóval kecsegtetnek. Különös módon válik el az élő találkozások és befogadások lelkes szellemiségétől a magyar néptáncszínházak többnyire fojtogatóan szűkös, enervált, távlattalan, esztétikai jövőkép nélküli gondolatrendszere – ha nem eufemizmus egyáltalán ilyesmiről beszélni. Míg ma már tízezrek éltetik a táncházakat, érthetetlenül keveseket érintenek az ugyanerre a műveltségre és hagyományrendre épülő előadások, kiváltképp akkor, ha nem a jól bejáratott fővárosi vagy megyeszékhelyi együttesek, hanem elvétve határon túli tánccsoportok az előadók. Karácsonykor például a pozsonyi Ifjú Szívek nagyszerű bemutatója (Felvidéki levelek) jó, ha harmadházzal ment, két héttel ezelőtt a csíkszeredai Hargita táncegyüttesre ugyan csordulásig telt ház volt kíváncsi, ám a máskor oly buzgón premierlátogató szakma krémje nem igazán képviseltette magát. Pedig lett volna alkalom a tapasztalatgyűjtésre. Másfelől ma nincs az anyaországban együttes, amelyik túlnyomórészt ne a határon túli néptáncokat venné előre repertoárjában.
Nehéz magyarázatot találni arra, mi vezetett ehhez a zárványosodáshoz. Belterjességhez. Kiürüléshez. Hogy miért szivárgott el a hajdani dinamizmus és képzelőerő a néptánc színreviteléből. Egy színikritikus nemrégiben konfekcionált színháznak titulálta a hazai színpadok világát, sorozatgyártásról, bevált esztétikai és dramaturgiai minták agyonrágásáról, a tehetségek ellehetetlenítéséről szólt, azt firtatva, a nagy számok ellenére miért nem születnek eget verő eredmények. Fájdalmas elismerni, de ha lehetséges, mindez a magyar néptáncszínházra hatványozottan igaz.
Talán nem szerencsés összevetni az alábbi két közelmúltbeli példát, mert sántíthatnak a párhuzamok és kontrasztok műfajban, indulatban, hátországban. Ám nem hagy nyugodni bennünket, hogy mindkét rendhagyó alkalom néptáncművészetünk leghétköznapibb kérdéseire világít rá. A huszonötödik országos táncháztalálkozó és kirakodóvásár szombati fénypontja volt a nagy múltú Magyar Állami Népi Együttes Örök Kalotaszeg című táj- és tánchommage-a, a neves közép-erdélyi cigány muzsikusok, a Csipások emlékét idéző bemutató. Bár nem győzzük hangsúlyozni, a sportaréna aligha alkalmas bármilyen színházi szertartásra, s mi több száz méterről voltunk kénytelenek követni az előadást (ez legyen a mi hibánk), azt azért a látóhatár pereméről is megfigyelhettük, hogy a virtuóz, egyre inkább színpadra érő táncosokat hogyan inspirálta a sokezres nézőközönség ovációja. Szívünkig hatoltak a közismertebb kalotaszegi slágereken túlmutató dallamok, és együtt örültünk másokkal a ma már ebben a formájában nem létező, lassan, de biztosan morzsolódó világ megidézésének is.
Azt azonban soha nem fogjuk megérteni – és ez már messze-messze túlmutat az állami népi produkción –, hogy a gyűjtésben, feldolgozásban, kármentésben oroszlánrészt vállaló hajdani szenvedélyes „talpasok”, határon túli országjárásukkal nagy kockázatokra is hajlandó egykori művészek mára miért betonozták be magukat saját ötlettelenségükbe, s emelték azt a minta rangjára. Hogy a fillérekért robotoló, sokszor embertelen körülmények között turnézó, számos társművész által lesajnált „népi” táncosokat manapság miért nem szokás teljes értékű színpadi szereplőnek tekinteni, hanem inkább csak ide-oda tologatható, csereberélhető parasztnak egy rettentően monoton sakkjátszmában. Hogy akár amatőr, akár az amatőr világból toborzott hivatásos legyen az a táncos, idővel sikerül kiölni belőle a tánc iránt érzett tiszta szenvedélyt azzal (is), hogy sokszor már eleve csak „alakzatba” láncolva, táncidegen normák koreográfiai kalodájában sajátíthatja el újabb tájegységek mozdulatkultúráját. Ez a gúzsba kötve táncolás csak igazán.
Persze mind az amatőr, mind a profi táncos világ igen nehéz helyzetben van: lerongyolódott állapotukban fellépési kényszerben, haknikötelezettségben vergődnek. Ugyanakkor a múlt szombati előadás is jelezte, hogy megint egyre inkább színpadképes lesz a táncok, táncosok személyes és egyéni karaktere, dinamikája, s nem elég csupán sportteljesítményként értelmezni és bemutatni a világ egyik legbonyolultabb férfitáncát, a kalotaszegi legényest sem.
Ám ahogy a magyar színházi világ más szegleteiben, itt is hiányoznak a perzselő tehetségű rendezők, sőt a néptáncszínház berkeiben maga a formalista koreografáláson, paraszttologatáson túlmutató rendezés is luxusnak tetszik olykor. Mostanában meg-meglódul azért a néptáncszínházunk, vannak merészebb, rugalmasabb kísérletek. Vannak fiatalok és vakmerőbb meglettek, akik küzdenek az ellen, hogy puszta oktató előadássá, muzeális seregszemlévé halványítsák színpadra kerülő táncainkat. De nehéz ügy. Amíg a nagymogulok büntetlenül vihetnek színre mindenféle szélesvásznú történelmi giccset, bedarálva lázálmaikba tucatnyi derék táncost, amíg az „autentikusság” védőpajzsával takargatják közhelygyűjteményeiket, és a népművészettől idegen művészkedésnek gúnyolják a kérdéseket felvető, a gyökereket firtató előadásokat, amelyek bátran lemerülnek e mozgásvilág legvadabb, legrituálisabb rétegeiig – addig a kritikus is csak hasonló monotóniával dohoghat.

Másik példánk „alámerülő”: két hete a Hargita táncegyüttes annak reményével kecsegtetett, hogy igenis lehetséges közhelymentesen, nem konfekcionálisan használni a Kárpát-medencei táncnyelvet. Orza Calin koreográfus és táncosai a táncokat és a hozzájuk kötődő tavaszi szokásrendet kellő alázattal és hitelességgel használták fel. Gazdagították a szókincset, és képesek voltak összetett mondatokban beszélni – mindezt magától értetődő tánckészséggel és – ami nem magától értetődő – nagyszerű színészi játékkal. Ha kellett, az ember lefordult a székéről a nevetéstől, ha kellett, hagyta magát marcangolni.
De úgy tetszik, hazai táncszínházunk fényévekre került az oly reflexszerűen idézett bartóki gondolatoktól. Lassan elfelejtjük, mert elfeledtetik velünk, hogy a néptánc, mint minden kulturális jelenség, mozgásban lévő rendszer: újabb szokások, hangszerek, figurák, „modernebb”, változó ösztönök rejtélyes világa. Amely ugyanúgy elsőrendű „nyersanyag” az úgynevezett magas művészet számára, ahogy Bartók vagy Kodály számára a népi muzsika volt. Amelynek alkotó igényű szétszálazása, majd – urambocsá! – személyre szóló és egzisztenciális mélységű újraszövése nem szentségtörés – ha kellő erejű és színvonalú tánctudással jár. S nem szentségtörés a merészebb absztrakció, a babrálás intellektuális árnyalatokkal, amint az sem, hogyha az alkotók nem elsősorban a népszínműves tradíciókhoz, nem csak az idealizált nép(mese)i világhoz fordulnak. Nem csak lócákat meg gereblyéket, taligakereket vagy szénaboglyákat használnak színpadi díszletül, jól-rosszul másolt viseleteket jelmezül. Nem olyan lehetetlen vállalkozás venni a fáradságot, és kicsákányozni ebből a műveltségből mindazt, ami hozzánk szól, ami a mi bőrünkre megy, hiszen erre is vannak nálunk kitűnő példák – túl azon, hogy e hagyományrend bemutatása természetesen önmagában is művészi értékű.
Csakhogy néha ennél több kell. Egyre inkább.

Tudatosítani kellene, hogy a gyűjtés, a tájak, muzsikusok, táncok újrafelfedezésének és -élesztésének hőskorszaka lezárult. Már nem mindig elégséges, ha a pionírok egyszerűen színpadra viszik azt, amit mondjuk egy kicsiny sóvidéki zsákfaluban találtak. Új korszak van. Ezek a táncok többre hivatottak. Mindenre.
Alapkérdésekhez kellene visszatérni: milyen formában érdemes továbbgondolni, feldolgozni táncainkat? Kinek szól(ná)nak ezek az előadások? Nem volna-e időszerű megint esztétikai önmeghatározásokkal bíbelődni? Eldönteni végre, minek van értelme a színpadon, s minek helye a skanzenban, ha a világ egyik legszerencsésebb nemzetének mondhatjuk magunkat népi kultúránk gazdagságának tekintetében? Nem volna-e érdemes néha a társművészetekre is vetni egy oldalpillantást? És szerencsés ösztön-e az, ha a kritikai figyelemtől elszokott, a kölcsönös öntömjénezéshez hozzáedződött koreográfusi kör bármiféle szépészeti ítélettel szemben körkörös védelemre rendezkedik be? Ha az „inkább hallgassanak rólunk, csak rossz kritikát ne” szemlélet – ez persze nem csak honi táncéletünkre jellemző – a szakmai önérdekeket is elsöpri.
Faramuci dolog, hogy ezeket az evidenciákat újra és újra nyomatékosítani kell. Mint ahogy faramuci kérdés az is, van-e igény és még elegendő szenvedély a mai magyar néptáncszínházban arra, hogy kitörjön dramaturgiai, koreográfiai, tematikai gettójából, s ne csak a hozzátartozók meg az (esetleg) kárörvendően kíváncsi táncostársak járjanak el a bemutatókra. A táncosok hadgyakorlatszerű kizsigerelése avagy a kelta közhelyekbe oltott, olykor a gyengébb technikai tudást takargató táncos show-k szervilizmusa persze kevés meggyőző kiutat mutatott mindeddig.
Nagy a tét. Mint a hőskorban, ismét ideje volna annak esztétikai felelősségét vállalni, hogy a szélesebb színházértő közönséghez is eljusson az egyedülállóan gazdag és bonyolult magyar népzene- és tánckultúra. Hiába járnak hozzánk nyugatról és keletről tanulmányozni a magyar táncházakat, oktatási, gyűjtési módszereket. Hiába látogatnak ezrek évente a táncháztalálkozóra, töltik meg a táborokat, s viszik tovább áldozatkész hagyományőrző és amatőr csoportok ennek a világnak minden szépségét és gyötrelmes igazságait, ha a színházi feldolgozások provinciálisak maradnak.
Mert addig Kalotaszeg sem lesz örök.