Nyolcvanban érettségiztem, de még nem választhattam. Nyolcvanötben sem: más választókerületekben legalább volt két népfrontos jelölt – nálunk nem. Kilencvenben úgy ragadott magával a nem is remélt szabadság mámora, a demokrácia kamaszos lendülete, hogy még a kommunista utódpárt szerény parlamenti részvételét is nagyvonalúan tolerálni tudtam; pedig például Hitler nemzetiszocialistáinak átmentéséről annak idején (nagyon helyesen) szó sem eshetett. Végül is belefér – gondoltam naivan. Pedig aki egyszer diktatúrát csinált, az csinálhat máskor is – intett a történelmi tapasztalat. De aztán felülkerekedett bennem a keresztény megbocsátás: elvégre bárkiről elképzelhető, hogy töredelmes megbánást követően erkölcseiben megjavul. Kivéve a kommunistákat, akik – együtt dúdolva Edith Piaffal – szemlátomást nem bántak meg semmit sem. Névleg már nem kommunisták: elsajátítva a szemérmetlen posztmodern esztétika fogásait, egyszerre nevezik magukat kapitalistáknak és szocialistáknak.
Kilencvennégy kijózanító élmény volt: pillanatok alatt semmivé foszlatta a rendszerváltó bódulatot. Nyilvánvalóvá tette, a kommunizmus nem vész el, csak átalakul. A pufajkás kormány már önmagában is megcsúfolása volt a történelmi igazságszolgáltatás magasztos ideájának, ám amikor az addig antikommunizmust hazudó álliberálisok is összebútoroztak Hornékkal, az minden álmodozónak rányithatta a szemét a rideg valóságra: nem három választás van, hanem kettő. A diktatúra örököseié, meg a diktatúra tagadóié. Kínos képlet, de azok sem cáfolhatják érdemben, akik tényleg szociáldemokratáknak és szabadelvűeknek érzik magukat. Ám ha kényes demokraták, aligha lelkesedhetnek a pufajkás Hornért, a „KGB-ellenes” Medgyessyért, a vadmilliárdos KISZ-titkár Gyurcsányért. Paradox módon szívesebben sorakoztak volna fel az orosz megszállóknak utat mutató, szabadelvű patrióta Orbán mögött – csak őt korábban óvatlanul kiszorították. Orbán visszajött a hátsó bejáraton, kicsit megtépázva, picit koravénen, de nagy lendületű össznemzeti programmal. Megújítva az antalli örökséget, ötvözve az antikommunista és a nemzeti szabadelvű hagyományt. Harmincöt éves korára, első kormányzásának küszöbére már-már államférfivá érett. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy akik rühellik a diktatúra átmentett féligazságait és félhazugságait, leginkább benne bízhatnak.
Ám a kiválasztódásnak nemcsak pozitív, de negatív hozadéka is lett. Az ország fele számára ő jelentette a reményt, a másik fele számára ugyanakkor ő lett az antikrisztus. A kommunizmus szinte csorbítatlanul átmentett propagandagépezete, sajtója és médiája ügyködött ezen a megosztó imázson. A kényes liberálisok és a kaméleoni képességekkel bíró reformbolsevikok e közös ellenségkép jegyében egyesültek. Mindeközben háborítatlanul alkalmazták a kommunista propaganda minden vívmányát: a kettős mércét, a szalámizást, a „mértékadó” véleményterrort, az Európára való szelektív hivatkozást, a megfélemlítést és a kabaré eszközeivel történő, egy irányba elfogult jellemgyilkolást. Mindezt átmentett pártállami vagyonból és tisztátalan privatizációkból finanszírozva, a sokszoros médiatúlsúly megnyugtató tudatában. A posztkommunista érdekszövetség csak egy tényezővel nem számolt: hogy áldásos ténykedésük folytán idővel ismét eladósodik, működésképtelenné válik, a tönk szélére kerül az ország.
Kétezerhat nem csupán választás, de vízválasztó is. Orbánnak aligha lesz még négy éve ellenzékben. A kommunisták és csatlósaik a Mikola-féle húsz évvel riogatnak, ám titkon Gyurcsány húsz évét remélik. Ilyet már láttunk. A dupláját is. Majd Gyurcsány csomagol, százasával lépked, ötéves terveket hirdet, új mechanizmust indít be, magához von hatásköröket. Az antikommunista demokratáknak érzésem szerint árnyalatnyi többségük van. Ha senki nem hagyja megtéveszteni magát, s nem marad otthon, végérvényesen levehetjük ablakaink elől azt a tizennyolc emeletes molinót.
origo.hu
Hosszú betegeskedése után visszatért Szily Nóra: „Annyi minden kimaradt!”
