Beszélgetek a mamával

Már több mint harminc éve, hogy meghalt a mama, de én mindig úgy érzem, hogy mellettem van, és fogja a kezem. Ő az, aki minden ébredésnél jó reggelt kíván, homlokon csókol, és a fülembe duruzsolva összekócolja a hajam. Aztán egész nap velem van.
Így volt gyermekkoromban is, megfürdetett a kis kádban, majd megetetett, labdázott velem, vagy sétálni vitt. Akkor még csak ő beszélt hozzám, mondta nekem, hogy tudjam: az a nagy tornyos épület a templom. Vele szemben pedig az iskola áll, oda is ő kísért el először. Óvott és védelmezett, ne nyúlj ahhoz, mert az forró, amaz meg bepiszkolja a ruhádat, aztán, emlékszem, hányszor szembeült velem: Nézz a szemembe, és igazat szólj! Nevelt.
Még most is elpirulok néha, amikor rajtakapom magam a hazugságon. Ha ezt megtudná a mama, nagyon elszégyellném magam. Engesztelésül megsimogatnám, majd megcsókolnám a kezét. Istenem, milyen durva volt a keze a sok munkától, mégis ennek a kéznek a simítása jelentette nekem az élet gyönyörűségét.
Amikor beszélgetek vele, mindig megkérdem: mit üzen az én drága egyetlen kisfiam a túlvilágról? Mert ők ketten együtt élnek ott egy csipkés felhő bíbor hátán. „Gondol sokat az apjára, anyjára?” A mama ilyenkor csak bólogat.
Bárhová megyek, ő velem van, érzem, hogy fogja a kezem, mint kisiskolás koromban. Amikor először repülőgépen ültem, akkor is mellettem gubbasztott. És én sose felejtettem el tájékoztatni, mert ez más világ már, mint az a régi az ő idejében. Elkísér külföldi utaimra is, az autóbuszra előzékenyen felsegítem, magyarázom neki, mi is az, amit útközben látunk. Ez a magas monstrum az Eiffel-torony, amaz ott a királyok szállása volt valaha, errefelé találhatom azt a gyászos Trianont is, mi megkeserítette nemzetünk életét.
Kanalazom a levest valahol egy távoli norvég vendéglőben, és azon évődünk, főzött-e ő ilyet valaha is a kis bácskai konyhában. Vagy a tanyán. Mert tanyai parasztlány volt a mama, s ezért mondok el neki minden nevezetességet, amelyet útba ejtünk. Ilyenkor gyakran sóhajt: „Az a néhai krumplileves volt az igazi, amit még a tanyán főztünk! Azóta se ettünk olyat!”
Én se felejtem el az ízét a régi krumplileveseknek, bármerre is járok. Ha a körülmények engedték, a mamát is mindig magammal vittem. Emlékszem, hogy megcsodálta az első pálmafát, amelyet látott. És órákig el tudta nézni a fényes városi üzletek kirakatait. Én meg magyaráztam neki, mi mire való. A selyemsálat a lányok a nyakukon hordják, az a nagy szélű valami pedig egy női kalap. A mama azt mondta csendesen, hogy ő nem tenne ilyet a fejére. Inkább marad csak a kendőnél. A sálját meg ő maga kötögeti télidőben, amikor kevesebb a munka a határban, és leülhet pihenni egy kicsit a kemence mellé.
Mindig velem volt a mama, ha nem is volt jelen, szóltam olykor hozzá munka közben is, és ha kerestem valamit, akkor megkérdeztem: „Nem láttad, mama?”
Elkísért néha a színházba is, előadás alatt gyakran megfogta a kezem. „Olyan ez, mintha valóban megtörténne. A valóságban.” Ő akkor még nem hallott arról, hogy olyan az élet, mint a színház. Később ezt is megtanulta. És akkor nagyon kiábrándult az életből.
„Keresem azt a csíkos nyakkendőmet, az volt a kedvenced, nem láttad, mama? Vagy kössem fel ezt a bordót, amelyben utoljára jártam Temerinben, otthon?” – kérdeztem halkan a múltkorjában a lakásban, ahol egyedül voltam. Aztán ráleltem a keresett nyakkendőre, és könnybe lábadt a szemem. Tudom, érzem, hogy mellettem van. Este, ha lefekszem, odalopakodik nesztelen lépteivel az ágyam mellé, és megsimogatja a fejem. Néha szól is hozzám, mint régen, amikor még otthon aludtam szülőfalum kis házának szobájában. És a nagymamától örökölt dunyhával takaróztam. Kockás volt a huzat rajta. A mama a párnámat is megigazgatta ilyenkor, aztán leült az ágyam szélére, és úgy figyelt.
A minap a feleségem riasztott fel félálomból: „Jól bezártad az előszoba ajtaját?” Hümmögtem. Jól bezártam az ajtót. Csak a mama tud rajta bejönni, ha akar.
Neki külön kulcsa van a szívemhez…