Ellentmondások választása – avagy a kudarc okairól

V o k s 2 0 0 6

Tóth Norbert
A Magyar Nemzet – rendkívül helyesen – vitafórumot indított hasábjain a 2006-os országgyűlési választások eredményének tanulságait és lehetséges okait egybegyűjtendő. Megpróbálok néhány olyan paradoxont számba venni, amelyekre a korábbi elemzésekben nem vagy csak érintőlegesen tértek ki az elemzők.
Történelmi választás volt az idei, ezt halljuk lépten-nyomon, és azt kell mondanunk, hogy ez az állítás bizony megfelel a valóságnak. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy az úgynevezett rendszerváltozás óta most fordult elő először az, hogy egy hivatalban lévő kormány maradására szavazott a választópolgárok többsége, hanem azért is, mert az újraválasztást a magyar demokrácia egykori ellenfelei és azok örökösei vitték véghez. Érdekes ország ez a mi kis Hungáriánk, hiszen úgy tűnik, itt a nyugati állam- és politikatudomány művelői által kimunkált elméletek, kategóriák, definíciók nem vagy csak jelentős korrekciókkal alkalmazhatók. Amikor e sorokat írom, felrémlik előttem a francoista rezsimet a hetvenes években leváltó Spanyolország képe, és eszembe jut, hogy az első szabad és demokratikus hispániai voksolást követően az ibériai választók bizony majd húsz évig tartották kormányon a rendszerváltókat, és száműzték ellenzéki padsorokba a falangista párt utódjának számító Spanyol Néppártot. Vagy ne is menjünk ilyen messzire, itt van mindjárt a magyarság lelki rokonának tartott lengyel nemzet, amelynek köszönhetően a legutóbbi lengyelországi választáson az exkommunistáknak kapaszkodniuk kellett, hogy egyáltalán bejussanak a szejmbe. Budapestre az idén nem futott be a „varsói gyors”, úgy tűnik, ráleltünk saját utunkra, és csak reménykedhetünk, hogy egyszer majd kiheverjük ennek következményeit.
A választásokat követő felmérések és analízisek alapján nyilvánvaló, hogy a „magyar út” legmeghökkentőbb paradoxona a következő. A különböző közvélemény-kutató cégek és tudományos műhelyek vizsgálatai azt mutatják, hogy a koalíció maradására főként a deklasszált vidékek lakói, míg az ellenzék vezető pártjára a középosztály tagjai adták voksukat. A felső tízezer jelentős része támogatta ugyanakkor a „szegénységpárti” Medgyessy, Gyurcsány, Kóka, Kuncze kvartettet. Egyszóval leszűrhetjük a konklúziót: a szinte minden szempontból hátrányos helyzetűnek mondott rétegek nem a hozzájuk minden szempontból közelebb álló középréteggel fogtak össze, hanem éppen ellenkezőleg, a leggazdagabbakkal kerültek közös platformra. Ez olyan képtelenség, amelynek okait érdemes lenne később alaposabban is megvizsgálni.
Sokat hallunk mostanában arról is, hogy a Fidesz elhibázott kampánya, egészen pontosan a kampány során elkövetett bakik vezettek az áprilisi kudarchoz. Valószínűleg lehet benne valami, a korábban elhangzottakat e helyütt nem kívánom megismételni. Annyit azonban hozzátennék, hogy a fiatalok jelentős része nem szólt bele az új Országgyűlés összetételébe, és ennek az életkori sajátosságokból fakadó, valamint a Fidesz kampányában keresendő okai egyaránt vannak. Ami az előbbieket illeti, a miénknél régebbi demokráciák is bizonyítják, hogy a fiatalabb korosztályok többsége jóval kevésbé érdeklődik a közélet kérdései iránt, mint teszik azt az idősebb generációk. A szellemi érési és tapasztalási folyamat velejárója, hogy az ember könnyebben szelektál az őt érő hatások között, és ennek köszönhetően valószínűleg előbb és nagyobb hatásfokkal ismeri fel az érdekeit. Az ifjak tömeges érdektelensége azonban mindezek ellenére is egy újabb paradoxon, mivel a parlamenti képviselő-választásokon a jövőnkre, vagy ha úgy tetszik, a jövőre vagyunk befolyással, és ennek leginkább a fiatalok az érintettjei. Tetszik, nem tetszik, be kell hogy lássuk, a Fidesz pont azon a területen bizonyult gyengének, ahol korábban ódákat zengtek a képességeiről; ez pedig nem más, mint a legfiatalabbak szavazásban való érdekeltté tétele. A legfontosabb oka ennek valószínűleg az, amit már máshol is hallhattunk, illetve olvashattunk, hogy tudniillik a szélsebes műszaki fejlődésnek köszönhetően megjelenő új információs csatornákat a Fidesz nem használta ki eléggé. Az internet- vagy inkább e-generációt a legnagyobb ellenzéki párt nem volt képes elrángatni a szavazóurnákhoz. Az MSZP ellenben minden, látszólag hajmeresztő trükköt – úgymint „A buli színe a piros” feliratú CD-k osztogatása vagy az idétlenül imbolygó miniszterelnökről készült házi videó és a gyakran frissített Gyurcsány-blog – bedobott, csak hogy leszámoljon a korábbi sztereotípiával, miszerint az MSZP az idősödő korosztályok pártja. Ennek köszönhetően a szocialisták le is faragtak valamelyest a hátrányukból, jóllehet a Fidesz fölénye a szóban forgó korosztályok körében még mindig meggyőző.
Az MSZP győzelmének legfontosabb oka, hogy politikusai – tudván, hogy a hatalmon lévőket ebben az országban nem igazán szokták szeretni – sikeresen pozicionálták pártjukat ellenzékiként, azaz úgy tettek szervilis sajtójuktól támogatva, mintha éppen a Fidesz és vele Orbán Viktor kormányzott volna az előző négy évben is, s az ország jelenlegi sanyarú helyzete tulajdonképpen nem is nekik, hanem az ellenzéknek volna köszönhető. Nem kérdés, hogy ez egy újabb paradoxon, amelyre sajnos a tényleges ellenzék nem hívta fel eléggé a köz figyelmét.
Végezetül: a Fidesz kampánya túlságosan tabloid volt, a bulvársajtóból ismert elemekre helyezte a hangsúlyt, háttérbe szorítva ezáltal a szakmaiságot. A szakértői kormány imázsa még mindig a magyar politikai élet egyik varázslóköntöse, amelyet a szocialisták az idén is magukra öltöttek, mégpedig akképp, hogy – a Fideszt programnélküliséggel vádolva – magukat a kormányzáshoz egyedüliként értőkként aposztrofálták. Mindegy, hogy mit mondanak a tanácsadók és a spin-doctorok, választási programra igenis szükség van. Ismét hangsúlyozom, természetesen szó sincs arról, hogy a legnagyobb ellenzéki pártnak ne lett volna programja, de ennek létét kétségkívül nem kommunikálta elég határozottan. Azaz inkább hagyta, hogy a kormány és annak sajtója koncepciótlansággal vádolja az ellenzék vezető erejét, és ezzel félrevezesse a választók jelentős részét. A szavazók döntő hányada természetesen nem fecsérli idejét holmi választási programok elolvasására és pláne nem azok összevetésére – ez egyébként a modern demokrácia egyik fogyatékossága is –, de megnyugtatja a tudat, ha azt hallja, hogy egy pártnak van elképzelése a jövendőről, azaz tudja, hogy mit is kell tenni. Akinek pedig nincs víziója, az kormányképtelen, és bukásra van ítélve. A Fidesz soha nem volt és ma sem kormányképtelen, de tény – Kósáné Kovács Magda elhíresült mondatát parafrazálva –, nem elég kormányképesnek lenni, annak is kell látszani.

A szerző jogász, PhD-hallgató (PTE–ÁJK)