Ezüsthátú ember

Húsz utánnyomást ért meg Allan Pease Testbeszéd című könyve, amely először 1989-ben jelent meg a Park Kiadó gondozásában. A napokban Budapestre látogatott az Ausztráliában élő Allan és Barbara Pease, a folytatás, A testbeszéd enciklopédiája című könyv szerzőpárosa a kiadvány megjelenése alkalmából. Allan Pease-zel beszélgettünk.

Hogyan hasznosították a könyv írása és a kutatásaik során a fejlődésbiológia, a fejlődéslélektan legújabb vizsgálati eredményeit?
– A vizsgálatok megmutatták, hogy az agy mely része dolgozik különböző feladatok elvégzésekor. Amikor például a kísérleti személyeknek magassággal, szélességgel, mélységgel, vagyis térrel kapcsolatos feladatokat kellett elvégezniük, kiderült, hogy a férfiaknak háromszor-négyszer nagyobb agyterületük dolgozott, mint a nőknek. Ez a vadászösztönre vezethető vissza. A vadászó társadalmakban a férfiaknak az életük függött attól, hogy jól tájékozódnak-e, vagy sem. Ha elszámították a vadállatok helyzetét, mozgásuk sebességét, nem tudtak élelmet szerezni. A nőknek erre a képességre nem volt szükségük, nem is aktív ez az agyterületük. A férfiak különben ma is jobban parkolnak hátramenetben, illetve jobban olvasnak térképről is, mint a nők. Amíg a nők a térképet forgatják, a férfiak az agyukat. A térkép a kezükben ugyanolyan helyzetben marad.
– A testbeszédben azonban a nők ügyesebbek.
– Igen. A nőknek például sosem kellett bölényre vadászniuk. Ők voltak a fészekvédők, feladatuk a gyerekek oltalmazása volt. Szavak nélkül is meg kellett érteniük a kicsinyüket. Sőt azt is meg kellett érezniük az idegen látogatóról, hogy jó szándékkal közeledik-e, vagy sem. A túlélést jelenthette számukra a helyes felismerés. A férfiak még a rosszindulatú idegen miatt sem aggódtak, hiszen legfeljebb megdobták egy kővel.
– Miért emlegetik a könyvükben állatként az embereket?
– Nagyon sokan nem tudják elfogadni azt, hogy az ember biológiailag ma is állat. A homo sapiens a főemlősök egyik faja, szőrtelen, emberszabású majom, amely megtanult két lábon járni, és fejlett aggyal rendelkezik. Azonban, akárcsak a többi állatfajt, bennünket is a biológia törvényei irányítanak. Ezek kormányozzák cselekedeteinket, reakcióinkat és testbeszédünket. A furcsa az, hogy sokszor szavakkal elmesélünk egy történetet, mozdulataink, testtartásunk, gesztusaink azonban másikról mesélnek úgy, hogy mindezt a közönség nem veszi észre. A DNS-ünk egyébként kilencvenhét százalékban megegyezik az ezüsthátú gorilláéval.
– Az első testbeszédkutatók azt állították, hogy az emberi közléseknek mindössze hét százaléka verbális, harmincnyolc százaléka vokális, ötvenöt százaléka pedig testbeszéd. A legfrissebb kutatások miről számolnak be?
– Ma úgy gondoljuk, hogy a közlések hét–tíz százaléka verbális, hatvan–nyolcvan százaléka nem verbális, a fennmaradó részt pedig a hangszín és a hanghordozás teszi ki. Amit szemtől szembe mondunk a barátunknak, az nem annyira meghatározó, mint amit egyéb módon közlünk. Benyomásaink nagy része „letapogatás” eredménye.
– Hány perc alatt alakítunk ki véleményt a másikról?
– Általában négy perc elég hozzá. Személyzetis cégeket vizsgálva megállapítottuk, hogy sokszor el sem olvassák az önéletrajzot, csupán figyelik a jelentkezőket. Ha valaki rokonszenves, megkapja a munkát.
– Miért kezdett testbeszéddel foglalkozni?
– Tinédzser koromban, amikor felkértem lányokat táncolni, elutasítottak. A haverom azonban bárkit felkérhetett, igent mondtak neki. Egyszer nem bírtam ki, megkérdeztem, hogy szerinte miért van ez az egész. Azt válaszolta, hogy látja a zöld jelzéseket. A férfiak nagy része, akik sikeresek a nőknél, két kategóriába sorolható. Vagy képesek a jeleket nagyon jól letapogatni, azaz látják a zöld jelzéseket, vagy annyira bátrak, hogy mindenkit felkérnek, és így a nagy számok törvénye szerint valaki majdcsak igent mond. Én, mint a legtöbb férfi, a „számos” játékot játszottam először. Ma már látok.
– Előfordulhat, hogy valaki úgy forgatja a könyvüket, mint egy „bibliát”, vagyis mint olyan könyvet, amelyben minden benne van? Nem lehet elveszni a testbeszédben?
– A testbeszéd tanulható készség, akár az autóvezetés. Vállalkozók, üzletemberek részére szinte kötelezőnek tartom. Ha ösztönösen jól olvasunk testbeszédet, fennáll a veszélye, hogy ha túlságosan tudatossá tesszük ismereteinket, egy időre elvész a természetes képességünk. Például ha túlságosan belelkesedünk, mindenhatónak gondolhatjuk ezt a módszert, gyógyírnak minden problémánkra. Ami természetesen nincs így, de általa javulhat a kommunikációnk, pozitívabbá válhatunk mások szemében. Rokonszenvesebb lesz az önmagunkról sugárzott kép.
– Hol tanulhatunk testbeszédet?
– Nyugat-Európában a kommunikáció szakos hallgatók képzéséhez hozzátartozik a testbeszéd. De én is tartok szemináriumokat világszerte.
– Elsajátíthatjuk-e profi módon a testbeszédet? Hazudhatunk-e a testünkkel?
– Persze. Attól függ, ki milyen jó színész. A legjobbakat Oscar-díjjal jutalmazzák. Ők egészen más embereket is el tudnak játszani, mert a testbeszédet mint idegen nyelvet sajátították el. A nők különben jobb hazudozók, mint a férfiak.
– Ön már egészen fiatal korában tagja volt az Egyesült Államok rangos Egymillió Dolláros Kerekasztalának. Miért dolgozik?
– Jó kérdés! Engem is mindig érdekeltek az emberek, hogy miért csinálják azt, amit csinálnak. Tulajdonképpen ezt az egészet az a vágyam motiválja, hogy jobban megértsem az embereket. A pénz soha nem játszott fontos szerepet az életemben. Nem tudom pontosan, mennyi pénzünk van, csak azt, hogy sok. Izgalmas volt eljönni Ausztráliából Magyarországra. Ilyenkor mindig megerősödik bennem a bizonyosság, hogy mi, emberek mennyire hasonlóak vagyunk. Eszembe jut erről egy történet. A dél-afrikai busman este hazamegy a vadászatról, és nem akar beszélni, csak ülni és a tűzbe bámulni, ám a nő beszélgetni szeretne. Valószínűleg veszekedni fognak, aminek hatására másnap este a férfi esetleg nem megy haza, inkább a sivatagban alszik. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy valószínűleg ugyanez fog előfordulni ma este egy csomó magyar férfival. Hazamennek a munkából, a feleségük megkérdezi, milyen volt a napjuk. Jó, hangzik a kurta válasz, és csak bámulni szeretnének a tűzbe, amelyet ma tévének nevezünk. Ilyenkor az okos nő nem háborgatja a férjét, legalább fél órát ad neki, amikor sem kérdéseket nem tesz föl, sem érzelmeket nem követel tőle, még testbeszéddel sem. Lassan a férfi agya átáll, és meg fogja hallgatni a nő közlendőjét. Ez így van mindenütt a világon.