Jézus és a kufárok

Különös jelentőségű, hogy épp most, a gyökerek elmetszésének korában fedezi fel újra a zenészszakma és a közönség a Kodály utáni nemzedék, így Gárdonyi Zoltán muzsikáját; a száz éve született Gárdonyira világszerte centenáriumi rendezvényekkel emlékeznek. A zeneszerző fia, Zsolt folytatja elődje alkotótevékenységét, hatvanesztendősen ő a legfiatalabb magyar református komponista.

Harmincnyolc éve él Németországban, és olyan tökéletesen beszéli a magyart, mintha el sem költözött volna itthonról. Miért emigrált?
– Zeneakadémistaként voltam tanúja a hatvanas évek magyar valóságának. A szemem láttára tört meg egy nemzedék gerince; a politika sorban vásárolta meg évfolyamtársaimat és ismerőseimet. Láttam, mennyien lépnek be a KISZ-be vagy a pártba jobb pozíciók reményében, s hogy édesapám zeneszerző kollégái közül többen Lenin- és Sztálin-kantátákkal alapozzák meg karrierjüket. Láttam, hogyan törlik ki az emberek fejéből a normális gondolkodást, s programozzák át őket a puszta célszerűségre. Minket is nyaggattak, agitáltak, és huszonkét éves fejjel úgy gondoltam, elég volt. S mikor hatvannyolcban lehetőségem nyílt egy holland tanulmányútra, hogy megnézzem az ottani orgonákat, világossá vált, hogy meg kell ragadnom az alkalmat.
– Gárdonyi Zoltán életműve illeszkedik a magyar művészeti tradícióba. Ön szerint mi a legfontosabb édesapja zenéjében?
– Az őszinteség. Apám összekapcsolta a legmagasabb szintű zeneszerzői mesterségbeli tudást olyan spontán, belülről fakadó zenei beszédmóddal, amely eljut a hallgatókhoz. Az ilyen alkotó, a közönség vagy a szakma elvárásaitól függetlenül, önmaga belső világát komponálja meg. Nyugaton a divatirányzatok sok fiatal tehetséget megbénítanak, mert ahelyett, hogy azt keresnék, mi az, amit nekik kell megírniuk, megpróbálják kitalálni, mitől lehetnek sikeresek. Apám erre nem volt hajlandó. A Kodály-iskola hatalmas és nemes hagyománya mellett, amelynek természetesen nagyon erős stílusteremtő hatása volt, apám vokális egyházzenéjében például a Károli-biblia volt a legnagyobb inspiráló erő. Lehet egyházzenei kórusművet írni rímbe, strófába szedett szövegekre vagy énekeskönyvi dallamokra, és ő ilyet is komponált, de munkásságának egyik legmarkánsabb vonása a bibliai próza újrafogalmazása zenei nyelven. Ez ritka jelenség a huszadik század magyar protestáns egyházzenéjében.
– A magyar hallgatóban a Károli-szöveg sajátos érzelmeket kelt. Nem vesztik erejüket a kórusművek német vagy angol fordításban?
– A Pelléas és Melisande című Debussy-operát szintén több nyelven játsszák világszerte, pedig a mű dallamvonalai eredetileg a francia mondathullámzást követik. Puccini és Verdi operáit sok helyütt ezért gyakran inkább eredetiben, olaszul adják elő. Hogy másik példát mondjak, Kodály Jézus és a kufárok című kórusművét angolul és németül is éneklik, de bármilyen jó a fordítás, a hangsúlyok máshová kerülnek. Azonban a lényeg nem vész el, mert a lényeg a zene. Éneklik Németországban a Psalmus Hungaricust magyarul is; a közönség hallja a szöveget, de nem érti, egzotikus élménnyé válik az énekmű, s a szövegszituációk, a konkrét ábrázolás helyébe a közvetlen zenei hatás lép. De azért ez megerőltető a külföldi énekkarok számára, ezért apám vokális zenéjét Németországban németül, Amerikában angolul adják elő. Az én kórusműveim magyarul, németül, angolul és svédül is megszólalnak világszerte.
– Szerves folytatója apja örökségének, e markáns zenei gondolkodásnak. Alkotói munkájában ez nem jelent korlátokat?
– Nem, inkább ösztönöz. Felnőttként értettem meg igazán, milyen értékes volt a környezet, amelybe beleszülettem. Bármit kérdezhettem apámtól, mély és inspiráló válaszokat kaptam. Apámra a keresztyén ember attitűdje volt jellemző: a gondolatok, szavak és tettek egysége. Ez a művészetében is megnyilvánult, a zene számára ajándék volt, közvetítő szerepnek fogta fel az alkotást. A magam zeneszerzői programját kerti tömlőhöz szoktam hasonlítani, amely önmagában értéktelen, csak akkor nyeri el az értelmét, ha rákötik egy tiszta, jó vizet adó csapra. Apám élete a legtisztább forrásra kapcsolódott, s ezt ma, amikor annyi száraz plasztikzene keletkezik, egyre inkább felfedezik Nyugaton is.
– Ugyanakkor az a hatalmas kiterjedésű egyházzene, amelyet Kodály, Bárdos vagy a Gárdonyiak képviselnek, hiányzik a mai templomokból.
– Ez még a legnagyobb mesterek, Bach vagy Messiaen zenéjére nézve is érvényes. Nagy hibának tartom, hogy az egyházak a magas szintű, katartikus zenei élményeket többnyire átengedik a koncerttermeknek. A gyors és felületes benyomások korát éljük, nem divat az elmélyülés, s hanyatlik az értékes zene vagy irodalom iránti igény. E folyamatnak egyházzenei vetülete is van. A templomok felépítését, díszítését a lehető legmagasabb szellemi-esztétikai szintre emelik, a liturgia során használt nyelvezet, a prédikáció igényes szófűzései és gondolatmenetei sem helyettesíthetők artikulálatlan, pongyola beszédmóddal, s az úrasztalára sem tesznek a terítő helyére néhány fonalgombolyagot. Az igénytelen zenét ugyanakkor gyakran sajnos lelkészek is propagálják, úgymond az ifjúságot célzó munkájuk okán.
– Nyilván a fogyasztói zenével lehet a többséget elérni.
– Maga a keresztyén életvitel, Jézus követése sem többségi ügy, soha nem is volt az. Miért kellene az istentisztelet elemei közül épp a zenét a felismerhetetlenségig demokratizálni? Ha Isten dicsőítése a cél – és ahogy a negyvenötödik zsoltár mondja, az én „művem a Királynak szól” –, akkor a zenei igényességről nem lehet lemondani. Ez természetesen feltételezné a megfelelő szintű szakemberek képzését és alkalmazását.
– Nem érzékel valamelyes fejlődést e téren? Hiszen tartanak egyházzenei fesztiválokat, kurzusokat, továbbképzéseket…
– A fesztiválok sem tükrözik az istentiszteleti zene szükséges színvonalát. A kántorképzőkben megkísérlik menteni a menthetőt, és az érdeklődő műkedvelőknek néhány hetes kurzusokon átadni, amit még lehet. Elszomorító az is, hogy én vagyok pillanatnyilag a legfiatalabb magyar református zeneszerző, tehát megszakadni látszik a hagyomány. Az állami intézmények pedig az egyházzenét nem művészetként, hanem tudományként kezelik, holott a zenetörténet, a liturgiatudomány vagy a himnológia ismerete nem pótolhatja a művészet jelenlétét. A művészet fejlődését követhetik ugyan az erre reflektáló segédtudományok, de hogyan folytatódhatna például a festészet története művek nélkül, mit gyűjtenének a múzeumok, miről publikálnának a muzeológusok? Egymás publikációiról? Az önfeledt publikálgatás egyébként a magyar egyházzenei képzésnek is a halálát jelenti. Vasárnap délelőtt, mikor a harangok megszólalnak, a keresztyén muzsikus dolga nem az, hogy előadást tartson vagy disszertációt írjon, hanem hogy leüljön az orgonához, és magas művészi szinten megszólaltassa.
– Mintha az egész kortárs zenéből eltűnne ez az igény, sőt sokak szerint a közönségtől is eltávolodtak a művek.
– A nyugati kortárs művészetben gyakran egyfajta alkalmazott istentelenség folyik, közben meg panaszkodnak, hogy végére ért a zenetörténet, nem lehet több zenét írni. Persze, mert ha lekapcsolódunk a forrásról, csak a kiszáradás marad. Elvágják az Istenhez vezető utat, aztán csodálkoznak, hogy brutálisak lettek a gyerekek, hódít a drogkereskedelem, és pszichológusok hada próbálja rendbe tenni a társadalom perverzitásait. Mit fejez ki egy kompozíció? Elsősorban a szerzőjét. Az a mű, amelyben nincsen megformáltság, nincsenek arányok és őszinte gondolatok, csupán a szerzőben uralkodó káoszt mutatja. De miért kényszerít engem bárki arra, hogy az ő káoszában részt vegyek? Fontosabb dolgom van. Az Istenhez való viszonyt építem ahelyett, hogy mások önmegvalósításának áldozatává váljak. Ma is sokszor ideológiai körök akarják meghatározni, melyik legyen az érvényes zene és melyik ne; megjegyzem, a náci Németországban a Reichsmusikkammer, a birodalmi zenei kamara határozta meg ugyanezt, a szocialista rendszerben pedig a párt kulturális osztálya. Mindig megvannak a kulturális ipar ideológusai, akik szeretnék meghatározni a kánont. De hála istennek ezek ellenében is válogat a zenésztársadalom. Ugyanez történik gyakran az irodalomban is: díjakkal és propagandával felfuttatnak egy-egy középszerű alkotót, de évek múlva kiderül, hogy a király meztelen.
– Miért tartozik szorosan az istenélményhez a zene?
– Erről a nyolcadik zsoltár jut eszembe, amelyet néhány éve meg is zenésítettem. Ez a zsoltár rácsodálkozás arra, milyen hatalmas az Isten, aki megalkotta és fenntartja a csillagos világmindenséget, és közben a képére formált, porszemnyi emberrel is törődik. Az istenképűséghez tartozik, hogy az ember tervszerűen alkot. Ez független bármely korszaktól vagy kultúrától, nézzük meg akár az indián totemoszlopokat a pazar díszítésekkel vagy a népi hímzéseket. Az emberi lét üres művészet nélkül. A zene rendeltetése, hogy Istenhez vezető út legyen, s a hit teszi lehetővé, hogy valóban azzá váljék. Persze a zenét, a szót, a képet vagy a színházi művészet eszközeit lehet rosszul, negatív irányban is alkalmazni. Az egyház hatalmas lehetősége és egyben feladata, hogy a zenét rendeltetésszerűen használja. Olyan istentiszteleti zene kell, amely hozzájárul ahhoz, hogy aki hallgatja, másként menjen haza egy órával később; olyan, amely fölemeli és megváltoztatja az embert, hogy elkezdjen valóban rácsodálkozni a csillagokra, ne csak a vasárnapi ebédig lásson.
– Az istenhitet is a családi tradícióból szívta magába, vagy önálló döntés eredménye?
– A hit gyakorlása része volt a családunk életének, olyan intenzíven, hogy a pubertáskori lázadás, a tékozló fiú útja nálam elmaradt. Önálló döntés? Néhány hete a barcelonai zeneakadémián tartottam előadásokat Bach fúgaszerkesztő művészetéről, és a diákok utána megkérdezték, vajon mennyire volt tudatos ezeknek a hihetetlen struktúráknak a megalkotása. Az jutott eszembe, amit apám mondott egyszer: vajon mi tudjuk-e, hogy prózában beszélünk? Belegyökerezünk egy lelki alapmintába, mint a mezőkövesdi asszony, aki szorgalmasan hímez, és az eredmény egy gyönyörű terítő – oda lehet helyezni az úrasztalára.