(kiből lesz politikus...)

Én nem tudom, mi visz rá számos embert arra, hogy eredeti hivatását hátrahagyva a politikusi pályára lépjen. Nyugaton – hiányos ismereteim szerint –, ha nem éppen Cicciolináról vagy más hírességről van szó, a politikai karriernek hosszú előjátéka van. Először egy párton vagy eszmeáramlaton belül kell a feltörekvőnek tudásra, tekintélyre, pozícióra szert tennie, hogy később a főhatalomért folyó küzdelem tevékeny és esélyes részese lehessen. Különleges, szakmainak nevezhető tevékenységről van itt szó, amely számos képesség összessége. Nyilvánvaló, hogy a pozíciókért való harc nemcsak a különböző pártok között, hanem a pártokon belül is folyik, lényegében ez a párton belüli élet termeli és neveli ki azokat a személyiségeket, akik később a „tábor”, esetleg az ország vezetői lesznek.
Ez az előiskola egy olyan szűrőrendszer, amely a rátermetteket emeli ki, s most ne firtassuk, hogy ez a rátermettség miféle emberi jó és rossz tulajdonságok gyűjteménye. A saját tábor vezető politikusait mindenesetre jó, okos, nemes és becsületes embernek tekinti, az ellenfél pedig éppenséggel mindennek az ellenkezőjéről van meggyőződve.
Egy dolog vitathatatlan: a politikus feladata a hatalom megszerzése, megtartása, és az ország érdekeit, továbbá az adott párt ideológiáját preferáló kormányzás. Az ideológia, más szóval az értékrend a választási küzdelem, majd a hatalmi tevékenység során is alapvető szerepet játszik, bár a kormányzás elsődleges feladatának a nép mindig a népboldogítást tekinti, ami anyagi javakkal mérhető. Természetes, hogy a választási harc során minden politikus a közjó elkötelezett szolgájaként lép az emberek elé, saját érdekeit pedig a háttérben tartja.
Ígérni könnyű, jól, eredményesen kormányozni viszont nehéz. A magyar közelmúlt története azt látszik igazolni, hogy a hazai populációt az aktuális kormányok sikere vagy impotenciája szavazópolgárként nemigen befolyásolja, elsősorban azért, mert „szabad sajtónk” tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget, így a jó és a rossz fogalma nem válhat egyértelművé.
Most egyébként nem a kormányzás mikéntjéről, hanem a kampányról akarok szólni, amelyben különös módon elsikkadt a szocialisták négyévi kormányzati semmittevése és silánysága, és kidomborodott a Gyurcsány-féle büszke baloldaliság lózungokra, illetve a Fidesz stratégiai és taktikai baklövéseire épülő sikeres harcmodora.
Szögezzük le, ami amúgy is le van szögezve: nem a szocialisták győztek, hanem a Fidesz veszített. Lehet, hogy valóban a pénz győzött az igazság felett, de az tény, hogy a pénz ezúttal profizmussal, az igazság pedig dilettantizmussal párosult. Az MSZP eltanulta a Fidesztől azokat a kommunikációs és kampányfogásokat, amelyek elősegítették a jobboldal 1998-as győzelmét, a Fidesz pedig bizonyos spétreakcióval azokra a rossz, népi reflexekre építette stratégiáját, amelyeket 2002-ben a szocialisták kihasználtak és kiheréltek.
A dilettantizmus (nevek említése nélkül) abban nyilvánult meg, hogy a jobboldal egyes botcsinálta politikusai ideológiai harcnak vélték a választási küzdelmet, s olyan „igazságokat” vágytak kimondani, amelyek saját táborukból üdvrivalgást csaltak elő, ugyanakkor a habozókat a Fidesz ellen fordították, az MSZP lustább híveit pedig részvételre serkentették. (Hogy a témánál maradjunk: mintha injekciós tűt böktek volna a kényelmesen elterpeszkedő potenciális MSZP-szavazók hátsó felébe.) Olyan kijelentések hangzottak el, amelyek szilárd kormányzati pozícióban is nagy kockázatot jelentenének, nem pedig a kampány ingoványán. A választási harc során egyértelművé vált a jobboldal „új reménységeinek” politikai iskolázatlansága, a hirtelen és váratlan „karrierek” zsákutcába torkolltak. Azon érdemes elsősorban elgondolkodni: hogyan és miért jönnek létre ilyen karrierek, s miképpen lehetne a természetes kiválasztódást, az egyenlő közösségi esélyek szellemében a valódi politikai tehetségek kibontakozását elősegíteni. Nyilván ez lesz az elkövetkező idők egyik legfontosabb feladata.
Vagy mégsem? Én nem tudom…