Kinyújtott kar

Evangélikus lelkész, szociológus, újságíró, az idén tizenöt éves Magyar Ökumenikus Segélyszervezet vezetője. Sokat utazik, az árvíz sújtotta Székelyföldtől a forrongó Közép-Keletig járja a világot. Ötvennyolc éves, számos nemzetközi szervezet vezetőségi tagja.

Szekszárdon született, iskoláit Szombathelyen kezdte. Milyen emlékei vannak a szülőföldről?
– Tolna megyéből vannak emlékeim. Egy kis faluban, Tengelicen volt evangélikus lelkész az édesapám, ahol úgy épített templomot, hogy egy madagaszkári lelkészkollégájával közösen százharmincnyolc gyülekezetet járt végig biciklivel Magyarországon, pénzt gyűjtve az építkezéshez.
– Ezek szerint családi hagyományai vannak a gyűjtésnek. Iskoláskorában is segített a gyengéken és elesetteken?
– Inkább a szervezőkészségben tűntem ki, de nem játszottam vezető szerepet. Focibajnokságokat, biciklitúrákat szerveztem, a segítségnyújtás később jelent meg az életemben. A szombathelyi parókiára rendszeresen jöttek be emberek kérni, koldulni, és feltűnt, hogy apám – miután az élelmet vagy a pénzt odaadta nekik – egészen más ügyeikkel is törődött. Volt, akinek munkahelyet próbált szerezni, a másiknak lelki tanácsokat adott. Ötvenhatban gyakran jöttek be emberek a parókiára, akik aztán hajnalban elmentek, másokat pedig a kertek alatt vittünk át a szomszédokhoz. Emlékszem, egyszer átjött egy ismerős, és mondta, hoztak vissza embereket, de „azok” nem voltak közöttük. Akkor még nem nagyon tudtuk, mit jelent mindez, de megéreztük, hogy valami fontos történik.
– Törvényszerű volt, hogy a lelkész gyerekéből lelkész lesz?
– Nem. Nyaranta dolgoztam, akkoriban tetszett a régészet, és eljártam lapátolni az Ízisz-szentély és az őskeresztyén bazilika romjainak feltárásához. Nagyon élveztem, sokáig foglalkoztatott, hogy magam is régész leszek. Az utolsó pillanatban aztán a teológia győzött. Nem szülői nyomásnak engedelmeskedtem, inkább az tetszett, hogy mennyire tág lehetősége van egy lelkésznek: embereken segíthet, szervezhet, sokkal összetettebb ez, mint vasárnap fölmenni a szószékre prédikálni.
– Miért érezte fontosnak, hogy elvégezze a szociológiát, és miért iratkozott be újságíróképzésre?
– Valami hiányozhatott. Teológus koromban több társammal bekéredzkedtünk a bölcsészkar előadásaira is, ennek a folytatása lett a második diploma. Fontos volt nyitni, megnézni, mit gondolnak az egyházról mások. A társadalmi folyamatok iránti érzékenységgel magyarázható a szociológia, az újságírás pedig talán a közélet iránti érdeklődéssel. Szociológiából Franciaországban szerettem volna doktorálni, de az Állami Egyházügyi Hivatal nem járult hozzá, hogy még egy évet maradjak. Hazajöttem, volt egy szerény segédlelkészi állásom, de ebből nem lehetett megélni. Az Evangélikus Élet korrektort keresett, ott kezdtem kefelenyomatokat böngészni, ezzel kezdődött az „újságírói” karrierem. Eljártam az újságíró-szövetség újságíró-iskolájába, és jót tett, mert másik világot, másfajta gondolkodást ismerhettem meg itt.
– 1980-tól a dunaharaszti gyülekezet lelkésze. Édesapja példája nyomán kezdte átépíteni a templomot?
– Ez kis gyülekezet volt, négyen-öten jártak az istentiszteletekre, és templom sem volt. Elkeserítő helyzet, de hálás vagyok Istennek, hogy rám bízta a feladatot. Templomot nem volt szabad építeni, de a szobát bővíthettük: így lett mellé és mögé még egy, aztán új homlokzat, végül pedig átváltozott az egész modern gyülekezeti központtá lelkészi irodával és szép templombelsővel. Elkezdődött egy akkoriban még szokatlan közösségi élet, amely nemcsak a vasárnapi istentiszteletet jelentette, hanem sok minden mást a közös kirándulásoktól a szociális tevékenységig. Dunaharaszti máig tartó, mély nyomokat hagyott bennem.
– 1984-ben megint beleszólt az életébe az újságírás.
– Az evangélikus világgyűlésen felkért az egyház arra, hogy a rendezvény idején készülő napilap magyar oldalát szerkesszem. Ezzel kezdődött újságírói karrierem: néhány évvel később rám bízták az egyházi hetilap szerkesztését. Szabad kezet adtak, más újságot szerkeszthettem korszerű fényszedéssel, sok fotóval, új rovatokkal. Az első újításom az volt, hogy megjelenés előtt nem vittem el az újságot a püspöknek átnézésre – a szerkesztőbizottság ugyan nem volt biztos benne, hogy ez a legjobb módszer, de nem lett gond belőle.
– A rendszerváltás idején már a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára. 1989-ben nem mindegyik egyházi személy döntött úgy, hogy segít az NDK-s vagy az erdélyi menekülteknek. Ön miért akart segíteni?
– Kicsit idegenkedtem ettől az állástól, mert a tanács gyakorlatilag teológiai egyeztető fórum, és ez új terület volt számomra. Amikor tömegével jöttek a parókiákra az erdélyi menekültek, az egyházakban felmerült, hogy öszsze kellene hangolni a segítségnyújtást. Tárgyaltunk nemzetközi egyházi segélyszervezetekkel is, ahonnan szintén azt jelezték, hogy ezt közösen kell megoldani. Engem bíztak meg az egyeztetéssel, a nyugatról érkező segélyek elosztásával. Így csöppentem bele a segélyszervezetek munkájába, egyre több külföldi ismerősre tettem szert ebből a világból. Egy idő után elkezdtünk foglalkozni az NDK-s menekültek lelki életével is. Mivel sok volt közöttük a protestáns, vasárnaponként németül beszélő lelkészek tartottak istentiszteletet számukra a zugligeti római katolikus templomban. A csillebérci táborban pedig zenés áhítatokat szerveztünk. Csodálatos pillanat volt, hogy ott lehettem, amikor bejelentették, megnyitják a határt: egymás nyakába borultunk, majd elindultak a Trabantok és a Wartburgok a határ felé.
– Ekkor alakult meg a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet?
– A döntő mozzanat a romániai forradalom volt: elkezdtünk gyűjteni, jöttek a külföldiek, nyitottunk egy logisztikai bázist a Szabadság téren. Kilencvenben huszonkilencszer voltam Romániában, de nemcsak a magyarlakta területeken, hanem az egész országban. A hatalmas munka adta az ötletet, hogy szükség van Magyarországon is egy professzionális segélyszervezetre, ezért hoztuk létre 1991-ben. Az alakuláshoz egyházi döntés is kellett, hiszen el kellett határozni, hány egyház csatlakozik az alapítókhoz, hogy fog kialakulni az intézmény.
– Ez gyakorlatilag a protestáns egyházak saját segélyszervezete?
– Elsősorban igen, de jelen vannak az ortodoxok is. A katolikusoknak megvolt a Caritas és a Máltai Szeretetszolgálat. Célszerűnek látszott tehát egy összefogásra épülő ökumenikus segélyszervezet létrehozása is. Sok értetlenséget kellett leküzdeni, el kellett fogadtatni a vezetőkkel is, hogy működésünk nem érinti a hagyományos struktúrákat, és nem az esetleges rivalizálás, hanem az együttműködés, a közös bizonyságtétel a fontosabb. Tizenöt éve úgy működünk, hogy az egyházak éves tagdíjat fizetnek, és ezenkívül – rendkívüli esetekben, árvízkor vagy például szökőár esetén – külön gyűjtéseket is szerveznek segélyakcióink támogatására. Ma már közismert, hogy a protestáns egyházak „kinyújtott karjaként” működünk mint Magyarország egyik legnagyobb, nemzetközileg is elismert segélyszervezete.
– Tizenöt éves működésük arra is lehetőséget ad, hogy megvizsgáljuk, szociális szempontból hogyan ment végbe a rendszerváltás Magyarországon. Mi a különbség az 1991-es Magyarország és a mostani között?
– Kinyílt az olló, sokkal nagyobb a különbség a szegények és a gazdagok között. Látható, hogy kialakult egy középréteg, de ez jóval vékonyabb, mint Nyugat-Európában. Van fejlődés: a kezdet kezdetén nem voltak sarokkövei a szociális törvénykezésnek, majdnem minden spontánul történt, nem voltak tudatosan, államilag finanszírozott feladatok. Akkoriban elámultunk azon, hogy nyugati testvérszervezeteink közfeladatokat vállalnak át, és ehhez pénzt kapnak a költségvetésből, így üzemeltetnek sokféle intézményt a kórházaktól kezdve a családsegítő központon át a drogrehabilitációs intézetig. Azóta Magyarország is ráállt erre az útra, szakmailag óriási a fejlődés, beindult a szociálismunkás-képzés, és ma már nekünk is vannak olyan munkaterületeink, amelyek állami normatív finanszírozást kapnak, legyen ez hajléktalanszálló, átmeneti otthon vagy terápiás központ. A mindenkori kormányzattal kulturáltabb, okosabb és jobb munkakapcsolat van, az állam kiosztja a feladatokat, amelyekhez a forrást is biztosítania kell.
– Mikor történt meg az az áttörés, amikor segélyezett országból segélyezők lettünk?
– Számunkra a felismerés korán megtörtént: amikor a kilencvenes évek közepétől bekapcsolódtunk az európai segélyszervezetek munkájába. Akkor derült ki, hogy az uniós országok a saját szervezeteiket finanszírozzák külföldi humanitárius akciók lebonyolítására. Amikor erről itthon beszélni kezdtünk a politikusoknak, nagyon értetlenül néztek ránk, azt mondták, hogy ez nálunk sokára fog bekövetkezni. Aztán kiderült, hogy uniós csatlakozásunknak ilyen feltételei is vannak, hiszen erre kell költeni a költségvetés előre meghatározott százalékát. Az első lépés ebbe az irányba az afgán tálib kormány bukásakor következett be, az akkori polgári kormány ötvenmillió forintot bízott ránk ottani segélyprogramok lebonyolítására. Azóta ez megszokott dolog lett, rendszeresen lehet pályázni és elnyerni költségvetési pénzt humanitárius és nemzetközi fejlesztési programokra.
– A társadalomban mikor ment végbe ez a változás? Korábban nem volt jellemző, hogy magyar érintettség nélkül is segítsünk a szenvedőkön.
– Úgy gondolom, hogy ez a köztudatba még nem ivódott bele mélyen. Először a két évvel ezelőtti szökőár után éreztük, hogy itt is változás van: akkor olyan mértékben mozdult meg a társadalom, hogy bennünket is meglepett a támogatások sokasága. Ma is vannak kritikus hangok, hogy miért megyünk külföldre, amikor itthon is sok a baj, de ilyenkor ezek az emberek többnyire elfelejtik, hogy tevékenységünk zöme itthon zajlik – harminchárom különálló szolgáltatásunk, tizenhét intézményünk van az országban –, csak esetleg ez nem lépi át a média ingerküszöbét, míg a világkatasztrófák idején szervezett programunk igen. Addig azonban még hosszú az út, hogy a magyar közvélemény is úgy reagáljon egy külföldi tragédiára, mint azoknak az országoknak a polgárai, amelyek valaha esetleg gyarmatosító országok voltak.
– Nekik lelkiismeret-furdalásuk van, vagy a gazdasági helyzetük jobb?
– Sokkal érzékenyebbek, mert másképpen szocializálódtak, és természetesen a gazdasági helyzetük is kedvezőbb. De ha jól szólítjuk meg az embereket, itthon is el lehet érni értelmes célokat. Vannak jó tapasztalataink például az egészen fiatalokkal: az afganisztáni Petőfi Sándor iskola támogatására felkértük a hazai Petőfi Sándor iskolák diákjait. Egyik jószolgálati nagykövetünk, Kovács Kokó István is az élére állt a dolognak, és jelentős rászervezés nélkül is háromszázötvenezer forintot adtak össze a gyerekek a tízóraira szánt pénzükből. Ebből meg tudtuk venni az afgán iskola tanszereit és szemléltetőeszközeit. A tudatformáláshoz hozzátartozik az őszinte beszéd: elmegyünk a diákokhoz, és megmutatjuk nekik filmen, milyen körülmények között élnek ottani társaik, és beszélünk a kultúrák közötti feszültségekről is. Ott is fontos elmondani, hogy egy keresztyén hátterű segélyszervezet nem törekszik a mohamedánok átkeresztelésére, tiszteljük a kultúrájukat, és viszonzásképpen ezt várjuk el tőlük is. Nem szeretném túlbecsülni a saját szerepünket, de fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Észak-Afganisztánban, ahol dolgozunk, nagy megbecsülésben van részünk.
– Munkájukban sok gondot okozhatnak azok a botrányok – gondoljunk például a Mohamedet ábrázoló karikatúrákra –, amelyeknek Magyarország is részese volt. Tapasztaltak ellenérzést a kereszténységgel vagy az országgal szemben?
– A szélsőségesek tüntetést szerveztek Mazari-Sarifban, ahol az irodánk van, de nem konkrétan ellenünk irányult a demonstráció. Nyugtalanító és kihat a munkánkra az ilyesmi, hiszen a segélyszervezet munkájának lényege a szabadon mozgás, a pártatlanság, a függetlenség és a semlegesség. Nekünk mindenhova el kell tudnunk jutni, nem élhetünk erődökben, nem bérelhetünk fel fegyvereseket. A helyi emberek erkölcsi támogatása nélkül nem lehet dolgozni, hiszen ha bérelnénk ötven fegyverest, akkor ők akár százzal is jöhetnének ellenünk. Hibát követnek el azok is, akik segélyszervezetnek leplezik magukat, de más tevékenységet is folytatnak, például missziói szándékkal mennek, vagy csak egy bizonyos valláshoz tartozó rászorulókat támogatnak. Egy magára valamit adó szervezet szigorú alapelvek szerint dolgozik, a humanitárius segély nem használható fel vallási és politikai célra, a rászorulók között nemzetiségi alapon sem lehet különbséget tenni.
– A laikus számára viszonylag egyszerű feladat a segélyezés: össze kell gyűjteni az adományt, elszállítani, és úgy kiosztani, hogy ne verekedjenek össze fölötte a rászorulók.
– A legfontosabb a belső indíttatás, de ma már messze nem elég a jó szándék, sőt sok esetben bajt okoz, ha nem párosul szakmai tudással. Nem annyiból áll, hogy a főtéren összegyűjtök valamit, elviszem a katasztrófa helyszínére, és ugyancsak a főtéren elkezdem osztani. Nem jó reklám, ha az adományozók veszekedést és elégedetlenséget látnak. Mindent pontosan és szakszerűen elő kell készíteni, meghatározva a célcsoportot, a várható eredményeket, költségeket… Természetes számunkra, hogy tevékenységünket átvilágítják nemzetközi könyvvizsgálók, betartunk minden írott és íratlan szabályt.
– Készítsünk gyorsleltárt jelenleg is folyó rendkívüli humanitárius programjaikról: hol és mit dolgoznak?
– A Székelyföldön tavaly nagyszabású akció keretében osztottunk ki vásárlási utalványokat, az idén újjáépítjük többek között a hodgyai óvodát-iskolát. Gyors segítséggel folyamatosan jelen vagyunk a magyarországi árvizeknél, tervezzük a romániai segítségnyújtást. Afganisztánban már a tizedik iskolát építjük. Srí Lankán csaknem kétszáz ház újjáépítése fejeződik be. Szerbia és Montenegróban, a Szandzsákban pedig a kisgazdaságokat hozzuk újra helyzetbe a mezőgazdaság fejlesztésével.
– Élnek a modern világ eszközeivel: honlapjukon bankkártyás fizetésre is van mód, kereskedelmi televíziókban hirdetnek, sms útján is lehetett önöknek adományozni. Mennyire hatékonyak ezek az eszközök ma Magyarországon?
– A www.segelyszervezet.hu volt az első olyan karitatív honlap Magyarországon, ahol on-line módon lehet adományozni. Azt tapasztaljuk, hogy ha tisztességesen és jól szólítjuk meg az embereket, törődünk velük, akkor hosszú távon is építeni lehet a bizalmukra. Tizenöt éve két munkatárssal kezdtük meg a munkát, ma száz főállású alkalmazottunk van és negyvenötezer támogatónk. Hiszem, hogy jó az irány, de sok a munka: kollégáim folyamatosan járják a világot, és a segélyezés mellett nem szégyellünk tanulni másoktól, rugalmasak vagyunk.
– Itthon volt-e hátrányuk abból, hogy az egyik jószolgálati nagykövetük, Lévai Anikó a korábbi miniszterelnök, Orbán Viktor felesége?
– Mi örülünk annak, hogy Lévai Anikó önként jelentkezett erre a munkára. Ez megtiszteltetés számunkra. Ha baj volt, minden alkalommal jött velünk, és a történet soha nem arról szólt, hogy valamilyen politikai háttere van az akciónknak. Ha a közvélemény skatulyázni akar, megteheti, de mi szakszerűen, az alapító okiratunk szellemében dolgozunk. Mindenki irányába nyitottak vagyunk. A szökőár és a székelyföldi árvíz idején például a jelenlegi kormány egyik minisztere keresett meg, és vele is eredményesen együtt tudtunk működni a gyűjtés érdekében. Nekünk az a dolgunk, hogy ott legyünk, ahol baj van, ahol a segítségünket várják. Ez a mi mandátumunk.