Köznapló

Május 13., szombat
Sose értettem, miért kell az amerikaiaknál tragikus élet ahhoz, hogy valakiből ideál lehessen. Az általuk kiókumlált gyorséttermekben szerte a világon James Dean, Jack Kerouac, Elvis Presley és Marilyn Monroe képmását teszik a falra, őket árulják posztereken, képeslapokon. Őket, akiknek élete abszolút csőd volt, amit fokoz, hogy még soha nem akadt, aki beismerte volna: felelős vagyok, amiért így végezték. A fentiek életének romjaiból sok-sok hullarabló keresett utóbb milliókat, köztük neves írók és filmcsinálók.
Ugyan, áldozat-e Glenn Gould, merengtem este, mikor leültem a tévé elé, hogy egy művészcsatornán megnézzem a róla készült száztíz perces filmet. Sztár volt ő is, a komolyzene sztárja: zongorista nála jobban aligha játszotta Bachot. Torontóban született 1932-ben, s amikor ötven évvel később elvitte az agyvérzés, rosszabb fizikai állapotban volt, mint egy nyolcvanéves, akit az elfekvőben ápolnak.
Lin Jü-tang, akinek könyveit fékként használom ebben a lejtőre került világban, a harmincas években írta: „Sok kulturált ember menekült meg a gazdagság csábításától, de a hírnév csábítását elkerülni csak a legnagyobbak tudták.” Ma a nyilvánosság fórumain ádázabb harc folyik a hírért, a névért és a pénzért, mint valaha, s azok erkölcse, akik ezt a harcot a színfalak mögül mozgatják, néha rosszabb a gengszterekénél.
Furcsa volt Monsaingeon filmjét látni Gouldról. Azt tudtam innen-onnan, hogy Gouldnak tériszonya volt, ezért nem ült repülőre; hogy télen-nyáron kesztyűt hordott, mert féltette az ujjait; marokszám tömte magába a gyógyszert; az éjszaka kellős közepén telefonon keresztül próbálta végig a karmesterrel a felvételre váró zongoraversenyt; se nővel, se férfival nem volt szexuális kapcsolata; utálta Mozart és Liszt zenéjét; a zene puritán szerzetesének tartotta magát, akinek kolostora a lemezstúdió – ennek ellenére kétségbeesetten vágyott arra, hogy szeressék, így aztán ez a kettősség, amelyet sokan reklámnak éreztek, nemcsak fizikai erejét őrölte fel, de játékát is befolyásolta.
Mániákus ragaszkodása alacsony, ócska székéhez, amelyen ülve a feje a billentyűsor szintjére süllyedt; örökös dúdolása felvétel közben, ami sok lemezét tette szinte élvezhetetlenné, vagy örök rettegése a nyilvános koncertezéstől eltávolította a többi zenésztől. Menuhin a belőle áradó kedvességgel meghívta egy koncertsorozatra Angliába. Gould elutasítása nyers volt és kategorikus: „A hangversenyezés állatnak való. Kész cirkusz. És immorális.” Tartotta magát ehhez: harmincegy éves kora után nem adott több hangversenyt. Fölépített egy stúdiót a föld alatt, és ott dolgozott – éjszaka. Csak éjszaka.
Egész életében vezényelni akart. Nem új dolog, hisz a nagy zongoristák közül szívesen dirigált Liszt éppúgy, mint Schumann, utóbb Bernstein vagy a maiak közül Kocsis és Barenboim. Egy baj volt csak. Gould elfeledkezett arról, hogy a karmester közéleti figura, és munkája a nyilvánosság előtt zajlik. „Az egyes embert szeretem, a közönséget utálom. Úgy ülnek be egy koncertre, mint valami atlétikai versenyre” – mondta Monsaingeon filmjében. Hogy ezt komolyan gondolta, jelzi az is, mint akarta fölvenni Beethoven egyik zongoraversenyét Karajannal. Ő Torontóban a stúdiójában mesterszalagra játssza a zongoraszólamot, elküldi Berlinbe, ott majd Karajan hallgatóval a fején magnóra vezényli a zenekari részt, a többi a lemezgyár dolga.
A dolog pikantériája, hogy hét évvel később Karajan – a gőgös, fenséges Herbert von Karajan – Torontóba akarta vinni a Berlini Filharmonikusokat csak azért, hogy Gould kedvére tegyen, hiába. A pianista megüzente, nem hajlandó naponta tíz percnél többet szalagra játszani. A berliniek otthon maradtak.
Végsőkig kimerítette az erőfeszítés, hogy mindig Glenn Gould legyen – mondta róla a CBS rendezője, akinek filmjében a zongorista Mahler-dalokat énekelt az állatkert elefántjainak. Meghökkentő viszont, hogy Gould rendszeresen tőzsdézett, és brókerének ő volt az egyetlen ügyfele, aki Kanada akkori döcögős gazdasági helyzetében is nyereségesen üzletelt. Honnan volt ehhez képessége? Játékszenvedélye segíthette.
Játszott a zongoránál, játszott a mikrofonokkal, játszott a pénzzel, a játék volt lényének legfontosabb része, ezért szörnyű, hogy áldozatául esett a kábítószernek. Tim Page, a New York-i zenekritikus szerint Gould élete végére tagadhatatlanul drogfüggő lett, igaz, így is sokkal figyelmesebb, mulatságosabb és kedvesebb volt az emberek többségénél.
Monsaingeon szerint a világon csak két zongorista élt, akiket már az első leütött hangról fel lehetett ismerni: Richter és Gould. Látni a rendező könyvében egy újságképet moszkvai találkozásukról. Gyönge fotó, ám sokat elárul. A kanadai zongoristát fáradt aszkétának látjuk, az oroszt viszont olyannak, akiből árad a kedvesség, a szeretet.
Az előbbi elzárta magát a közönségtől, és húsz éven át csak stúdióban zenélt, a másik viszont, bár túl volt a hetvenen, autóba ült, és Moszkvától Vlagyivosztokig kilencven koncertet adott Szibéria eldugott városaiban és falvaiban néha olyan zongorákon, amelyeket ő javított meg a fellépés előtt.
Örömhírnök volt, nem szerzetes.
Mindkettejük játéka megigézi az embert, ám ha összehasonlítjuk a két életet, Glenn Gould a világ tán legszabadabb országában is rab volt és iszonytatóan magányos, Richter viszont, aki mellől külföldi koncertútjain sose tágítottak a KGB emberei, mindig szabad volt, és kedvét lelte a zenén kívül feleségében, barátaiban, a festészetben s mindabban, amiből azok részesülnek, akik ajándéknak tekintik az életet. Érdemes elgondolkozni ezen, barátaim! Sokat segít, ha közben hallgatjuk a két zseni felvételeit. Ránk fér az öröm, amellyel megajándékoznak minket.

Május 14., vasárnap
Gonosz vagyok. Arra gondoltam ma, miért a dalszínházak művészei kaptak hasmenést, miért nem a képviselőház politikusai. A „fürgeséget” kiváltó borjúpaprikás hatására elmaradnának az ülések, a felszólalások: szünetelne a politika. A miniszterek és a képviselők ott gubbasztanának a vécékagylón, s mozdulni sem mernének. Mi meg fejünket fölvetve, arcunkon országos derűvel ismételgetnénk: de hisz ez csodálatos! Szünetel a magyar politika!
Egyszeriben meglódulna a négyes metró építése, nem késne hónapokat az utak, hidak, uszodák, viaduktok átadása, szakemberek vennék kézbe a döglődő egészségügyet, nem volna szükség sok gőgös Audira, amelyek ára sehogy sem arányos a forintot fenyegető csőddel. Mindenki olyan munkát végezne, amire méltó és alkalmas, azzal arányban kapná a fizetését, nem rettegne sem Bokros „reformjaitól”, sem az elbocsátásoktól. Nem volnának bújócskázó interjúk, mellébeszélő kommentárok, a magyar ember magyar földben termett magyar zöldséget enne, és a társak vegetáriánus étterembe küldenék pincérnek a kolbászgyárost, aki argentin disznóból darálja össze portékáját, de nem úszná meg az sem, aki külországi tyúkból kipottyant tojással kereskedik.
Az egészséges önszerveződés kiverné az emberekből a mániát, hogy ez vagy az a párt üdvözít, egyfelé húzna mindenki, és azt sem mantráznák, hogy „átverem az államot”. Buta közhiedelemből fakad, hogy az állam azonos a kormánnyal, holott az állam mi vagyunk. Mi, ez a tízmillió, tehát magunkat fosztjuk ki, ha ilyet teszünk.
Egy baj van csak.
Mire ez szépen kiforrná magát, véget érne a borjúpaprikás hatása. Lassan, óvatosan, de mégiscsak fölemelkednének a politikusülepek a parlamenti vécékagylókról, lehúznák a lehúzandót, fölhúznák a nadrágot… Aztán pedig jól meghúzzák a nadrágszíjat. Nem a magukét – a miénket.

Május 17., szerda
A méltatlanokat elnyeli a feledés, a kivételesek mindig itt vannak velünk. Megdöbbennék, ha szembejönne velem a kommunista költő, Benjámin László, ám biztos vagyok abban, hogy a sok éve halott Huszárik Zoltán felbukkanhat bárhol: a monori restiben éppúgy, mint a Városliget egyik padján, ahol bizonnyal Füst Milán regényét olvasná, A feleségem történetét.
A halál egyetlen szívességet tesz nekünk: abban az életkorban őrzi meg bárki arcát, hangját, gesztusait, amelyikben elment. Huszárik ötvenévesen hagyott itt mindent, s ha előveszem időnként a róla készült breviáriumot, egyre fiatalabbnak látom.
Geodéta voltam, mikor a Szindbádot forgatta. Kollégám menyasszonya, Illy Kati tagja volt a stábnak, így szinte első kézből értesültem arról, ami a helyszíneken történt. A lány külön rangot nyert a szememben azzal, hogy szép perzsa macskája szerepelt egy snittben. Ebből derült ki számomra, hogy Huszárik világába belépést nyerhet mindenki és minden, ha lényében van valami kifürkészhetetlen, valami távoli, valami örök. S ebből éreztem azt is, hogy filmje rendkívüli lesz.
Az lett. Sőt a létező legjobb magyar film lett, pedig készítőjét a kor előzőleg csúnyán megcibálta.
A Huszárik-breviárium elején Omar Khajjám egyik verse szerepel: „Bár birtokukban volt az erény s tudomány, / s gyertyaként világolt fény a lábuk nyomán, / kiutat egy sem lelt a sötét estéből, / mind álomba merült pár révült szó után.”