Kultúrbotrány helyett középszerű film

Ha csupán a filmet értékeljük A Da Vinci-kód című alkotásban, nyugodtan megállapíthatjuk: ettől a mozitól nem kell félteni sem a kereszténységet, sem a Vatikánt. A film ugyanis finoman szólva középszerűre sikeredett: a bonyolult történetet érthetővé tenni hivatott, didaktikus párbeszédek, gyenge poénok, öncélú és felesleges trükkök, kidolgozatlan karakterek, gépiesen játszó főszereplők hűtik le a kultúrbotrány által esetleg feltüzelt néző várakozásait.

Nedbál Miklós
2006. 05. 18. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Acannes-i filmfesztivál szerdai kezdetéhez igazították világszerte A Da Vinci-kód premierjét, amely Dan Brown azonos című bestsellere alapján készült. A film megrendezésére Ron Howardot kérték fel, aki többek közt az Apolló–13, Egy csodálatos elme, A remény bajnoka alkotója. Nem meglepő, hogy ez a filmje is ezekhez hasonlóan középszerűre sikerült: itt minden a néző szájába van rágva, a megfejtés, a titok felé vezető út csak látszólag rögös, valójában kényelmes sugárút az, ahol semmi szokatlanra, váratlanra nem számíthatunk.
A könyv, illetve a film abból indul ki, hogy Jézusnak máig élnek leszármazottai, akiknek „ősanyja” Mária Magdolna. Ezt a „tényt” az egyház, illetve az Opus Dei évezredek óta igyekszik eltitkolni, és e célból világméretű összeesküvést sző (amelynek, lássuk be, túl sok értelme így nincs). A titok akkor buggyan elő, amikor A Louvre-ban meggyilkolnak egy kurátort, aki titokzatos, megfejtésre váró jeleket hagy maga után. A jelek nyomán Robert Langdon (Tom Hanks) híres szimbólumkutató és Sophie Neveu (Audrey Tautou) rendőrségi kriptográfus indul el a rejtélyt megfejtendő, s Leonardo da Vinci alkotásaiban rejlő utalásokban keresik a Szent Grál titkát. Eközben titokzatos társaságok, egyházi képviselők és a rendőrség ered a nyomukba, mellékszereplők szegődnek melléjük, akikről később kiderül, az üldözőkhöz tartoznak, és természetesen általában senki és semmi sem az, aminek látszik (és éppen ezért lesz a film az, aminek nagyon is látszik, azaz a műfaj szabályait az unalomig betartó mozi).
A film szinte minden percében újabb és újabb talányos feladattal küzdenek meg a hősök, amelyekben egymást érik az összeesküvés-elméletek. Ezenkívül szinte semmi másra nem is jut idő. Csak a nyomozásra koncentrál a rendező, a szereplőkre például, jellemükre, hátterükre nem. Maradnak a látványos felvételek, amelyeket olykor teljesen felesleges animációk lepnek el. Tom Hanks és Audrey Tautou szinte gépiesen játsszák el a rájuk kirótt szerepet. Hogy ez kin múlott: a rendezőn, a forgatókönyvírón vagy magukon a színészeken, ennek kiderítése kilátástalanabb vállalkozás lenne, mint A Da Vinci-kód megfejtése.
(A Da Vinci-kód. Színes, szinkronizált, amerikai film. 149 perc. Forgalmazza az InterCom.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.