Kultúrbotrány helyett középszerű film

Ha csupán a filmet értékeljük A Da Vinci-kód című alkotásban, nyugodtan megállapíthatjuk: ettől a mozitól nem kell félteni sem a kereszténységet, sem a Vatikánt. A film ugyanis finoman szólva középszerűre sikeredett: a bonyolult történetet érthetővé tenni hivatott, didaktikus párbeszédek, gyenge poénok, öncélú és felesleges trükkök, kidolgozatlan karakterek, gépiesen játszó főszereplők hűtik le a kultúrbotrány által esetleg feltüzelt néző várakozásait.

Acannes-i filmfesztivál szerdai kezdetéhez igazították világszerte A Da Vinci-kód premierjét, amely Dan Brown azonos című bestsellere alapján készült. A film megrendezésére Ron Howardot kérték fel, aki többek közt az Apolló–13, Egy csodálatos elme, A remény bajnoka alkotója. Nem meglepő, hogy ez a filmje is ezekhez hasonlóan középszerűre sikerült: itt minden a néző szájába van rágva, a megfejtés, a titok felé vezető út csak látszólag rögös, valójában kényelmes sugárút az, ahol semmi szokatlanra, váratlanra nem számíthatunk.
A könyv, illetve a film abból indul ki, hogy Jézusnak máig élnek leszármazottai, akiknek „ősanyja” Mária Magdolna. Ezt a „tényt” az egyház, illetve az Opus Dei évezredek óta igyekszik eltitkolni, és e célból világméretű összeesküvést sző (amelynek, lássuk be, túl sok értelme így nincs). A titok akkor buggyan elő, amikor A Louvre-ban meggyilkolnak egy kurátort, aki titokzatos, megfejtésre váró jeleket hagy maga után. A jelek nyomán Robert Langdon (Tom Hanks) híres szimbólumkutató és Sophie Neveu (Audrey Tautou) rendőrségi kriptográfus indul el a rejtélyt megfejtendő, s Leonardo da Vinci alkotásaiban rejlő utalásokban keresik a Szent Grál titkát. Eközben titokzatos társaságok, egyházi képviselők és a rendőrség ered a nyomukba, mellékszereplők szegődnek melléjük, akikről később kiderül, az üldözőkhöz tartoznak, és természetesen általában senki és semmi sem az, aminek látszik (és éppen ezért lesz a film az, aminek nagyon is látszik, azaz a műfaj szabályait az unalomig betartó mozi).
A film szinte minden percében újabb és újabb talányos feladattal küzdenek meg a hősök, amelyekben egymást érik az összeesküvés-elméletek. Ezenkívül szinte semmi másra nem is jut idő. Csak a nyomozásra koncentrál a rendező, a szereplőkre például, jellemükre, hátterükre nem. Maradnak a látványos felvételek, amelyeket olykor teljesen felesleges animációk lepnek el. Tom Hanks és Audrey Tautou szinte gépiesen játsszák el a rájuk kirótt szerepet. Hogy ez kin múlott: a rendezőn, a forgatókönyvírón vagy magukon a színészeken, ennek kiderítése kilátástalanabb vállalkozás lenne, mint A Da Vinci-kód megfejtése.
(A Da Vinci-kód. Színes, szinkronizált, amerikai film. 149 perc. Forgalmazza az InterCom.)