A selmeci kálvária

Utazván a város felé már messziről föltűnik egy hegycsúcson Selmecbánya emblematikus jelképe: a kéttornyú barokk kálvária. Föl s alá járva (merthogy harmadik eset itt nem fordulhat elő, tertium non datur, ahogy Mikszáth írja) a görbe városban új és újabb szögből láthatjuk a fák zöldjével és a tornyok téglavörösével koronázott hegyormot. A helyi hagyomány szerint annak idején egy evangélikus polgár birtokában volt ez a terület, s ő adományozta a Scharffenberg csúcsát a jezsuitáknak, hogy fölépítsék ott a kálváriát. Jótékony és szelíd homályba vonja a múltat ez a legenda, hiszen ismeretes, hogy milyen ellentéteket szított a jezsuiták megtelepedése a XVII. század első harmadában az akkor még protestáns többségű városban. Mindenesetre 1745-ben, amikor a cseh származású Perger Ferenc páter hozzálát nagyszabású – ma így mondanánk – projektumához, az első tervrajzot az evangélikus Mikoviny Sámuellel készítteti el, tudjuk meg Szilágyi Istvánnak a közelmúltban megjelent könyvéből (A selmecbányai kálvária és ábrázolásai). Ő hívja föl az utókor figyelmét az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában található rajzra és a rajz készítőjére, a sokoldalú szakemberre (építészként, térképészként, a Bányászati Akadémia tanáraként is számon tartja a történeti emlékezet). A kálvária tervezésénél a jezsuiták elsősorban építészi szaktudására számítottak. A több évig tartó építkezés során módosítottak az eredeti terveken, 1751 októberében tartottak ünnepélyes hálaadást a munkálatok befejezéséért.
A szép kiállítású könyvben a bevezető tanulmány mellett korabeli térképek, metszetek, rajzok, képeslapok, festmények (Csontváry is elkészítette Selmecbánya látképét) mutatják be az ország- és világszerte méltán híres Kálváriát. A Magyar Egyháztörténeti Enciklopédiai Munkaközösség és a soproni Központi Bányászati Múzeum közös kiadványa újabb értékes hozzájárulás Selmecbánya terjedő magyarországi kultuszához. Sajnálatos, hogy Szilágyi István már nem érhette meg a kötet megjelenését, 2005 végén eltávozott az élők sorából.