Így ne ejtsük!

Anyanyelvünk

Kisgyerekkorban még nem érzékeljük a problémát. Emlékeim szerint teljes nyugalommal mondtuk a krimi hősét Joénak (ahogy leírva láttuk), s játék közben ezt ordítottuk: handsup, betűk szerint, magyarosan. Azután úgy sajátítottuk el az idegen nevek, szavak kiejtését, ahogyan környezetünkben – szüleinktől, tanárainktól – hallottuk, hol jól, hol rosszul. Óriási vitám volt egyetemi csoporttársammal arról, hogy mi a hasonmás latin eredetű megfelelője: fakszimile vagy facsimile (az illető a cs mellett kardoskodott). Efféle esetekben Mikesy tanár urat, a nyelvészeti könyvtár vezetőjét kértük fel döntőbírónak, s ő tapintatosan így válaszolt: gyerekkoromban én is azt hittem, hogy facsimile. Ez a szó már nem szerepel Tótfalusi István Kiejtési szótárában (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2006), hiszen kizárólag magyarosan írjuk, k-val és sz-szel, nem okozhat gondot. Szerepel viszont a hands up [hendz ap] és még 40 000 idegen szó és kifejezés, a szerző saját gyűjtése eredményeként.
Tótfalusi nem tudósoknak, hanem a nagyközönségnek szánta a szótárt, ezért a kiejtést nem a nemzetközi egyezményes fonetikai átírással, hanem egyszerűen, a magyar ábécé betűivel adta meg. Ezen bölcs döntését nem lehet eléggé dicsérni, jómagam csak arra gondolok, hogy angol szakosaink tömegesen buknak fonetikai átírásból, ez még nekik is nehéz, hogyne volna nehéz nem filológusoknak, olyan közembereknek, akik egy gyógyszer vagy egy kölni nevének kiejtését akarják ellenőrizni. Van az átírásnak néhány sajátossága, de ezek könnyen megjegyezhetők. A szájpadláson (nem a gégefőben) képzett h hangot – ilyen van ihlet vagy doh szavunkban – félkövéren adja meg, például München – [münhen]; mi is ejtünk hosszú ee hangot, ezzel jelöli például azt a sajátos kettőshangzót, amely az angol fair [feer] szóban van. Ebből a példából láthatja az olvasó, hogy a kiejtés a szögletes zárójelben található az eredeti helyesírás szerint megadott szó után. A helytelen kiejtésre csillag figyelmeztet: [*münhen], továbbá: Givenchy – [zsivansi]; [*dzsivencsi] francia; Papas, Irene – [papasz irini]; [*… iréne] görög; Piaget, Jean [pjazse zsan]; [*piazse…] francia; Sienkiewicz, Henryk [senkjevics henrik]; [*szienkievic (s) …] lengyel. A példák a szótár végén lévő Így ne ejtsük! ötoldalnyi függelékből valók (bevallom, rögtön ezt a részt kezdtem el olvasni, magamat ellenőrizve, olykor-olykor meglepődve).
A szótár végén Tótfalusi István 38 nyelvnek adja meg a kiejtési szabályait. Ezek kettő kivételével latin betűs írásrendszerek. Két esetben tett kivételt, a görög és a japán nyelvnél. Nehéz olykor megállapítani, hogy egy elszigetelten felbukkanó név melyik nyelvből származik. Ilyenkor segít a Kereső. Például az aa a következő nyelvekben fordulhat elő: finn, észt, holland, dán, norvég, német. A nyelv eldöntésében segít a környezet: ha mellette ää, oo, y, yy is szerepel, finn lehet, ha ae, ie, oe, ieuw is, akkor holland. Ezek a táblázatok szellemesek és hasznosak.
Milyen szavak szerepelnek a szótárban? A merítés nagy: 1. földrajzi nevek, például államok, tartományok; városok, utcák, nevezetes épületek; a történelmi Magyarország helységeinek mai román, szlovák, szerb, horvát, német megnevezése; 2. személynevek, például írók, költők, tudósok, filmrendezők, filmszínészek, sportolók; 3. megnevezések, például orvosi szakkifejezések, gyógyszernevek, növények és állatok tudományos latin neve, kutyafajták, pénznemek, újságok, autók neve, a számítástechnika szakszókincse, idegen ételfajták, híres borok, italmárkák, cigaretták; 4. kifejezések, például általánosan használt idegen szólások, közmondások, irodalmi idézetek; idegen rövidítések feloldásából eredő kifejezések.
A szerzőnek a kiejtésre vonatkozó elvi állásfoglalásával maximálisan egyet lehet érteni. Téves szerinte az az álláspont, mely szerint „az adott idegen szó kiejtésekor a lehető legtökéletesebben utánoznunk kell az illető nyelvben szokásos hangzást”. Ha angolul társalgunk, természetesen igyekeznünk kell a lehető legangolosabban kiejteni az illető nevet. „Ám ha magyar emberrel magyarul beszélünk, az idegen hangkészlettel és idegen hanghordozással kiejtett név csúnyán ki fog ütni beszédünkből” – írja Tótfalusi István, nem is ismeri fel beszélgetőpartnerünk azt a nevet, amelyet írásban jól ismer. (Egyszer latintanárunk Hamlet [hemlet] helyett [hemlit]-et, Dickens helyett [dikinz]-t mondott, s első pillanatban nem tudtuk, kiről beszél.) A kiejtés a szótár szerint: Dickens, Charles – [tdikinz csárlz]; [dikensz…]; [dikkensz…] A káró jel azt jelenti, hogy az alak helyes, de szokatlan, a második lehetőség jobb. Persze a betűejtés csapdájába sem szabad esni, a [sekszpir] ejtés slampos, az angolhoz közelebb áll a [séjkszpír]. Gondolom, itt j-féle hangot ajánlatos ejteni, mint a magyar hiátusban. A hangsúly jelölését – helyeselhetően – mellőzte a szerző, mivel magyar nyelvi környezetben mindenképpen a magyar szokásnak megfelelően hangsúlyozzuk az idegen neveket.
Természetesen vannak olyan nevek is, amelyeket betűik szerint kell ejteni. Ezt nem mindig tudják az emberek, s németesen, franciásan ejtenek, pedig nem úgy kellene: Mehta, Zubin [mehta zubin]; [*méta cubin] indiai; Harnoncourt, Nicholas – [harnonkurt niklasz]; [*arnonkur] német.
Nagyon ajánlható ez a szótár tanároknak, humán és reál szakosoknak egyaránt (annak idején Cimabue, Breughel és Leeuwenhoek nevének kiejtését például rosszul tanították nekem), hivatásos beszélőknek, a rádió és a televízió hírolvasóinak, mert megbízható és – ami nagyon fontos – egyszerűen kezelhető, azonnal érthető.