Kaiserschnitt

Hogy milyen nehéz megőrizni az őszinteség és a tapintatosság helyes arányát, akkor tapasztaljuk meg, ha szenvedő vagy halálos veszélybe került emberrel találkozunk. Van, aki ilyen élethelyzetben elzárja magától az igazságot, és nem akar tudni bajáról, mások csak korlátozottan kíváncsiak rá, és akadnak, akik szeretnének pontosan szembenézni a jövővel. Külön tudomány az a fajta vigasztalás, amelynek során a segítő szavak nem válnak hazugsággá, de az igazmondás nem nehezíti tovább a szenvedő helyzetét. Ennek a tudásnak egyes részei elsajátíthatók, más részei nem: érzék is kell hozzá, amit puszta tanulással nemigen lehet pótolni.
Így volt ez mindig is. Orvosok, pszichológusok, lelkipásztorok találkoznak nap mint nap súlyos szenvedések előtt álló, életük végéhez közeledő emberekkel, információt kell számukra nyújtaniuk, vagy korlátozott mértékben elfedniük a betegség lefolyását – attól függően, hogy mi használ leginkább.
Régen ez a feladat talán kicsit egyszerűbb volt, mert a hit többé-kevésbé egységes kereteit nyújtotta az életnek. De hiba lenne azt gondolni, hogy a szenvedéssel és a halállal való szembenézés könnyebb volt két-háromszáz évvel ezelőtt, mint napjainkban, vagy hogy kevesebb empátiára és tapintatra, illetve megszerezhető, elsajátítható tudásra volt szükség a haldoklóval vagy a szenvedővel való kapcsolattartás során. Nem is véletlen, hogy a „cura pastoralis”, a lelkipásztorkodás-tan régóta fontos részét képezi a teológiai oktatásnak. Magyarországon 1777-ben lett önálló tárgya a hittudományi képzésnek, Mária Terézia oktatási rendelkezéseinek részeként, némi aufklerista mellékzöngével.
Persze volt ilyen oktatás régebben is, és a papok munkáját segítették a lelkipásztorkodás-tani kézikönyvek. Ide sorolhatjuk a rengeteg gyóntatói kézikönyvet, az „Instructio confessarii”-kat, az 1675-ös, Nagyszombatban kiadott kompilációt, a Manuale parochorum című munkát, a Hertzig Ferenc által írt Manuale parochi számtalan kiadását, Alexander Calamatus haldoklók ellátásához készített Praxis adjuvanti agonizantesét; vagyis a lelkipásztorkodás-tant nem a XVIII. században fedezték fel.
Az 1777-es közoktatási rendelet után nálunk Joseph Lauber (1744–1810) Institutiones theologiae pastoralis című műve lett a legelterjedtebb a teológiai oktatásban, de ezen kívül is voltak jól használható kézikönyvek. A Ratio Educationis utáni lelkipásztori irodalomban jelentős szemléletváltás tapasztalható: a felvilágosodás korának hatása alatt készült munkák inkább a társadalmi hasznosság oldaláról közelítették meg a szolgálatot, és kissé túlságosan institucionalizáltak voltak. A XIX. század közepétől viszont lényegesen egyház- és így személyközpontúbb katolikus lelkipásztori kézikönyvekkel találkozhatunk.
Pakróczy János (1792–1849) váli káplán „Múnkás lelki pásztor a’ betegek, haldoklók és rabok mellett” néven magyarította Gregor Köhler Anleitung für praktische Seelsorger am Kranken- und Sterbebette című munkáját. A könyv 1821-ben jelent meg Pesten Trattner János Tamásnál, és jól mutatja azokat a problémákat, amelyekkel egy gyakorló lelkipásztornak ebben a korban meg kellett birkóznia. A könyv három fő részből áll; a szerző több szakaszban részletezi a betegek, haldoklók és halálraítéltek lelkipásztori gondozását.
Talán nem is a lelki vigasztalás és a megerősítés a legérdekesebb ezekben az útmutatókban, hanem a tanácsokban fölsejlő korviszonyok, a jól tetten érhető közvélekedés. A XVIII–XIX. századi „magas tudomány” nézeteit valószínűleg pontosabban ismerjük, mint az egyszerű babonákon felülemelkedni tudó, de szakirányú, orvosi vagy általában természettudományos képzést nem kapó emberekét.
A lelkipásztoroknak hivatalból „mindenhez” érteniük kellett, de szerteágazó tudásra nem rendszeres képzés eredményeként tettek szert. Pakróczy lelkipásztori könyvében például hosszú oldalakon át olvashatunk a szülések bonyodalmairól, ezen belül a császármetszésről. „Ha a lelki pásztor az orvosoktól hallja, hogy az úgy nevezett császármetszés (Kaiserschnitt) szükséges mind a kínlódó anya, mind pedig a’ még életben lévő gyermeknek megmentésére: semmit el ne múlasson véghez vinni, a’ mire a pásztori szeretete és okossága inti, hogy a’ vajúdót ezen metszés békességes eltűrésére felbátorítsa.”
De ez nem minden. Pakróczy megemlíti Francesco Emmanuele Cangiamila (1701–1763) véleményét is, aki Embryologia sacra című könyvében amellett tör lándzsát, hogy hasznos, ha a lelkipásztor „ösméretet szerezne magának a császármetszésről, s mellette elég szeretettel, erővel és lelki bátorsággal bírna, hogy külső szükségben a Mindenható segítségével azt maga is haszonra fordíthatná”.
Természetesen egy pap számára nem annyira magától értetődő dolog szülést levezetni, még kevésbé császármetszéssel, de erre is szükség lehetett néha. Ezért aztán lábjegyzetben még a császármetszés mikéntjét is részletezi a könyv: „Vesz az ember egy tollkést vagy borotvát, mellyel a viselős személy köldöke alatt mintegy két újnyira kezdvén elfelé egyenes-perpendicularis vonást hasít a szeméremcsontig. A kést nem kell igen leereszteni a bőrbe, hogy a méh vágás nélkül maradván, ment legyen legkisebb sértéstől is a gyermek. Itt jól szemre kell venni a személy testi tulajdonságát, kövér-é vagy sovány. Ha kövér, egy újnyi mélységre ereszthetni a kést. Ez után az ember a tett metszésnek felső végétől vagy bal oldalról jobbra, vagy jobbról balra ismét egy horizontális vonást húz olly’ mélyen, mint az első volt: e két metszés egy egyenes szeglethez legyen hasonló…”
Valószínűleg nem sokszor történhetett meg, hogy a munkás lelkipásztor császármetszést végzett; annál is kevésbé, mert Pakróczy János a fejezet elején felkészítette az ilyen nehéz helyzetbe kerülő papokat arra, mire számíthatnak, mitől kell óvakodniuk: „A’ lelki pásztor, mikor nehezen szülő aszszonyhoz megy, őrizze szemeit, hogy valami illetlen pillantásra ne vetemedhessen. Álljon a’ vajúdónak vállai felé, ’s fordítsa ábrázatját ennek feje ellenében…” Ilyen helyzetben persze kissé nehéz lett volna ténylegesen közreműködni a szülésnél, vagy császármetszést alkalmazni.
Nem a panormitani lelkipásztor, Cangiamila orvosi érdeklődése a különleges, hanem az, hogy egy XIX. század eleji lelkipásztori kézikönyvbe bekerül a császármetszés leírása. Az az utilitarista szemlélet persze, amely itt tetten érhető, elsősorban a megmenthető életeknek szól. Ezért aztán a császármetszést még az anya halála után is elvégzendőnek tartotta a szerző. Ilyen esetekben ugyan nem sok esély volt a gyermek hosszas életben tartására, de legalább kísérletet tettek rá, és a kísérletek a század közepén már eredményeket is hoztak. „Régenten azt vélték – írta Köhler nyomán Pakróczy –, hogy az anyának végső lehelletével a’ gyermek élni megszűnik; de a mindent felfürkésző tapasztalás ezen vak ítéletet megczáfolta. Elhalt anyák kebelökben találtattak gyermekek, kik közül egyik élt tizenöt, a’ másik huszonnégy, egy másik harminczkilencz, és még egy negyedik negyvennyolcz óráig.” És ez két okból kulcsfontosságú: az élő csecsemőt meg lehet keresztelni, ráadásul ezek a kísérletek igen jelentős mértékben mozdították elő a szülészet fejlődését.
A lelkipásztor első feladata persze a lelki gondozás volt, az anya erősítése, vigasztalása, gyóntatása, szentségekkel való ellátása. A prioritásokat Pakróczy is pontosan tudta: „Nagyobb szükség van itt’ a’ vígasztalásra és bátorításra” – írta. S hogy mi lehet ez a vigasztalás? Általában a szenvedés értelmére való ráébresztés. Tannenberg Ferenc pozsonyi tábori lelkész 1846-ban megjelentetett német, szlovák és magyar nyelvű könyvében az alábbi, kissé erőltetett és modoros beszédmintát közölte: „Kedves barátném! Eljött azon óra, mellyben szülni fogsz. Ezen komoly pillanattal közönségesen nagy fájdalmak párosulnak. Ebben minden asszonynak sorsa megegyez. A természet e tekintetben semmi kivételt nem tesz; a leggazdagabbnak, valamint a legszegényebbnek azon fájdalmai vannak. Te ugyan a szokottnál nagyobb kínokat szenvedsz, de annál nagyobb örömöd is lesz, s hogy az annál bizonyosabb legyen, nagyobb lelki erősséggel vesd alá magadat az Isten akaratának. Aggódásod nagyobb a kellőnél; legyen bár, hogy az asszonyoknak nagy része halállal váltja meg a szülött gyermekének életét, de ezen eset még sem olly gyakori, hogy ha a fájdalom tovább tart, már a haláltól félni kellene; a természet ugyan szigorú, de nem olly érzéketlen, hogy a születendő embernek örömeit mindég ezen a drága áron vásárlaná…” Elég ügyetlen szavak. Ki tudja, hányszor hangozhattak el nehéz helyzetekben?