Nem fél?
– Miért kellene félnem?
– Mert nemrég szabadlábra került az a Csibi István, aki a vádirat szerint évek óta terrorizálta Csíkszeredát, többek között az ön autóit is savval leöntötte és felgyújtotta. Ön tanúskodott is ellene több perben.
– Amikor ezelőtt két évvel ezt a kesztyűt felvettem – egyébként rá voltam kényszerítve, hogy megtegyem –, már túl voltam több társammal egyetemben egy sokéves folyamaton. Szorítóban éltünk, megpróbáltunk elhajolni a különböző erősségű ütések elől. Mindig ugyanonnan jöttek a csapások, de mivel mindenki féltette a családját és a vagyonát, senki sem mert visszaütni. Két éve épp külföldön voltam, amikor felhívott az édesapám, és azt mondta, áll a kapumban két ember, akik nem a legudvariasabb eszközökkel próbálnak bejutni. Akkor úgy éreztem magamat, mint egy sarokba szorított vad – nem volt hova hátrálnom, vállalnom kellett a harcot. Hazajöttem, feljelentést tettem, mert nem volt más választásom. Arra gondoltam, ha már úgyis felgyújtják az autóimat, ha már úgyis életveszélyesen megfenyegetnek (és még több tucat embert, akik közül párat meg is vertek, sőt egyet élve eltemettek – L. Cs.), megpróbálok az igazságszolgáltatáshoz fordulni. Még akkor is, ha az illető köztudomásúan sok hivatalnokot megvett ezeknek az állami szerveknek az emberei közül. Nem bánom, hogy megtettem ezt a lépést, már akkor tudtam, hogy nem lesz börtönben élete végéig, ezért most sem félek, hogy szabadlábra került. Azon kevesek közül való vagyok, aki nem vonta vissza a vallomását, eljárok tanúként a pereire, és ma is végig merek menni a városon egyedül.
– Máig nem bánta meg, hogy két éve így döntött?
– Határozottan mondom, nem! A városban azóta megszűnt a terror, és meg vagyok győződve arról is, hogy az állami szervek képviselői nem fogják még egyszer az arcukat adni ilyen ember mesterkedéseihez. A két eredmény mellett van egy kedvezőtlen következmény is: az emberek azt látják, hogy több tucat rendőrségi dossziéval rendelkező bűnbanda esetében két év alatt csak egyetlen elsőfokú ítélet született! Ez azokat is elgondolkoztatja, akikben eddig még volt civil kurázsi. Nem csoda, hogy az áldozatok és a tanúk hetven százaléka visszavonta a vallomását! Ilyen Románia – ebben a rendhagyó, erősen mediatizált ügyben is sok mindent el lehetett intézni pénzzel és okos ügyvédekkel. Nagyon rossz üzenet ez az embereknek! Ennek ellenére remélem, hogy ők is rádöbbentek a dolog működési mechanizmusára: ha valakinek a szomszédját félig agyonverik a verőlegények, de ő nem mer elmenni tanúskodni, akkor a jövőben esetleg az ő unokáját fogják megerőszakolni, és neki sem tanúskodik senki. Különben jellemző a történet folytatása is: a család feljelentette az erőszakoskodókat, mire elindult egy verőlegény-különítmény a megfenyítésükre. Ők nem helyiek voltak, eltévesztették a házszámot, és egy pásztorfamíliát vertek meg. A gikszer miatt a megrendelő megverette a hibázó büntetőkülönítmény tagjait is.
– Lépjünk vissza az időben: amerikai típusú sikertörténet az ön karrierje, hiszen egy Dacia-műhelyben kezdte autószerelőként, majd Budapesten gumis volt. Eddigi nyilatkozataiból kitűnik, hogy szívesen beszél a kezdetekről is – ellentétben jó néhány gazdag emberrel –, ezért bátorkodom megkérdezni: hogyan szerezte első millióját?
– Hálát kell adnom a jó Istennek, hogy vállalkozásaim során – a kezdetektől a mai napig – elkerültek a nagy bajok. Nyugodt lelkiismerettel beszélek a kezdetekről, mert nincs benne sem titkolni-, sem szégyellnivaló. Vállalkozótársaim egy része jó szándékkal ugyan, de próbált meggyőzni arról, hogy nem jó kitárulkozni, „kijönni az erdőből”, és voltak is hátrányaim ezen döntésem miatt, de soha nem bántam meg. Különben soha életemben nem volt egymillió euró készpénzem, és ahogy a világ alakul, talán nem is lesz, hiszen a piacgazdaságban lassan fizetni kell a bankoknak, hogy vigyázzanak a pénzünkre, nemhogy kamatot adjanak érte. Mindent azonnal befektetek. Az első egymilliós vagyonom 1999 táján volt, amikor eladtam a benzinkutamat, és a pénzből a privatizáció során megszereztem a sepsiszentgyörgyi Sugás áruház részvényeinek többségét.
– A benzinkutat leginkább a magyarországi munkával megkeresett pénzéből építette meg.
– Hazajöttem Magyarországról némi spórolt pénzzel, és sokat gondolkodtam, mibe lehetne befektetni. Napokig ültem egy szakadt Daciában Csíkszereda három kijáratánál, és számoltam a forgalmat. Gyergyószentmiklós irányából jött a legtöbb jármű, ráadásul itt nem is volt benzinkút. Az általam építtetett kút nem a legjobb és legmodernebb állomás volt, de a legnagyobb forgalmú, és az ma is, immár az állami olajtársaság kútjaként.
– Ha ma volna tizennyolc esztendős, fel tudna építeni hasonló karriert?
– Mindig képes vagyok újra kezdeni. Úgy élek most is, hogy ne okozzon traumát, ha holnaptól vissza kell mennem gumiszerelőnek vagy kapálni, kaszálni, tehenet fejni, mint gyerekkoromban. Hiszem, hogy aki képes volt egyszer megteremteni valamit, az képes ezt megismételni. Az ajtó nyitva volt mindenki előtt akkor is, de nálam sokkal tehetősebb emberek nem látták meg a lehetőséget, vagy nem volt bátorságuk lépni. Sokan nem értették, mit jelent részvényt vásárolni a kézzelfogható dolgok helyett. Féltek attól, hogy egy bukaresti épületben lévő számítógépben vannak mindenféle számok, azok közül kiválaszt egyet, és egy bankszámlán kifizet értük nagyon sok pénzt, de csak papírokat kap érte cserébe.
– Az öné a két legnagyobb üzletház Hargita és Kovászna megyében. Nem tart attól, hogy jön egy külföldi beruházó, felépít egy plazát, és a vásárlók elpártolnak a boltjaitól? Kelet-Európában ez már sok helyen megtörtént.
– Nemcsak az országban, hanem külföldön is követem az ingatlanpiacot. A benzinkutat is azért adtam el, mert láttam, hogy feltartóztathatatlanul jönnek a nagy olajtársaságok, és nem tudom felvenni velük a versenyt ezen a kicsi piacon. Azóta négy új állomás épült a városban. Tudtam, hogy az érte kapott pénzt jobban be lehet fektetni. Figyelem, mi történik az egykori szocialista országokban az ilyen típusú központi áruházakkal ekkora városokban (Csíkszereda negyvenötezres, Sepsiszentgyörgy hatvanötezres város – L. Cs.). Ennyi embernek nem szoktak bevásárlóközpontot építeni, de ha mégis megtennék, a városközpontban lévő többemeletes, felújított ingatlanban sok minden mást el lehet képzelni az áruházon kívül. Ráadásul Nyugat-Európában az emberek kezdenek visszaszokni a város határaiban felépült hipermarketekből a sétálóutcás, butikos városközpontba – elegük lett a tömegből és a bevásárlókocsis harácsolásból.
– Ha holnap arra ébredne, hogy mindössze ezer eurója van, milyen vállalkozásba kezdene?
– Ezer euróból fel tudnék szerelni egy kisebb irodát telefonnal, internettel és egy olcsó számítógéppel, majd tanácsadói vállalkozásba fognék vagy ingatlant közvetítenék. Talán arra is elég volna ez az összeg, hogy belevágjak egy papír- és műanyaghulladék-újrahasznosító vállalkozásba.
– Ha százmillió euró esne be az ablakon, azt mibe fektetné?
– Építenék Bukarestben egy luxus kategóriájú irodaházat. Szintén a fővárosban építenék egy vagy két szállodát, de csak kétcsillagost, mert a luxusszállodák piaca kezd telítődni, és senki sem gondolkodik megfizethető, de minőségi szálláshelyben, pedig óriási lesz rá a kereslet. Legalább három éve halogatom egy különleges szálloda építését a Gyilkos-tónál, ebből a pénzből azt is felhúznám, de részleteket erről nem mondok, mert nem akarok tippeket adni a konkurenciának. Végül talán maradna némi pénz a szívügyemre, egy szélmalomparkra is, amellyel zöld energiát tudnék előállítani.
– Ha már a szállodáknál tartunk: miért van az, hogy Romániában általában drágábbak a szállodai szobák, mint Amerikában, holott megközelítőleg sem nyújtják azokat a szolgáltatásokat, és itt a munkaerő is sokkal kevesebbe kerül?
– Tudnék más példát is mondani: Bukarestben drágábban lehet irodahelyiséget bérelni, mint sok világvárosban. A vállalkozók a nagy fogásra hajtanak, mindenki a lehető leggyorsabb meggazdagodás lehetőségét keresi és nem az egészséges, lépésről lépésre haladó, megalapozott üzletet. Gyorsan szakítsunk nagyot, aztán utánunk a vízözön. A néhány évvel ezelőtt kapott névjegykártyák zömét ki lehet dobni, mert az akkori üzleti partnerek ma már egészen más területen dolgoznak. Vadkapitalizmus volt és talán még van is, törvénytől való félelem és morális aggályok nélkül. Lassan azért kezd normalizálódni a helyzet, a konkurenciaharc rákényszeríti az embereket a jó ízlés határán belüli árképzésre.
– Ön milyen típusú vállalkozónak tartja magát?
– Három kategóriát ismerek. Az első kényszerből vállalkozik, mert nincs más lehetősége. Van, aki a szomszéd emeletes háza láttán jegyezteti be a saját kft.-jét, mert meg akarja mutatni, hogy ő is képes eredményt elérni. Én a harmadik kategória vagyok, aki nem érzi jól magát pörgés, kockázatvállalás nélkül. Ma is egy tömbházlakásban lakom, két éve vásároltam meg, addig béreltem.
– Ezek szerint egy tömbházból járt a Porsche-kupára versenyezni?
– Igen, mi ebben a különös? Úgynevezett kufferes pilóta voltam, fizettem azért, hogy versenyezhessem a Forma–1-esek betétfutamán, de voltam két szezon erejéig más autós kupán is. A múlt héten is kaptam ajánlatot, hogy lenne szabad autó, de most inkább maradok a jégkorong és a lovaim mellett. Ez törlesztés volt magammal szemben, mert ugyan kevés dologtól léptem vissza életemben, de az egyik nagyon fáj: 1998-ban nem mentem el egy világhírű francia pilótaiskolába, ahonnan talán vezetett volna út a Forma–1 felé. Különben azért nem versenyzek most, mert vannak fontosabb dolgok az életemben, például abból a pénzből be lehet fedni a felcsíki műjégpályát.
– Csíkkarcfalván vadonatúj nyolcöltözős pálya várja öt falu jégkorongozni szerető gyerekeit. Romániában sok helyütt még az első osztályú csapatoknak sincsenek ilyen körülményeik. Miért fektet eurószázezreket az utánpótlásba?
– A jégkorong nálam nemcsak hobbi, hanem életre szóló szenvedély is. Felcsíkon nagy hagyománya van a hokinak, de a rendszerváltás után az is előfordult, hogy elbontották a hokipályát, mert a régi tulajdonos visszakapta a területet. Ötven év kommunizmus után részben megértem a gazdát is, de a falu akkori elöljárói találhattak volna valami méltányos megoldást a kárpótlására, hogy a közösségi érdek se sérüljön. Ez a sportág halott megfelelő infrastruktúra nélkül, de nem építhettem pályát minden faluba.
– A szülőfalujában nem sértődtek meg azon, hogy nem őket választotta?
– A jégkorong szeretete nálam erősebb a lokálpatriotizmusnál is, ezért azt nézem meg, mi a szakmailag indokolt döntés. Végigjártam az öt települést, és kritériumrendszert készítettem a döntéshez. Több mint tíz érvet vettem figyelembe, pontoztam például a helyi hatóságok hozzáállását és a többi falutól való távolságot is, hiszen autóbusszal szállítjuk a gyerekeket az edzésekre. Csíkkarcfalva győzött, nem dönthettem másként.
– A közösségi tevékenységen túl nem kísértette meg a politika vagy a sajtóipar?
– Kaptam ajánlatot eladó rádiókról, indítandó újságokról, de mindez nem érdekelt. Egy rádiós beszélgetőműsort viszont szívesen vezetnék, ahol lehetne beszélni számomra fontos problémákról – a környezetvédelem, a civil szféra, de akár mélyebben a politika kérdéseiről is púder és kozmetika nélkül. Politikus nem akarok lenni, nem tudom elképzelni magamat a parlamentben vagy valamilyen hivatalban. Melós, kulis ember vagyok.
– Izgatottan várja a román gazdasági hetilap leggazdagabb embereket számba vevő éves listáját?
– Nem, sőt lehet, hogy a jövőben nem egyezem bele abba, hogy engem is szerepeltessen. Nem jó a társaság, kicsit több erkölcsöt kellene bevinni a listába, megnézni, hogy ki miből csinált vagyont, és egyáltalán van-e neki annyi, mint amennyit tulajdonítanak neki. Illene ugyanis levonni a fennálló adósságokat. Nem tagadom, az ember hiúságát legyezgeti, ha rajta van a listán, de egy ideje változik a mentalitásom. Nem ugrik úgy a pulzusom egy üzletre, mint régen, most már más frontokon keresem a megvalósítási lehetőségeket. Nem az a cél, hogy néhány hellyel előbbre lépjek, vannak sokkal fontosabb dolgok is. Lecseréltem például az autóparkomat, többet nem lesz olyan kocsim, amelyik hat liternél többet fogyaszt száz kilométeren. A mai útviszonyok és közlekedési szabályok mellett ugyanannyi idő alatt, ugyanolyan kényelmesen jutok el a kis autómmal is, mint ha böhöm nagy terepjáróval vagy sportkocsival mennék. Ezt a mentalitást próbálom átadni másoknak is. A szülőfalumban, Csíkszentdomokoson például sokat vitázom az emberekkel, hogy ha elmennek a hegyekbe szekérrel fáért, akkor ne vágjanak ki még egy fiatal fát, amit a szekér után kötnek úgynevezett farkallónak, hanem inkább szereljenek rendes féket a szekérre. Azt megértem, hogy kell a tüzelő, de ne pusztítsanak fölöslegesen, hiszen a farkallót rendszerint eldobják a hegy lábánál. Egy vállalkozót ne a nagy, erős, de 15–20 liter üzemanyagot fogyasztó autója minősítsen – a városban szívesen járok gyalog vagy biciklivel, Budapestre pedig gyakran vonattal megyek, még ha koszosabb, büdösebb is, mint a saját autóm. Nem elég a tévében bemutatott világkatasztrófákon szörnyülködni, valamit tenni is kell. Csak akaratra van szükség, és egy kis téglával bárki hozzá tud járulni az élhetőbb élethez.
origo.hu
Orbán Viktor és Magyarország az ukrán titkosszolgálat célkeresztjében áll
