Moszkvai morzsák II.

Andrej mindig valami különlegességgel lep meg. Ezúttal az egykori bulocsnajából lett teázóba invitál. Emlékszem, egykor hogy elcsodálkoztam a péksüteménybolt szép, terrakottás berakású plafonján. Nem értettem! Ez lenne a kommunizmus?! A hely mára újra viszszanyerte polgári rendeltetését. Az ablak melletti asztalnál ülünk, őrült drága teát iszunk, hozzá tortát harapunk, és nézzük a Tverszkaján sétáló lányokat. Egyik szebb, mint a másik. Igazi esztétikai élmény. Minden második egy szláv szépség. Barátom azonban hamar leránt a földre. „Mind csak árulja magát!” – dohog félhangosan. Nem értem. Mind olyan lány lenne!? „Á, dehogy – legyint –, rosszabb. Itt a munkásnőtől a diplomásig mindenkinek csak azon jár az esze, hogyan menjen férjhez!” Szó, ami szó, az orosz társadalom II. világháborúban megbomlott belső nemi egyensúlya mára tragikusan tovább romlott, ám Andrej barátom egy évtizede valahogy még nem volt ennyire kiakadva mindezen. Még mielőtt azt hihetném, hogy Putyin elnök demográfiai kérdéseket feszegető legutóbbi, nemzethez intézett üzenete hatotta meg, belekezd a hatalom kemény bírálatába. „Nem változott itt semmi! Ha ismét leesik az olaj ára, megnézheti magát ez az ország! Korrupt, lusta itt mindenki! Orosz volt, és orosz marad! Röhög a németeken, mert nem építenek palotákat, s nem járnak 600-as Mercedeseken!” – dohog. Sok igazság van abban, amit mond, ám az is igaz, hogy barátom kissé másképp látja a világot, mióta az egyik amerikai cég helyi vezetője lett. Óvatosan emlékeztetem, hogy még egy évtizede is az Antonovka almát siratta, s szidta a mosolygós spanyol gyümölcsöt. Úgy látszik, mára már megszokta. Reménytelennek látszó kísérletet teszek, elhívom a metróhoz egy vodkára. Csak úgy búcsúzóul, „na paszasok”. Tequilát kér. Vele tartok. Mindent felesben fizetünk. „Nagyon megváltoztam?” – kérdi. Két óra múlva elérzékenyülve vodkát rendel. „Mindent én állok!” – mondja, amikor felállunk. Már pirkad, mikor kilépünk a bárból. Komoran siet a metró felé az orosz társadalom derékhada. Köztük az az 59 százalék, amely alkotmány ide vagy oda, 2008 után is Putyint látná szívesen az elnöki székben.

Veszélyes dolog a retró! Megszépülnek a néhány évtizede történtek. A fiatalság, a szép emlékek néha el-elfeledtetik azt is, hogy közben tombolt a terror. Lehet azonban mindezt normálisan is csinálni. A hazai múltidéző műsorok szerkesztői tanulhatnának Mark Rozovszkijtól, akinek a régi moszkvai udvarok hangulatát idéző darabja már tíz éve megy a Nyikitszki kapunál lévő színházában. Csillognak a szemek, s nem csak azért, mert a játék kedvéért háromszor is kap a tisztelt néző egy-egy vodkát fekete kenyérrel. Kiderül, hogy mégsem volt olyan egyöntetű az a Sztálin-rendszer. A gitár, a dal akkor is győzött. Legalábbis az udvarok zugaiban. Ám mielőtt bárki könnyeden elandalodna a fiatalság éveibe révedve, már mindenki kezében gyertya, és dübörög Vologya Viszockij dala a lágerből hazatérő áldozatokról, és ökölbe szorulnak a kezek, másképp csillognak a szemek. Senki nem felejt! Sem a bűnöket, sem a fiatalságot!

Egy ilyen darab arra is jó, hogy az ember legyőzze önmagát. Húsz év után a Jugo-Zapadnaján jövök fel a metróból. Szembe kell nézni a múlttal! Furcsa érzések kavarognak. A szép emlékekre gyorsan rávetülnek az árnyak. Ahogy a fiatalság botlásait cinikusan, megalázón büntette a Kádár-rendszer. No de erről nem Moszkva elitegyeteme tehet! Tekintetemmel bocsánatkérőn megsimogatom – húsz év után. Keresem a régi buszt. Nincs. A kis boltnál a „povtort”. Hogy is lenne! Az egykori olimpiai falu szánalmas állapotban van. A régi étterembe be sem megyek. Olasz kávézó. Még egy utolsó kísérlet. A „Rakuskában” úgy Szindbád módjára ledöntenék egy sert. Nem bánnám, ha most is kétliteres kancsókban hoznák, egy tányér rákkal, mint régen. Utoljára már részképzősként, Aladár barátommal voltam itt. Nem volt hely. „Nyugi!” – mondtam bennfentesen, és kacsintva három rubelt nyomtam a portás markába. Az egyik termet akkor kezdték el felújítani. Nekünk kinyitották. Egy óra múlva már körénk gyűltek a helyi erők. Magyarul zúgott az „Elhangzott a szó, zeng az induló…”. Akkor 1989-et írtunk. Még javában állt a Szovjetunió, s nehéz volt elhinni, hogy tényleg itt a vég. Előtte két hónappal a Hősök terén az ő kezét fogva fogadtam meg a szónok szavára, hogy a múlt soha vissza nem térhet. Június 16. táján mindig eszembe jut ez a fogadalom. Már csak azért is, mert a két szomszédom ott a téren, már régen halott. Így még nagyobb a felelősségem. Én pedig csak lehajtott fejjel nézek fel ilyenkor az égi tribünre. „Ez sikerült, barátaim, ne haragudjatok! Én is szégyellem, hogy csak ennyire tellett tőlünk!” Aladárt többé nem láttam. Ő hazajött, és a köztársaság kikiáltása előtti napokban kaptam a táviratot, hogy furcsa baleset érte őket Temesvár felé menet. S nem csak nekem hiányzik, hiszen jó szakember még mindig olyan kevés van! Szóval ott állok a „Rakuska” előtt a múltba révedve, húsz év összes terhével, földbe gyökerezett lábbal. Az egykori söröző rég bezárt. Legalább nem lett belőle olasz kávézó. Egyszerűen benőtte a fű…

Hamar elszáll egy hét. Hajnalban indulok a repülőtérre. Még alszik a város, így megkímélem magam a dugók okozta idegességtől. Seremetyevón még bőven van idő. Veszek még egy újságot. A váróterem hirtelen összeköt mindenkivel. Mellettem egy ötvenes férfi a New York-i gépet várja. Öt éve települt ki, s méltatlankodik, hogy háromszáz dollárért kínáltak számára szállást. Építőmunkásként dolgozik, csóválja a fejét a moszkvai állapotokon. Brooklynban az angol nélkül is elvan. Mesél, mesél, és nem enged, leírja a címét, meghív magához. „Mindenképpen látogassam meg, hiszen mi magyarok már jól élünk, nem lehet gond a repülőjegy” – köti a lelkemre. Kicsit jobban él, de orosz maradt…