Az igazmondás ideája

Művészként a tér és az idő nagy összefüggései közé helyezve fogalmazza meg az emberi lét alapkérdéseit Karátson Gábor Kossuth-díjas festőművész, aki úgy véli, nem függetlenek a globális összefüggésektől a legutóbbi napok magyarországi történései sem. Megértésükhöz, a felvetődő kérdések megválaszolásához mindenekelőtt vissza kell adnunk a szavak értelmét.

Nem könnyű a feladat. Értékek sora kérdőjeleződött meg, a fogalmak elveszítették jelentésüket. A Deák tér, ahol találkozunk, valamikor a Belváros kapuja volt, ma a Balkán és a Nyugat ütközőpontja, nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a hajléktalanok, a koldusok és a német, olasz turisták, miközben szinte eltűntek az utcáról a pesti polgárok. Milyen város, milyen ország az, amelyben élünk?
– Teljesen rendezetlen város. A Deák tér, ahol találkoztunk, semmilyen. Tizenkét-tizenhárom éve, amikor ideköltöztünk, csöndes volt. A műtermemben ma is nyugalom van, de a külvilág borzalom. Itt van a Gödör, a Liberális sátor, fülsiketítő zene szól. Budapest számomra elveszítette a vonzerejét, bár ez a hely, ahová elsétáltunk, hogy beszélgessünk, a Duna-part, szemben a Várral, csodaszép, jelzi, hogy ha más szellem töltené meg a várost, jó lenne itt élni.
– A műterem nyugodt világát mostanában ön mégis naponta fölcseréli a mozgalmas köztérre. Naponta ott van a Kossuth téri tüntetők között, hogy a hazugság ellen, az igazság győzelméért demonstráljon. Miért?
– Válaszomat Konfuciusztól vett idézettel adhatom meg. Akkor mondta a következőket, amikor egyik tanítványa megkérdezte tőle, mivel kellene kezdeni, hogy rendbe hozza az összezavart államot. Ő azt mondta, a nevek kiigazításával. A tanítvány ellentmondott neki. A Mester erre válaszolta a következőket: „Ha nincsenek rendben a nevek / a beszédet érteni nem lehet. / A beszéd ahol érthetetlen / nem lehet létrehozni a műveket sem. / A művelődés művei ha célt nem érnek / nincs tere szertartásoknak zenének. / Szertartás zene ha nem virágzik / a büntetés a bűn kezére játszik. / A büntetés a bűnt ha élni hagyja / azt sem tudja a nép / a kezét-lábát hova rakja.”
– Hogyan fordíthatjuk ezt le 2006 szeptemberének magyar mondataira?
– Csak azt nevezhetjük annak, ami, ami valóban az. Ezen a héten valaki azt mondta, hazudtam. Amikor rákérdeznek, azt mondja, nem azt mondtam, hogy én hazudtam, hanem azt, hogy mások hazudtak. Ezzel minden eszmecsere lehetetlenné válik. Ez a probléma nem csak nálunk jelenik meg, és nem is csak most, hiszen – ahogyan például Bogár László cikkeiben felhívja rá a figyelmet – a hatalomgazdaság működéséről van szó, olyan globális jelenségről, amelynek az a lényege, hogy az emberek száját valamivel betömik, s egyben ki is iktatják őket a történések valódi mozgatói közül. Úgy látszik, valamilyen titokzatos okból ránk, magyarokra különösen fontos szerepet osztott a sors, hiszen ötven évvel ezelőtt is, most is fölemeljük a szavunkat a hazugságok ellen, pedig már-már „levettük magunkról a kezünket”. Most, pontosabban a rendszerváltozás kezdetén azt mondtuk, nem akarunk kommunizmust, erre azt mondják, tehát azt akartátok, ami van, valamiféle amerikai típusú kapitalizmust, hiszen, ahogyan egy kormánypárti politikusnő fogalmazott a napokban, nem lehet egyszerre szabadságot és jólétet akarni. Pedig már ötven évvel ezelőtt azt mondtuk, nem kell sem kommunizmus, sem kapitalizmus. Azt hittük, van valami más is, ami ideaként lebegett a szemünk előtt. Volt egy vicc akkoriban: Miért vonultak be a szovjet csapatok Magyarországra? Mert megpróbált beleavatkozni a saját belügyeibe.
– Ennek a „valaminek” a megfogalmazása éppen hasonló lehet a műalkotás megszületéséhez, az idea fokozatos megvalósulásához sok-sok alkotáson keresztül. A gyakorlatban megoldást találni a hazugságok okozta válságokra azonban igen sürgős válaszokat kíván…
– Ötvenhatban néhány óra alatt kialakult a dolgok mechanizmusa, tudtuk, ki az, akivel szemben állunk. Most talán bonyolultabb a helyzet. Éppen ezért volt jó, hogy nem pártok ügyeként jelent meg az igazság kérdése, hanem a Kossuth téren, például a szombati felemelő hangulatú tüntetésen „mi” voltunk ott, és kész, ez nagyon jó érzés volt. De persze előbb-utóbb vezetők kellenek, akiket nehezebb megismernünk, mint azokat a színjózan, egyszerre kételyeket megfogalmazó és bizakodó polgártársainkat, akikkel szót váltunk az együtt töltött órák alatt. Nehéz lesz jó gazdaságot csinálni (bár bizonyosan jobbat lehet csinálni, mint a mai), de ennél sokkal fontosabb, hogy alapjában új, igaz világot teremtsünk, mert a másik alternatíva az, hogy valaki a saját akarata szerint megcsinálja a fejünk fölött az ilyen vagy olyan gazdaságot, nekünk pedig csak a vegetálás a feladatunk, azaz az életünknek nincs igazi értelme. Ez a probléma is általános, hiszen a globális ökológiai krízisből következik a kérdés, hogy van-e igazi értelme az életünknek, azaz végezhetünk-e emberhez méltó munkát méltó körülmények között. A globális összefüggésrendszerben fölvetődő problémák megoldása azonban csak „itt és most” kezdődhet, hiszen például csak az orvosi kamarákba tömörülő tudás, szakértelem döntheti el az egészségügy problémamegoldásainak a módját, nem szimpla politikusi akarat.
– Szakértelem, értelmiség, értelmiségi elit, művészértelmiség… Van még egyáltalán értelme ezeknek a kifejezéseknek, van szerepe a megoldások megtalálásában az értelmiségnek akkor, amikor egy kiváló magyar író, Nádas Péter elsősorban a Gyurcsány-beszéd kiváló retorikai fordulataira hívja föl a figyelmet, egy másik, a Párizsban (igaz, úgy tűnik, második gyermekkorát) élő Fejtő Ferenc pedig egyenesen azt állítja, hogy Gyurcsány alternatívája a populizmus?
– Nem tudom, van-e még az értelmiségnek szerepe valóban. Ha lenne, neves írók nem mondanának olyanokat, mint amilyeneket mondanak. Nem beszélhetnének összevissza. Ezért idézem én Konfuciuszt a nevekkel kapcsolatban. Hogy ezekre az emberekre milyen hatást gyakorol a hazug politikus, nem tudom, talán a pszichológia, a Szondi-teszt felelne arra a talányra, amelylyel szemben állunk. De lehet ezt a kérdést specifikálni: az SZDSZ-es értelmiség problémájáról van szó. A rendszerváltozás előtt én nagyra értékeltem őket, sőt 1988-ban be is léptem a pártba, s mint sokan, 1994-ben léptem ki. Mindig is tudtam, másként gondolkodom, mint ők, de gondoltam, abból, amit gondolnak, kijöhet valami, hiszen nagy tudásúak, de még a kezdet kezdetén állunk. Kiderült, hogy a megalkuvás kezdetén álltak, s bár ma vannak kivételek, mint például az egyenes tartású Hegedűs Zsuzsanna, nehezen lehet megmagyarázni az SZDSZ-es értelmiség változását, mai szerepvállalását, bár vannak, akik egy szóban összefoglalják ezt: pénzsóvárság. Hogy hogyan lehet egy ilyen, Medgyessytől máig tartó botránysorozatot elviselni, sőt a folyamatot elítélők fölött erkölcsi ítéletet mondani, az ép emberi ésszel fölfoghatatlan. Igaz, alig maradt valami az eredeti SZDSZ-ből, mondhatni, nem nagy érték, ami pusztul tovább, de ami történik, így is a súlyos nemzeti tragédiák közé sorolható.
– Ami nem fogható föl ép emberi észszel, s ami miatt a szellem embere naponta megjelenik a tüntetők között, az hogyan jelenhet meg a műalkotásban? Egyáltalán lehet-e művek létrehozására gondolni, vagy a múzsa hallgat ilyenkor?
– Nyilván mindez megjelenik a művekben is, de természetes, hogy a történések idején kevesebbet dolgozik az ember. Új szempontok, összefüggések jelennek meg azonban előtte, gondolkodik azon, hogy nem sorsszerű egybeesésekről van-e szó. Én már 1953–54-ben is tudtam, hogy hamarosan forradalom lesz Magyarországon, le is írtam, de hogy mikor lesz, persze nem sejtettem, annyira nem, hogy 1956-ban, amikor másfél hónapos erdélyi út után hazatértem, úgy láttam, Budapest unalmas város, ahol nem történik semmi. Rájöttem később, nem is tudom igazán, mi lakik polgártársaimban, s most úgy érzem, hasonló tisztulási folyamat játszódik le, mint fél évszázaddal ezelőtt. Minek köszönhető, hogy ez a magyar lakosság, amelyet az ember hajlamos volt már teljesen közönyösnek tartani, egyszer csak megindul, s elemi erővel fejezi ki tiltakozását a hazugságok ellen? S miért alakult úgy minden, hogy teszi ezt éppen egy olyan nap után, amikor délelőtt boldoggá avatnak egy magyar nőt, Salkaházi Sárát, aki az igazságért halt meg, azért, hogy igazolja, van alapja az emberi bizalomnak, s amikor délután kiderül, hogy az ország második embere nemhogy nem akar meghalni az igazságért, de tesz rá? Nem tudom, a tömeg hogyan élte meg ezt, de én úgy éreztem, ez robban.