Hol voltak az igazságosztók?

Médiatörténelmet írt szombaton a Nap-kelte című műsor. Verebes István Kósa Lajos debreceni polgármesterrel beszélgetett éppen, amikor váratlanul megjelent a képernyő alján a felirat: „Az elhangzottak nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik.” Tévénézőszem fennakad, lehelet megszegik. Egy vitát hallunk ugyanis, amelyben Kósa elmondja, mit gondol a miniszterelnökről, és e vitában a hivatalosan semleges közszolgálati magántelevízió váratlanul állást foglal. Kiírja, hogy ő maga mit hogyan nem gondol. Szegény jó Gyárfás Tamás. Hogy elsápadhatott, amikor hallania kellett, hogy a saját stúdiójában gyalázzák a főnökét. Mi lesz a nem egészen tiszta körülmények között meghosszabbított szerződésével? Mi lesz, ha jön egy másik hatalom, és kipenderíti az egész elfogult, minden szakmai és összeférhetetlenségi előírást megszegő társaságot a köztévéből az Angol utcai palotával együtt? Javasoljuk tehát, kizárólag olyanokat hívjanak meg a stúdióba, akikkel nem lehet baj. Igaz, azoktól azt is illene megkérdezni, hogy miért hazudtak.
Ehhez képest milyen eszköztelenek a rádiósok! Mégsem lehet egy élő rádióműsort megszakítani, ha valaki olyat mond, ami nem tükrözi a szerkesztőség álláspontját. A felirat meg nem látszik. Van azonban egy másik, szakmai megoldás is, amely közszolgálatban szerencsésebb fejlődésű országokban megszokott: nem orientálják, hanem tájékoztatják a közönséget. Nem a saját véleményükről, hanem a világ dolgairól. Párttagkönyv a portán, közszolgálati területen nem érvényes. Aki nem tudja, vagy nem meri kint hagyni, vegye a kalapját, keresse meg a gazdáját és csóválja nála a farkát.
A mai magyar közszolgálat állapota azonban tizenhat évvel a rendszerváltoztatás után is zavaros. Egyetlen remény mutatkozik a kép megtisztítására, ha beengedik az arra érdemes fiatalokat az ajtón. Ott állnak már elszántan, tele energiával, szakmailag még nem készek ugyan, de lassan már e fogalomnak sincs értelme. Vajon miféle szakmaiságot képvisel a velejéig elfogult Bolgár György vagy Vicsek Ferenc? Csakhogy a magyar média kicsiny szemétdombján kevés a jó kapirgálóhely, és azt már lefoglalták a „nagyok”. Azok a nagyok, akik jó pénzt keresnek, hírnévre jutottak, elhitették a közönségükkel, hogy ők a szakma letéteményesei. De elegendő egy váratlan augusztus 20-i vihar, egy, az MTI-ben előre nem jelzett tévészékházroham, hogy kiderüljön róluk, a nagy szakmaiságuk kamu. Arra sem emlékeznek, hogyan kell bekapcsolni a riportermagnót. Hol volt szeptember 17. és 18. éjjelén a rettenthetetlen iraki hős, Orosz József, a háborús helyzetek specialistája? Csak nem otthon rettegett? Csak nem félt kimenni az utcára attól tartva, hogy felismerik, és elmondják a véleményüket arról, amit közszolgálat címén produkál? És hol voltak a kereskedelmi média nagyszájú, igazságosztó sztárjai, akik bátran nekirontanak Navracsics Tibornak? Maguk helyett kiküldték az utcára a kicsiket, akiket egyébként semmire sem becsülnek, akiket szóróanyagnak tekintenek, hogy hozzák, vigyék helyettük a híreket. E kicsiket, akik abban sem lehetnek biztosak, hogy meghosszabbítják holnap a szerződésüket, s akikről a sztárok, a nagy szerkesztők azt gondolják, értük nem kár.
A Magyar Rádióban a háborús budapesti éjszakákról nem lett volna híradás, ha nincs ott a csapat. Ha ők nem ébresztik fel hétfőn álmukból a szerkesztőket. Közöttük ifjú, negyvenkilós lányok és háromgyermekes anyák. Jegyezzük meg a nevüket: Mátyus Katalin, Nádori Teodóra, Halász Szabó Miklós, Mályi Kovács Krisztina, Virághalmi Sarolta, Király István Dániel és a haditudósító, Marosi Antal. Ők lesznek egykor a közszolgálat.