Kikre sújt le a törvény szigora?

Hátracsavarták a kezemet és az állam alá feszítették a rohamrendőrök a pajzsot. Mindenféle ribancnak lehordtak, többször megütöttek, de nem ez volt a legrosszabb. Hanem hogy közben még fogdostak is – eleveníti fel az elmúlt napok „szakszerű” rendőri intézkedéseiről gyűjtött tapasztalatait egy fiatal nő a Budai Központi Kerületi Bíróság folyosóján péntek délután. Elsírja magát. Pedig őt „utána” békén hagyták, csak a barátját vitték el. Az ő ítéletére vár most.
Nagyüzem van: mintegy félszáz, korábban előállított sorsáról döntöttek ezen a napon: szabadlábon védekezhetnek-e, vagy maradnak még egy hónapig a „Gyorskocsiban”?
Hozzátartozók toporognak a tárgyaló- szobák előtt, ügyvédek jönnek-mennek, pórázon vezetve érkeznek a megbilincselt gyanúsítottak. Többségük húsz év körüli, a zömük sebesült: fekete monoklikkal a szemük alatt vagy éppen bepólyált koponyával.
Az ügyvédek kérdezgetik egymást a tapasztalataikról, latolgatják védenceik esélyeit. Általános a vélekedés: nem sok jóra lehet számítani. Már a legutolsó, aznapra tervezett eljárások folynak, de a mintegy félszáz gyanúsított közül még mindig nem helyeztek szabadlábra senkit. A legnagyobb eredmény az, ha az ügyvédnek sikerül elérnie: védence házi őrizetbe kerüljön.
– Nem lehet mást mondani: meglehetősen mereven és életszerűtlenül alkalmazza a bíróság a vonatkozó jogszabályokat. Ordítóan aránytalanok a rendőri korlátozó intézkedések, és ennek nyilvánvalóan oka van – sommázza tapasztalatait egyikük. Szólítják a tárgyalóba.
A rendőrségi túlkapás áldozatává vált fiatal nő – aki ügyvédgyakornok – azt mondja: sem ő, sem barátja nem tett semmi olyasmit, ami okot adhatott volna a brutális rendőri fellépésre:
– Ott voltunk a Nagykörúton. Aztán egyszer csak nekünk estek a rendőrök. A barátomat a földön rugdosták vagy öten, agyba-főbe verték. Aztán elvitték. Ahogy elnézem, ki sem fogják engedni – mondja. Kérdésemre, hogy tesz-e feljelentést, azt válaszolja: jogászként csak szimbolikus értelmét látja, ugyanis az igazságot egy ilyen esetben igen nehéz bizonyítani a hatósággal szemben. Mindenesetre gondolkodik rajta, annál is inkább, mivel több, hasonlóan meghurcolt személyről is tud. De a legfontosabb feladat most mégis az, hogy a meghurcoltak kapjanak segítséget a megalázottságból, a kiszolgáltatottságból fakadó lelki trauma feldolgozásában.
– Ez a legnehezebb. Próbálunk egymásnak segíteni, de még én sem vagyok túl rajta. Nőként is megaláztak. Egyszerűen undorító, perverz volt az egész… – mondja, és megint elsírja magát.
A bíróság folyosóján fel és alá járkál az AP amerikai hírügynökség egy fiatal riporternője. Mint megtudom, órák óta vár arra, hogy két randalírozással gyanúsított fiatal védelmében tanúskodhasson. Nem megy könnyen…
Kedden éjjel az angolul kiválóan beszélő K. A. és testvére segítettek a stábjuknak, hogy a már lezárt mellékutcák között eltaláljanak a Nagykörútra. A Nagydiófa utcánál váltak el, az újságírók mentek jobbra, ők balra. A fiatalok még néhány lépést sem tettek, amikor a rendőrök földre teperték, megbilincselték, ütlegelték, majd elvitték őket – állítják. K. A., aki egyébként kertészmérnök, és most készül a jogi egyetemre, alig egy napja ért haza Ciprusról, ahol három hónapig dolgozott. Ahogy mondja, nem is nagyon tudta, mi történik az országban. Csak a tévéseknek próbált segíteni.
– Nem hiszem el, hogy 2006-ban politikai fogoly vagyok a saját hazámban – mondta. Ő és testvére a szerencsések közé tartoznak: haza mehettek, de házi őrizetbe. Sőt: öt óra tájban, hosszas huzavona után az AP amerikai hírügynökség két riportere is megtehette tanúvallomását védelmükben, aminek a későbbi perben döntő jelentősége lehet, és amit akkor már biztosan nem lehetett volna beszerezni. Egy bepólyált fejű fiatal raktáros fiú megtörten várja, mikor szólítják. Azt állítja, csak az éjszakai buszhoz ment egy cimborájával, amikor elkapták őket, minden különösebb ok nélkül. Nem számít semmi jóra: a rendőr azt mond, amit akar, úgy is neki lesz igaza – válaszolja kérdésemre. Mint mondja, örült, hogy végre van munkája, de ha most benntartják, akkor annak is vége. Megbilincselt kezével legyint. Nyeli a káromkodásokat és a könnyeit.
A zavargások okán begyűjtöttek közül sokan azt mondják: a foglyokat brutálisan bántalmazták a rendőrök az előállításuk után is. Mesélnek például egy dél-amerikai közgazdászról, aki csak ki akart kukkantani, hogy mi van a körúton parkoló autójával. Elkapták, bevitték: majd eltört az orr- és az arccsontja. Mások azt mondják, volt, akinek a bordáit verték szét a fogdán, volt, aki valahogy agyrázkódást kapott.
– Ez megtorlás. Azt akarják, hogy mindenki örökre emlegesse meg. A milliárdos sikkasztó Kulcsár bróker meg a többi köztörvényes cimborája kint dáridózik. De a 18–20 éves gyerekeket becsukják, nem érdekli őket, hogy tönkreteszik az életüket. Mert nem tetszik nekik Gyurcsány. Nem volt elég ez a három nap? Ezek nem bűnözők, hanem gyerekek… Szégyen, ami itt folyik – mondja egy édesanya, már távozóban, törölgetve a szemét. A bíróság bejáratánál egy fiatal ügyvéd próbál lelket önteni egy asszonyba, akinek férjét szintén bent fogták. Három kisgyerekük van, a földből élnek. Ha most nem tudják elvégezni az őszi munkákat, egy egész év jövedelme kiesik.
– Ugyan hova szökne az én férjem, és miért? Sose volt a törvénnyel dolga… Hogy lehet ezt megtenni velünk? Miért nem engedik haza? – kérdezi zokogva az ügyvédet. A bíróságon vége a munkanapnak. Az ügyészek, bírók, ügyvédek szállingóznak hazafelé az aranyfényű őszi délutánban.