Selmeci bányászünnep

Rejtőzködő Magyarország

Mednyánszky Alajos Regék és mondák című könyvében beszámol a selmecbányai Leányvár legendájáról. Eszerint a kikapós és mágikus praktikákba bonyolódó szép lány, Rössel Borbála építtette a várat kivégzett gavallérjai emlékére. A legenda nyomán írta meg A leányvári boszorkány című regényét Lovik Károly (1874–1915), akinek két nagy szerelme volt, az irodalom és a lovak. Művei a maguk korában kisebb feltűnést keltettek, mint híres versenylovai, amelyek egyike, Kapus még a Szent István-díjat is elnyerte 1904-ben. Amúgy az író Pesten született, Kolozsváron és Eperjesen diákoskodott, és regénye egyik színes fejezetében bemutatja a selmeciek híres bányászünnepét, a Salamandert, amelyet a felvidéki városban mind a mai napig megtartanak, ha nem is a Lovik megörökítette módon.
„Selmec hangos volt a vigasságtól – kezdi a mű Farsang című fejezetét az író –, az utcákon álarcos, maskarás alakok tolongtak, a korcsmákban szólt a bányászzenekar, a mulatságok egymást érték…” Ezután eltűnődik a német bányászünnepek ősi vonásain, amelyekről már Tacitus is beszámolt a barbár germánokról írott könyvében: a felvonulás főalakja a zöld vadász meg a bányarém, a jó és a rossz manók, valamint a sasszemű „velencei ember”, aki átlát a sziklákon, s minden eldugott aranyat felfedez.
Lovik egy elképzelt házba (Judexékhoz) kalauzolja el az olvasót, ahonnan szemmel követhetjük a bolondos felvonulást. Elöl a harsogó rezesbanda jön, „utána haladnak a kardtáncosok, tizenkét fehér ruhás bányász, szablyájukat magasan fejük fölé tartva. Nyomukban ugrál egy csomó manó, zöldek, fehérek és feketék, hosszú szakállal, nagy potrohhal, kezükben vesszőkkel, amelyeknek a legenda szerint arannyá kellene változni…” Követi a kerge manókat a tél meg a nyár allegóriája, amaz prémes sipkában, kezében apró fenyőfával és száncsengővel, emez szalmakalapban, napernyővel és övében rezedacsokorral. Jön aztán a híres mágus, Saint Germaine gróf „selyemfrakkban és zöld pápaszemmel, nyakába akasztott árusítódeszkáján ott hevernek a jövendő tolmácsai: tükrök, amelyekben következő időket lehet látni”, aztán egy bagoly, „amely a mátkánk arcképét húzza ki a dobozból; továbbá jósló lenmag, boszorkányokat elűző szentelt ostya, pentagrammák, bűvös kréták s más efféle csodálatos holmi…” A híres-hírhedt – állítólag Rákóczi-leszármazott – francia gróf mellett jön a vén javasasszony, aki ismeri a köszvény gyógyszerét, a cserzetlen birkabőrt, és tudja, „hogyan kell a boszorkányszögeket megrajzolni”. Aztán az erdő szelleme következik a sorban, szakálla mohával van benőve, csípője gyökérben végződik. Mellette megy a zöld vadász rémes mordállyal, megdermedt jobb kézzel, párja a leányvári boszorkány, míg utánuk egy csomó csaholó, röfögő, bömbölő európai és afrikai vad halad. Aztán a „borzalmas víziember, a habok réme: csupa moszat és víz, bal kezében halat tartott, zsebre tett jobbjában szivacs volt”. Aztán ott látható a sorban a velencei ember zöld frakkban, csatos cipőben és fehér parókában. Mellette ott ugrabugrál a bakkecske, társaságában a szamárfüles bűvész, a mindenkire lisztet szóró pojáca, majd a medve, aki szemüveget visel, hiszen nem más valójában, mint a város népszerű doktora, Blum. A jégember kurjant, vadul ropja a táncot, és prémes sipkáját földhöz csapkodja.
Folyik véget nem érően a maszkosok kerge vonulása. „Éjfélkor újabb alakok jelentek meg a teremben, mindenféle tarka álarcok, óriások, remeték, harcosok, bolondok, cifra dominós dámák…” És tombol a részeg tánc: „Saint Germaine gróf egy sellő szeméből próbálja kiolvasni jövendőjét, az erdő szelleme egy struccal lejti a galoppot, a vízikirály egy szőke bányatündérnek ajánlja fel a szívét, miközben döng a padló, s a vén csillár gyertyái ijedten lobognak…”