Szellemtelep

Szigetvilág

Kevesen tudják, hogy tizenöt évvel Pest, Buda és Óbuda egyesítése után, 1888-ban az USA Georgia államában megalapítottak egy másik Budapestet, amelyből mára csak egy kis temető maradt. Egy 1973-as amerikai térképen még feltüntették a település nevét. Kik nyugszanak a temetőkert sírkövei alatt, és miért vándoroltak ki Amerikába? Ennek jártunk utána egy másik nagy exodust kiváltó esemény, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján.
Babits Mihály énekelte a múlt század elején: „Áh! Ámerikába! Csak ott túl a tengeren, ott van az élet! / … a pénz, az öröm, s a kaland tere…” Így gondolhatták azok is, akik az első magyar kivándorlók között voltak a XIX. század végén. Az amerikai eldorádó közszájon forgott, jóllehet ma inkább gúnyversnek hat az a néhány sor, amelyet akkoriban komolyan gondoltak. A bizalmas anyagként közirattárakban fellelhető versek mellett apróhirdetéseket és útirányokat is lefűztek. Íme egy másik versrészlet: „A fűzfákon zsemlye s kifli nyől és sok sütemény / Míg alattuk finom tejből a friss patak futva mén / A sütemény ebbe potyog s ezt eszik az emberek / Legyek helyett aszalt szilvák az orrukra repülnek.”
A csábító apróhirdetések:
„Amerika – Elutazás Havre-ból minden szombaton – Menetjegyek, a francia vonal által jó és gyors közlekedés, beleértve bor és likőrök. Bővebb felvilágosítást ingyen és bérmentve ad Josef Fischer, Wien.” Vagy: „Amerikába mérséklése a III. osztályú utazási díjnak: 156 koronára. Bécsből Antwerpenen át New Yorkba, Philadelphiába, ellátás beleértve…”
Tonelli Sándor fiatal hírlapíró az 1900-as évek elején kivándorló-álruhában szállt fel egy Amerikába tartó hajóra, majd felkeresett odakint néhány nagyobb munkatelepet, hogy személyes benyomásait papírra vethesse. Ő írta az indulásról:
„Egy lámpa alatt megállt egy fiatalember. A kalapja fel volt virágozva, mint sorozáskor szokás. Papirosokat tartott a kezében, és hangosan olvasni kezdett – »Búcsú a hazától« –, visszakiáltott a mólóra: »Isten veled, haza! Nem jövök többet haza!« Annyit tudtam meg, hogy Tóthnak hívják… Néhány megjegyzést leszámítva a felolvasott beszéd minden hatás nélkül hangzott el. Utána két iparos kinézésű utas a Kossuth-nótát kezdte énekelni. Ennek se volt visszhangja. Előkerült két cigány, egyik cimbalmos, másik kontrás, és mialatt a nagy mólót lassan megkerültük, öten-hatan, de csak férfiak, nagy kör közepén kurjongatva táncra perdültek. Az emberek azon részében, akik a hajóra szállás napján ebédet nem kaptak, de annál többet ittak, működött a bor meg a pálinka. Ordítoztak, rikoltoztak. A publikum józanabb része szótlanul, megjegyzés nélkül húzódott félre. Fent, az emeleti folyosón meg a parancsnoki hídon összegyűltek a hajó tisztjei és nézték a mulatságot. Nevettek. Elégszer láthatták ugyanezt a jelenetet más kiadásban. Odalent, az asszonyok osztályában javában folyt a nagy rendezkedés. Egyik vánkost szedett elő batyujából, másik szentképet akasztott az ágyfejéhez.”
Így jutottak Amerikába azok is, akik megalapították a második Budapestet. Megváltásként kapták az ajánlatot egy bizonyos Ralph Spencer nevű üzletembertől, hogy költözzenek északról Georgiába, és termesszenek szőlőt, foglalkozzanak borgazdálkodással. Kétszáz Nyitra környékéről való, korábban szőlő- és bortermelő magyar család, szlovákokkal (!) karöltve, körülbelül ezer ember telepedett le Atlantától 56 mérföldre nyugatra, és 200 holdon kezdte felépíteni Budapestet.
Ők maguk nevezték el így a helyet, amely aztán néhány évvel később utcáival, lakóházaival, üzleteivel, vasútállomásával, katolikus templomával, temetőjével kisvárosi rangra emelkedett.
Miközben virágzásnak indult a boripar is.
A drámai fordulat 1920-ban következett be, amikor az alkoholellenes törvény megpecsételte a sorsukat, és visszakényszerítette őket Pennsylvania bányáiba. Az amerikai Budapest kezdett olyanná válni, mint egy szellemváros. Az élők elhagyták, és átadták az enyészetnek. A sírkövére pedig azt írták: Élt harminckét boldog évet.
Mi is volt a prohibíció, azaz a tiltás, amely vallási, illetve politikai indíttatásból lényegében 1840-től 1930-ig tartott? A „szárazok” (metodisták, protestánsok, lutheránusok) azt tartották, hogy az ivás bűn, és az alkoholfogyasztás nyilvános helyen korrupcióhoz vezet. A „nedvesek” (katolikusok és egyes protestánsok) azon a véleményen voltak, hogy a kormány nem szabályozhatja a közerkölcsöt, a moralitást. Negyvennyolc amerikai államból háromban vezették be a tilalmi törvényt 1905-ben, 1912-ben már kilencben, 1916-ban pedig 26-ban. A „szárazok” kerekedtek felül, mert 1920. január 16-án országszerte törvénnyé vált, hogy tilos készíteni, venni, szállítani és eladni alkoholtartalmú italt. Soha nem látott bűnözési és csempészési hullám söpört végig az államokon, a maffia élte világát. Külön rendőrség ellenőrizte a prohibíció betartását. A kivétel a whisky volt, abban az esetben, ha orvos írta fel, illetve a templomi szertartásokhoz kevéske bort engedélyeztek.
A törvényt csak fokozatosan oldották fel. Az utolsó állam, amelyben a tiltást hatályon kívül helyezték, 1966-ban Mississippi volt.
Ennek a törvénynek esett áldozatul a georgiai magyar közösség is.

Értavy-Baráth József, Atlantába telepedett egyetemi tanár, a Nagy Imre-per tizenhatodrendű vádlottja hagyta rám azokat a felvételeket, amelyeket ő készített az egykori Budapest maradványairól, illetőleg a különös sorsú városka temetőjéről.
Mert csak a térkép és egy temető őrzi a valamikori élet nyomát.
Értavy-Baráth elmondta, hogy 1975-ben járt először a helyszínen, és beszélt a környéken lakó emberekkel, felmérte a terepet, majd szervezett egy tizenöt–húsz lelkes magyarból álló csoportot, amelyik vállalta, hogy megtisztítja a temetőt. (Tudomásom szerint ma egy közeli katolikus város közössége tartja rendben a sírkertet.)
– Elhatároztuk – idézte fel a történteket az atlantai egyetemi tanár –, hogy az „őszibarack államának”, a négymillió lelket számláló Georgiának javasolni fogjuk: helyezzenek el emléktáblát a történelmet író magyarok tiszteletére. Nem volt egyszerű keresztülvinni a tervünket. Végül azonban 1988-ban, a georgiai Budapest alapításának századik évfordulóján megvalósult az álmunk.
– Mi most a település neve?
– Nincs neve. Olyanok sem élnek a környéken, akik magyarul beszélnek. Viszont találtam egy összeomlás előtt álló házat – lakókocsiban élő öreg hölgygyel a szomszédjában –, amelynek tíz méter mély pincéjében hordók állhattak, s még láttam olyan szőlőtőkét, amely vastagabb volt, mint a combom. Ezt még az ide került magyarok ültethették. Nagyon boldogtalanok voltak Pennsylvaniában, és szívesen jelentkeztek munkára, amikor a toborozás megkezdődött.
Gózon István Amerikába került verselgető parasztköltő véste papírra: „Téved a nagy költő, amikor azt írta / Hogy akinek bölcső itt rengett alatta / Annak a számára nincs más országba hely / Ha áld, ha ver a sors, itt élnünk, halnunk kell.”
Egy kecsedi népdal viszont már más érzésekről is árulkodik:
„Hej búbánat, keserűség, / Még a testvér is ellenség, / Hát idegen, hogyne volna, / Még a testvér sincsen jómra. / Lemegyek a földbe lakni, / Ott a bú nem fog megkapni, / Olyan házat csináltatok, / Ablakot rá nem vágatok.”

Az egykori Budapest elhagyott temetőjében magyar nevekre bukkan az idegen. Louis és Mary Fekete. Husband and wife. Férj és feleség. Lajos a kiegyezés évében, 1867-ben született, 1946-ban hunyt el. Mária neve mellett ez áll: 1874–1964.
Kik voltak ők, és vajon élnek-e valahol leszármazottaik? Ha újra Pennsylvaniába költöztek, hogyan jutottak vissza ebbe a temetőbe a csontjaik?
Rosalia Lakatos (1848–1926). A kőkereszten az olvasható: Mother. Anya. Az anyáknak Pennsylvaniában milyen sors jutott?
Bizonyos Koller Imréné, aki 1912-ben vándorolt ki Amerikába, s akinek a sorsa talán ezrekével rokon, így emlékezett az életükre: „A gyerekek mind itt születtek idekint, hát boldog voltam akkor még, nagyon boldog voltam. Pencelvéniába kerültünk, Kingstonba, az egy nagy bányapléz. S aztán már nem dicsekedhetem, keserves lett az életem, mert nem volt sose senki, hogy segítsen, segítsen az élet nagy terheit vinni. A férjem igen szeretett inni, ez volt a legnagyobb baj az életben. S aztán ötet a bánya megölte. Úgy hozták fel halva. S akkor nem volt a törvényben, hogy aki a bányába meghal, annak a családnak akár csak egy centet is adnak, én semmit se kaptak. Nekem kellett eltemetni az uramat, még csak egy sírhelyet se adtak.”
A georgiai Budapestről szétszéledt magyarok, a sírkövek tanúsága szerint, még a hatvanas években is temetkeztek ide, nyilvánvalóan hozzátartozóik mellé. De nem ez volt a jellemző. A kőkeresztek és sírkövek többsége arról árulkodik, hogy a húszas évek után a temető haldokolni kezdett, s csak fél évszázaddal később a rendezés ragyogtatta fel újra az őslakó magyarok nevét, amelyek idegenül hatnak ezen a vidéken. Stephan P. Polyak (1857–1923), Joseph Nemeth (1845–1900) vagy Ignatius Buzady (1849–1920).
Állunk a sírjuk előtt gondolatban, és eszünkbe jut a régi rigmus: „Amerika aranybányák hazája, / sült galamb száll minden ember szájába.”

A plébánia még ma is ott áll a dombtetőn, dicséretére azoknak a magyar kőműveseknek, akik emelték. A dombon túl egy kis elkerített temetőben, fejükkel kelet felé, szeretett hazájuk irányában fekszenek a georgiai földben azok a magyarok, akikre ma már csak egy bronztábla emlékezik az út szélén. Az Egyesült Államokról szóló útikönyvekben sem írnak arról, hogy volt egyszer egy Budapest névre keresztelt település, mint ahogy feledésbe merült az is, hogy létezett egy Új-Buda és egy Kossuth nevű helység is. (Kápolnásnyék és Eszterháza Kanadában.) Meglepetésre azonban találtunk egy 1973-as amerikai térképet, amelyen még feltüntették a georgiai Budapestet!
Ha az alkoholellenes törvény 1920-ban nem lép életbe, akkor ma talán 20–25 ezer ember is lakik a georgiai Budapesten. S talán boldogok is meg gazdagok, mert azt csinálják, amit szeretnek. Ehelyett azonban csak egy szomorú temető emlékezik rájuk, Ignaz Radóra (1856–1906), John Albertre (1865–1930), Joseph Ecsedyre (1864–1919) és a többiekre, hogy figyelmeztessenek bennünket Kosztolányi Dezső szavaira: „Kikötő van itt. Minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló óceánon átcsapzott szemfödővel vergődött idáig, és miután leszedte vitorláit, révbe ért.”