A globális szolidaritás hiánya

Megérzik a segélyszervezetek is a megszorításokat: az elmúlt hónapokban megcsappant az egyénektől és a vállalkozásoktól érkező támogatások összege. A szolidaritás azonban nem csak pénzfüggő, a tapasztalatok szerint különben is az emberek közül nem a leggazdagabbak, hanem a középosztály és a szegénységből éppen kilábalók hajlanak inkább a szolidaritásra – ők még saját bőrükön is tapasztalhatták a nincstelenséget, így pontosan tudják, hogy néha a kevés is milyen nagy segítség lehet.
A globális szolidaritás gondolata már a jóléti társadalmak sajátja. Miközben a világnak a gazdasági értelemben vett szerencsésebbik fele azon gondolkodik, hogy nagy képernyős színes tévéjét mikor cserélje plazmára, a Föld népességének jelentős része számára egyelőre elérhetetlen vágyálom az elemi anyagi biztonság, a napi kétszeri étkezés vagy az ivóvíz, hogy a békéről vagy az egészséges környezetről ne is beszéljünk. Bár most, a megszorítások idején nem úgy tűnik, mégiscsak szoknunk kell a gondolatot, hogy immár Magyarország is bőven a fejlettebb (gazdagabb) részéhez tartozik a világnak, és ez nemcsak lehetőségekkel, hanem felelősséggel és kötelezettségekkel is jár. A fejlődő világ támogatásáért érzett felelősség azonban csak világkatasztrófák idején (például az ázsiai szökőárkor) mutatkozik meg, a kampányszerű támogatást nem követi tudatos stratégia. Pedig saját érdekünk is a világ nagy egyenlőtlenségeinek kiegyenlítése, hiszen akár a gazdasági menekültek, akár a környezeti károk formájában csak idő kérdése, hogy „minden megérkezzen” Magyarországra.
A Föld gömbölyű, de a világ nem kerek – fogalmazták meg a problémát magyar civilek, és Kerekítsd a világot! címmel kampányt indítottak a globális szolidaritásért. Az október tizedikén indult programsorozat célja, hogy a globális szolidaritás gondolatát és eszközeit, a nemzetközi humanitárius és fejlesztő munkát és az ebben tevékenykedő magyar társadalmi szervezeteket minél többen megismerjék. Úgy gondolják, a tűzoltás, a spontán krízismenedzselés kevés a rászorulóknak. Egy természeti katasztrófa áldozatainak megsegítése kétségkívül derék dolog, de a képernyőkön és a címlapokon ritkán látható térségek, a nélkülözés „néma szökőárja” által sújtott népek és országok (mindenekelőtt a fekete kontinens) hathatós segítése, talpra állítása is morális kötelessége a fejlett világnak.
Kevesen tudják, hogy minden másodpercben huszonnégy áldozatot szed a HIV-vírus, naponta gyermekek tízezrei válnak rabszolgamunka foglyaivá, és több tíz millióra tehető azok száma, akik naponta egy dollárnál is kevesebből kénytelenek megélni. Sok millió ember születése pillanatában csupán 25–30 éves várható élettartamra számíthat a nehéz életkörülményei miatt.
Az Anthropolis Antropológiai Közhasznú Egyesület felmérést készíttetett a Marketing Centrum Országos Piackutató Intézettel arról, mit jelent a globális szolidaritás, a társadalmi felelősségvállalás a magyar közvélemény számára. Több mint kétezer hazai polgárt kérdeztek meg a magyar külpolitikáról, a harmadik világ segítéséről, saját adományozási hajlandóságáról és a szolidaritás fogalmának jelentéséről. A kutatás tanúsága szerint a felnőtt magyarokat a különböző közéleti, politikai témák közül a külpolitika érdekli a legkevésbé. A magyar külpolitika megítélése is elsősorban pártállásfüggő, természetesen a kormánypártok szavazói pozitívabban ítélik meg a mai magyar külpolitikát, mint az ellenzék hívei, de mindezzel együtt a jelenlegi kormány külpolitikájának megítélése egyáltalán nem kedvező. A követendő külpolitika irányával kapcsolatban az izolacionista (elszigetelődési, esetünkben a magyarság érdekeit érvényesítő, de a globális problémákkal nem törődő) álláspont és egy globalista, a világ népeire figyelő és az alapvető demokratikus, humanista értékekért kiálló irányvonal közül a választók körében egyértelműen az utóbbi diadalmaskodott, ugyanakkor a felmérés azt is egyértelműen megmutatta, hogy az emberek relatív többsége szerint a gyakorlatban Magyarországnak csak katasztrófahelyzetekben kell segítenie a harmadik világ szegény országait. A megkérdezettek többsége elsősorban a nemzetközi szervezetek feladatának véli a harmadik világ rászorulóinak támogatását, és ezután következik csak a civil szervezetek, a magyar kormány, végül pedig a magánszemélyek szerepvállalása. A magyarok adományozási hajlandósága társadalmi-demográfiai változók szerint alakul: az adományozási kedv hazánkban ma leginkább gazdasági helyzet függvénye, de a szegényebb társadalmi csoportokban ezt leginkább már az iskolázottság befolyásolja. A legtöbben valamilyen természeti katasztrófa áldozatain, illetve az éhezőkön segítenének, a gazdagabbak és az iskolázottak nagyobb arányban áldoznának globális környezetvédelmi célokra. A szolidaritás a jelek szerint a többség szerint pusztán segítségnyújtást jelent, a legkevésbé felelősségvállalást.
Az ENSZ 2000-ben nagyszabású és hosszú távú fejlesztési stratégiát, konkrét célkitűzéseket fogalmazott meg a harmadik világbeli országok, a gyarmatosítás és a globalizáció vesztesei számára. A Millenniumi fejlesztési célok a 2015-re a Föld népességének csaknem kétharmadát kitevő, végérvényesen leszakadt világrészek legégetőbb problémáit hivatott enyhíteni. Ezek közül a világméretű szegénységet és éhínséget, a járványokat, a gyermekek jogait, az írástudatlanságot, a nők társadalmi esélyegyenlőségét, a menekültkérdést említhetjük elsősorban. Az Európai Unió is kidolgozta a maga fejlesztési stratégiáját, előírva tagországainak, hogy éves GDP-jük 0,7 százalékát közvetlenül a globális problémák kezelésére fordítsák, bevonva ebbe a lakosságot és az őket képviselő társadalmi szervezeteket is. Az már a politikai elit kritikája, hogy a vállalások teljesítése időarányosan meszsze elmarad az előzetes várakozásoktól.
Az uniós tag Magyarország hivatalosan is a globalizációból profitáló „első” világ része lett, az ezzel járó felelősséggel együtt. Vannak bizakodásra okot adó jelenségek: a Külügyminisztériumban létrejött a nemzetközi fejlesztési osztály, mely rendszeresen pályázatokat ír ki humanitárius programok lebonyolítására, több magyar civil szervezet végez nemzetközi szinten is jelentős humanitárius munkát a világ elmaradott vagy rászoruló térségeiben. Ugyanakkor sem a politikai elit, sem a lakosság nincs igazán tisztában a világméretű problémák természetével és hazánk abban játszott szerepével. Az egymásra utaltság, a közös meghatározottság, vagyis a globális szolidaritás és felelősség normáinak hiánya, illetve a felismerés előli elzárkózás szembetűnő. A közélet minden szereplőjének van tennivalója: a mindenkori kormánynak partnerként kellene támogatni a fejlesztésben és segítségnyújtásban működő szervezetek erőfeszítéseit, nekik pedig példaértékű programokkal, szakértelemmel kell bizonyítaniuk rátermettségüket, és garanciát kell biztosítaniuk, hogy a bevont források valóban eljutnak a rászorulókhoz. A médiumoknak pedig abban kell felelősséget vállalniuk, hogy a különböző véleményeknek teret adva és azokat ütköztetve segít tudatosítani az emberekben: a hazai komoly szociális problémák ellenére igenis kötelességünk a tőlünk kulturális és földrajzi értelemben is távoli országok lakóit segíteni. Népszerűsíteni kell azokat a technikákat is, amelyekkel a polgár akár hétköznapi tevékenységeinek gyakorlása közben is segít, például tudatos vásárlással olyan termékeket vesz meg, amelyek segítik a fejlődő országok munkavállalóit, miközben bojkottálja a közösségi célokat látványosan mellőző, erős környezeti károkat okozó cégek termékeit.