A gyűjtő mosodása

Szalonnaszag. Muskátliszag Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából. (Pilinszky János: A hóhér szobája)

Mindenütt virág: kócos, sárga vadnapraforgó, ibolyalila törpedáliák, petúnia és sarkantyúka virít a porták udvarain, a gondozott köztereken, az utak mentén. A Fenyvesi házaspár rögtön beleszeretett a Tápió menti bájos, barátságos kisközségbe, amely alig nyolcvan kilométerre van Budapesttől, s ahol egy idős úr számukra is megfizethető áron kínálta hagyományos, tornácos parasztházát. Régi vágyuk volt egy vidéki házikó, ahová nyugdíjas éveikben tavasztól őszig kimenekülhetnek a főváros dübörgő, forró katlanából. A porta elég lerobbant állapotban volt ugyan – enyészet lengte be az udvart, a különös limlomokkal zsúfolt kamrákat, a sűrű levegőjű szobákat –, de Fenyvesi úr, mint afféle ezermester, úgy gondolta: megéri a fáradságot a renoválás, úgyhogy hamar meg is egyeztek az eladóval. A nyolcvanéves korában is robusztus testalkatú, lapáttenyerű, hallgatag tulajdonos szintén örült, mindenképpen költözni akart. Hogy miért, Fenyvesiék nem firtatták. „Tibi bácsi” nagyon magányosnak tűnt, a lakását megvásároló pesti házaspár – főként az asszony – szánta is. Amint kiderült, az idős úr volt albérlőihez, egy fiatal, gyermekes házaspárhoz költözött, akik nemrég a szomszédos alföldi városban leltek végleges otthonra. „Sajátból idegenekhez, a máséba? Pedig van unokája is…” – beszélték férjével.
– Én bolond még fel is köszöntöttem a születésnapján! Puszit is adtam neki! Fogalmunk sem volt, hogy ki ő, kinek a házát vettük meg – mondja ölbe ejtett kézzel az asszony a „Tibi bácsitól” megvásárolt ház frissen kifestett konyhájában, a hetvenes éveket idéző bútorok között. Férje arcán sokasodnak az árnyékok, ahogy belekezd történetükbe:
– Az önkormányzatnál jártunk valami papírok miatt – meséli Fenyvesi András. – Mikor az ügyintéző meglátta a ház címét, amelyet megvettünk, nagyot nézett. Azt mondta, a helyünkben papot hívatna, hogy űzze ki a gonoszt a falak közül. „Maguk nem tudják – kérdezte –, hogy az egyik hóhér lakott ott, aki ’56 után akasztott?” Megfordult velem a világ. Lehet, hogy azzal az emberrel fogtam kezet, annak a házában élek, aki a bátyámat is kivégezte?
A hóhér, aki ’56 után akasztott.
Fenyvesi András bátyja, Fenyvesi Miklós a 301-es parcellában nyugszik. Ezt csak 1989-ben, Nagy Imre újratemetése után tudta meg a házaspár. A Magyar Nemzetben olvasták a mártírok névsorát. Az ő neve is köztük volt…
– Még egy szál virágot se tudtunk vinni a sírjára évtizedekig. Gondolhatja, mit éreztem, mikor mások is megerősítették, nem falusi legendáról van szó – mondja. (A gyűjtőben akkor egy hóhér és négy segédje végezte az akasztást. Hogy melyik elítélt kivégzésében pontosan melyikük vett részt, utólag nehéz lenne rekonstruálni. Még ma is védi őket a titoktartás.)
Aztán kiderült: „Tibi bácsi” az adásvétel megtörténte után ráadásul beperelte őket, hogy a házban otthagyott „kacatjait” nem adták át hiánytalanul a falubeli „barátnőjének”.
– Megteheti, hogy végül bűnözőt csinál belőlem. Nem volt elég, amit a családunk a kommunisták alatt szenvedett – mondja Fenyvesi András.
Arcán felháborodás és mély keserűség.
Azt mondja, az utcában mindenki tudja, hogy az asszony teherautóval hordta el az itt hagyott holmikat, de tanúskodni nem mernek. Azt beszélik, az öreg már megfenyegetett valakit, hogy jobban teszi, ha nem ártja bele magát a dolgaiba.
– Félnek tőle, merthogy „a »Tibi bácsi« keze még mindig messzire elér”… Mi meg bizonyítsuk be, ahogy tudjuk, hogy nem vagyunk tolvajok… Mondja meg már valaki, milyen rendszerváltozás volt itt? – legyint, és kéri feleségét, vegye elő a szódát a hűtőből. Fanyar alföldi borral kínál.

n
„Hogy mi történt a bátyámmal, annak kapcsán sok részlet homályos. 1955-ben vonult be, a rétsági páncélosokhoz került. Ez az alakulat szabadította ki Mindszenty bíborost a forradalom alatt – azt tudom. Hogy a bátyámnak mennyi szerepe volt benne, azt máig nem. Szinte gyerek voltam még, nem is sok mindenre emlékszem, de ő sem mondott otthon jószerével semmit, miután valahogy hazakeveredett. Annyit mondott el, hogy a tisztek a forradalom idején elhagyták a laktanyát, az »öregeket« pedig kiállították védekezni a laktanya körül. Kelet felől jöttek az oroszok, és két nap, két éjjel tartott a lövöldözés. Aztán a rádióban bemondták a visszavonulási parancsot, világossá vált, a forradalom elveszett, ő pedig Pestről elindult a nyugati határ felé. Disszidált – ahogy akkor mondták. Telt-múlt az idő, és jött egyszer egy levél, hogy Németországban van. A 301-es parcellában nyugvó többi bajtársával együtt – ahogy sejthető – tán a CIA-val kerülhettek kapcsolatba Kaiserslauternban. A bátyám, ki tudja, miért, de ötvennyolcban hazajött. Itt már várták. Ötvenkilencben végezték ki. Édesanyánknak küldtek egy cetlit, hogy az ítéletet végrehajtották, a sírhelyet ne keresse.
A rendszerváltozás után a feleségemmel együtt elmentünk a katonai ügyészségre, majd a katonai levéltárba, hogy megnézzük az aktáit. Az ügyészségen még egy igen vaskos dossziét mutattak. A levéltárban, ahol másolatot is kérhettünk a papírokról, már csak harmadannyi irat volt. Végül mindössze egy rossz fényképet és két másolt lapot vihettünk haza, csak azt engedte a cenzor. Ennyi maradt a bátyámból.”

Örökölt árnyék

Fenyvesi András jómódú, erős vidéki gyökerekkel bíró fővárosi középpolgári családból származik. Édesanyjának egy egész bérháza volt a Dembinszky utcában, édesapjának ebben a háztömbben volt üzlete. A kommunista hatalomátvétel után államosították a vagyonukat. Édesapja, aki a második világháború után halálos betegen tért vissza az orosz hadifogságból, osztályidegen lévén csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni a Fehérvári úti híradás-technikai gyárban. Egy nap rosszul lett a munkahelyén. 53 évesen meghalt: felesége egyedül maradt az öt gyermekkel. Fenyvesi András bekerült ugyan a gimnáziumba, de nem sok kedve volt a tanuláshoz. 1958-ban villanyszerelő-tanoncnak állt. A Klauzál téren a kisipari szövetkezetben dolgozott le 28 évet. Ahogy mondja, időről időre „felbukkantak KISZ- és egyéb funkcionáriusok” körülötte, akik nyomatékosan jelezték: tudják, hogy ki volt a bátyja. Szerették volna beszervezni, ám ez nem sikerült. Még a KISZ-be sem lépett be.
Egyszer kaptak egy kollégát, akiről mindenki tudta, az a dolga, hogy jelentsen róluk. Akkor már csoportvezető volt. Megzsarolták. Egy kocsmában történt.
– Azt mondta, ha nem írom alá a papírt, akkor megnézhetem magamat. Nem írtam alá. Aztán mikor látta, hogy fenyegetőzéssel nem megy sokra velem, ellenem hangolta a munkatársakat – eleveníti fel a történteket. A felesége is jól emlékszik ezekre az időkre, bár akkor nem tudta, mi van a férjével. Csak azt látta: állandóan öklendezett, hányt, különösen mielőtt dolgozni indult. Attól tartott, súlyos beteg. De a hányásrohamok lassan elmúltak, miután „a cég leszállt” a férjéről. Hogy pontosan mikor történt ez, és minek köszönhette a szerencséjét, Fenyvesi András ma sem tudja. Annyi azonban bizonyos, mondja nevetve, a nagy valutaéhség idején, a hetvenes évek elején már az NSZK-ba is kimehetett dolgozni a szövetkezettel. A disszidálás meg sem fordult a fejében. Ahogy fogalmaz, gyalog is hazajött volna, ha kell. Nem csak azért, mert itthon volt a felesége, gyermeke. Hanem mert nem tudta elképzelni az életet úgy, hogy nem sétálhat többé a Lánchídon, nem szállhat fel a körúton a hatos villamosra… A kádári konszolidáció éveiben sikerült valamelyes egzisztenciát teremteniük, amelyet a rendszerváltozás gyorsan el is sodort. A kárpótlás a családtól elzabrált érték töredékét sem tette ki, Fenyvesi András pedig 1991 táján munkanélküli lett. Ötvenen fölül már sehová sem kellett, így az is maradt nyugdíjazásáig. Feleségét akkor már régen rokkantosították. Évekig havi 15 ezer forintból éltek meg abból, ami alkalmi munkákból adódott. Három gyermekük közül kettőt korán elvesztettek. Egyetlen leányuk maradt, aki most ápolónőként dolgozik.

Perben, örökös tagadásban

K. Tibor fiatal főtörzsőrmesterként szolgált a gyűjtőfogházban a forradalmat követő megtorlások idején. A Szabolcs-Szatmárból származó legény hatalmas tenyeréről és szálfatermetéről volt híres. Most, túl a nyolcvanadik évén, betegen is őriz valamit hajdani tekintélyt parancsoló megjelenéséből. Bár a keze már reszket.
– Csak enyhe Parkinson – mondja.
A tekintetében ravasz fények cikáznak.
Az alföldi kisváros egyik szép, átriumos házában él, volt albérlői fogadták be. Szobájában több évtizede divatjamúlt bútorok – csak a legszükségesebbek: ágy, szekrény, néhány fotel, asztal és a sarokban a modern tévé. A falon egyenruhás ifjúkori portréja – mellette a felesége –, a kifestett fotókról magabiztosan mosolygó fiatalok tekintenek le az ötvenes évekből. A feleség képének keretén gyászszalag.
„Tibi bácsi” nemrég tért haza a kórházból. Ágyban találjuk. Ám amint kiderül, hogy a Fenyvesiék ellen zajló pere miatt jöttünk, megélénkül. Rögtön felkel, és az ágy szélén ülve, élénken gesztikulálva magyarázza, hogy a házaspár mit és hogyan lopott el tőle. Hogy nem adták ki a szomszédasszonyának a holmikat, amelyeket a házban hagyott, őt pedig tízezer forinttal becsapták a foglaló fizetésekor. Jogi szakkifejezéseket használva beszél, és egyre jobban belelovalja magát a történetbe.
– Fenyvesiéknek nincsen igazuk! – jelenti ki.
– A szomszédok látták, hogy teherautóval hordta el az az asszony az ott maradt ingóságokat. Csak a szemetet hagyta az új tulajdonosokra, akik saját pénzükből fedezték a lomtalanítást – vetjük közbe.
– Hazudnak! – jön a válasz. – Rengeteg holmit nem adtak ki. Például egy hatkarú csillár szemét maguk szerint? Mert azt sem adták oda… – dohog. S hogy honnan tudja, hogy így történt? Elpanaszolta az asszony – mondja megfellebbezhetetlen éllel. Szavaiból kiderül, a vélhetően a hatvanas évek bőségét kifejező csilláron kívül egy kályháról is szó van, meg „tiszta jó” cementlapokról, hordókról… „Tibi bácsi” egyre felhevültebben szidalmazza Fenyvesiéket, mikor feltesszük a kérdést: tudja-e, hogy Fenyvesi András bátyja a 301-es parcellában nyugszik? Egy pillanatra visszahőköl, elveszíti a fonalat. Aztán azonnal hárít:
– Nem tudom! De mit érdekel engem a 301-es parcella? Nem érdekel! – válaszolja. A tekintete élénkebbé válik.
– Úgy tudjuk, hogy ön a büntetés-végrehajtásnál dolgozott az ötvenes években, a forradalom után, a megtorlások idején, mikor Fenyvesi úr bátyját kivégezték – folytatjuk a kérdezősködést.
– Igen, ott! De amit ők hazudoznak (mármint Fenyvesiék – A szerk.), az engem nem érdekel. Ha ezt majd jegyzőkönyvbe mondják a bíróságon, fel fogom jelenteni őket becsületsértésért – mondja emelt hangon, pedig még szóba sem került, hogy hóhéri munkát végzett volna. Amikor jelezzük, hogy ez csak egy újságírói kérdés volt, és egyelőre nem a bíróság előtt állunk, még egyszer, nyomatékosan megismétli a fenyegetést. Csak azért kérdeztük – próbáljuk megmagyarázni –, mert egészen különös az a történelmi útvesztő, amelyben végül, idős emberként összetalálkoztak. „Tibi bácsi” meg sem hallja, amit mondunk, csak azt hajtja: az igaz, hogy a büntetés-végrehajtásnál dolgozott, de csak a mosoda vezetőjeként. Aki mást állít, hazudik. Hazudnak annak a falunak a lakói, ahol 25 évet élt le, hazudik a szakirodalom, hazudnak Fenyvesiék…
– Akadtak olyanok a községben, akik az én kezem alatt voltak a gyűjtőben. Nem kell magának mondani, hogy az elítélteknek milyen szövegük van – magyarázza. – Hazugság az egész, nincs ember, aki ennek ellenkezőjét a bíróság előtt bebizonyítja – húzódik vissza magabiztosan jogi hadállásainak védelmébe.
– Mégis azt beszélik, hogy ítélet-végrehajtó volt – vetjük közbe.
– Tulajdonképpen magukat is föl lehetne jelenteni ezért – riposztozik azonnal. Az arca egyre feszültebb lesz. A ravasz fények ismét kigyúlnak a tekintetében. Arra hivatkozik, hogy már csak azért sem lehet alapja a szóbeszédnek, miszerint ő ítélet-végrehajtó volt, mivel a halottak már nem beszélnek.
– Maga szerint az elítéltet kiengedik megmutatni, hogy ki az ítélet-végrehajtó? Kiengedik a zárkából? Na, látják! Ilyen hülyeséget! Ez olyan, mint mikor Wittner Mária azt mondta, hogy őt megfogta az őr és kivitte, hogy megmutassa, hol van az akasztófa. Ez pont olyan szemétláda hazugság! A halálosokat nem kísérgették összevissza, vagy ha igen, annak szigorú szabályai voltak – bonyolódik bele egyre jobban a bennfentes információkba, ahogy elkapja az indulat. (Wittner Mária egykori ötvenhatos halálraítélt egyébként állítja: soha nem mondott ilyet.)
„Tibi bácsi” szavaiból kiderül: számára 1956 mindig is ellenforradalom marad, az ellenforradalmárok szerinte zömmel köztörvényes bűnözők voltak, hiába „etetik” most mással a népet. „Ki voltak rabolva” a boltok is, ő meg a felesége a két szemükkel látták, mi történt a körúton. Az „ellenforradalom” idején egyébként mindvégig a gyűjtőben volt, s mikor már „csendesedtek” a dolgok, akkor ment el megnézni, mi van a városban. Majd egy hirtelen fordulattal rutinosan megfenyeget, hogy feljelent minket, ha bármi megjelenik az újságban a beszélgetésünkből az ő engedélye nélkül. De azért békülékenyen nyomatékosítja: nem akar ő minket bántani. A kérdésre, hogy mi értelme van a titkolódzásnak, ha csak mosodásként dolgozott, ismét elmondja: ennek ellenkezőjét senki sem tudja rábizonyítani.
– Tanú van rá, hogy a mosodában dolgoztam majdnem tíz évig. Mosodavezető voltam vagy művezető-helyettes – bizonygatja.
S hogy miként látja a világot ’56 ötvenedik évfordulóján?
– Sehogy! – vágja rá. – Megmondjam? Kimondjam? Elég szar az egész. Úgy látom a világot! Nézze! A rendszerváltozás óta az emberek sorsa nem változott semmit. Mindenki azt mondja, hogy Nagy Imre jót akart. Most is azt mondják, hogy Nagy Imre programját hajtják végre. Ha azt hajtják végre, akkor miért húzzák ki az én zsebemből a pénzt? – kérdezi.
A felvetésre, hogy most éppen az általa kedvelt, az „ellenforradalmat” leverő kommunisták utódai vannak hatalmon, azt mondja: Antall is ugyanezt csinálta. „Eladta az egész országot”, az árak meg mentek felfelé. Horn, aki pedig kommunista volt, szintén ugyanazt csinálta: jött a Bokros-csomag. Utána következett „az Orbán”, aki megint csak emelte az árakat.
– Hát akkor miről beszélünk? – értékeli az elmúlt 16 évet. Bezzeg Kádár alatt… Száz forinttal elment a boltba, és két hétre televette a szatyrot. – Nyugodtan lehetett élni – mondja szinte könnybe lábadt szemmel. Annyi bizonyos: neki nem túl sok oka lehetett panaszra. Ahogy meséli, 1972-ben 3412 forinttal nyugdíjazták – ez az átlagnyugdíj több mint kétszerese volt. De aktívként is az átlagos bér több mint kétszeresét kapta, ötezer forintnál többet keresett havonta.
Aztán lassan számára is eljött az idő, amikor „fizetni” kellett a korábbi jólétért. A faluban, ahová a nyolcvanas évek elején költözött a fővárosból, azt mesélik, olyan volt a háza, mint egy erőd. 1989-ben, Nagy Imre újratemetése idején fekete autók zárták le az utcát, ahol lakott.
– Nézze, az nem rendőri védelem volt – magyarázza. – A rendőrségnek valahonnan telefonáltak, mert engem fel akartak akasztani.
– De miért? – kérdezem.
– Mit tudom én? Odajöttek, és fel akartak akasztani, mert azt mondták, hogy én akasztottam fel Nagy Imrét. Semmi közöm nem volt hozzá. Nem is tudtam, nem is ismertem – mondja, és még azt is felhozza bizonyítékként: egyszerű főtörzsőrmester létére „Bogár”, a főhóhér el sem fogadta volna őt.

Az igazság lidércei

A Tápió menti faluban, ahonnan most „Tibi bácsi”, a gyűjtőfogház mosodása az alföldi kisvárosba költözött, és ahol 25 évet élt, a helyiek nem szívesen mesélnek róla. Mintha az árnyéka – a történelem árnya – még mindig ott lebegne a község felett. A közszájon forgó történetekből az derül ki: nagyon szeretett pereskedni, feljelentette a szomszédait, de még a tanácsot is – és mindig nyert. Azt is el tudta érni – beszélik –, hogy egyirányúsítsák az utcáját, ne tudjanak arra járni a mezőgazdasági munkagépek, amelyeknek a dübörgése zavarta. A feltételezések szerint azért költözött a Tápió menti faluba, mert el akart rejtőzni. De egyszer a helyi élelmiszerboltban kiejtette táskájából az önvédelmi fegyverét. A falubeliek ekkor jöttek rá, hogy nem egy egyszerű nyugdíjas él a településükön. Az idő múlásával, ha többet ivott a kelleténél, néha neki is megeredt a nyelve, és ha kötözködtek vele, azzal tromfolt: jó lesz vigyázni, az illetőnél nagyobb embereket is felakasztott már. Nem tudni, hogy mindebből mi az igazság és mi a mese. Az viszont biztos, hogy a rendszerváltozást követően elvették tőle szolgálati fegyverét, mert lövöldözött vele az udvarában – az esetről a bulvársajtó is beszámolt. Ő maga azt állítja: megtámadták, egy „cigány” le akarta szúrni, a fegyvert önvédelemből vette elő. Felesége elvált tőle, az enyészet foglyává vált házába albérlőket fogadott. Mikor lapunk munkatársa, Kő András négy évvel ezelőtt meglátogatta Nagy J. Lambert társaságában, már hosszú ideje a költözködést fontolgatta, mert úgy érezte, veszélyben az élete (Ahol a börtön szelleme kísért. Magyar Nemzet, 2002. szeptember 9.). Inkognitójára rég fény derült, a kiemelt nyugdíj sem ért már annyit, mint azelőtt.
A szorongás azonban vele maradt.
Wittner Mária ötvenhatos halálraítélt úgy emlékezik: három egykori bajtársával együtt kétszer keresték fel „Tibi bácsit” a falujában. Wittner Mária kivégzett barátnője, Havrila Béláné halálának körülményeiről szeretett volna megtudni valamit. „Tibi bácsi” először be sem engedte őket, csak a kapun keresztül beszélgettek, a második találkozáskor már bemehettek.
– Még az arcukra sem emlékezett azoknak, akiknek megölésében közreműködött. Nem tagadta, hogy kicsoda. Magabiztos volt és pökhendi. Arról beszélt: megírja a memoárjait, de azért sokat kell majd fizetnie annak, aki olvasni akarja. Pénzt akart csinálni a gyilkosságaiból, a mártírok véréből. Viszolyogtató volt az egész – emlékezik Wittner Mária.
„Tibi bácsi”, a gyűjtő mosodása Kő Andrásnak, lapunk munkatársának is azzal hencegett: „sok pénzt adnának” azért, ha elmondaná, mit mondott Nagy Imre a kivégzése előtt. Kapott már ajánlatokat – nyomatékosította. Neki elmesélte azt is: valóban részt vett a mártír miniszterelnök kivégzésében, akinek utolsó büntetése az volt, hogy végig kellett néznie társai halálba küldését, mielőtt utánuk indították őt is.
A Parkinson-kórtól remegő kezű, betegségében és öregségében is szálfatermetű férfi, „Tibi bácsi”, a gyűjtő mosodása szemében ravasz fények cikáznak.
– Nem is a Fenyvesiék miatt jöttek maguk hozzám! Biztos, hogy nem miattuk jöttek – néz ránk mindentudó arccal.
– Ön a gyűjtőben volt mosodás, mikor Fenyvesi András bátyját felakasztották. Fenyvesi András sosem állt bíróság előtt, és most ön jelentéktelen ügyek miatt meghurcolja. Nincs kiegyezés, nincs megbékélés? – kérdezzük.
– Nincs. Én nem békülök. Semmiféleképpen nem akarok békülni. Nem! – válaszolja.
Az októberi langyos estében az őt befogadó házaspár kislánya kísér a kapuig. „Nem a nagyapám, csak olyan, mintha az lenne” – válaszolja kérdésünkre. Látszik rajta, alig várja, hogy a kapun kívülre kerüljünk. A zár csikorgása visszhangzik a kihalt alföldi utcán.