A hallgató nem kapcarongy

Még több zene, még kevesebb beszéd – hirdetik magukat a kereskedelmi rádiók, és szorgalmasan be is tartják, amit ígérnek. Reggelente még-még összedobnak valami kis műsort, de tíz után már a technikusra is rá lehet bízni a feladatot. Nem lehet ezért kikerülni a kérdést: miféle szándék vezérelhette ezen adók tulajdonosait, amikor frekvenciáért folyamodtak? Milyen tartalmú pályázatra bólintottak rá a döntéshozók, és ellenőrzi-e bárki is az évek során, hogy mit végeznek el a vállalt feladatokból? Úgy tűnik, Magyarországon csak azok felett az adók felett gyakorolnak szakmai felügyeletet, amelyeket politikai alapon feljelentenek, a többi veszélytelen, ezért érdektelen.
De legyünk megengedőbbek, hiszen ezek a kisebb-nagyobb kereskedelmi rádiók, amelyeket nem a politikai harcok frontvonalába pozicionáltak, tehát nincs nemzetvezető feladatuk, mint például a Klubrádiónak, valójában nem szeretnének mást, mint kiszolgálni a hallgatókat. És ha a hallgatóknak csak dücdüczenére van igényük meg időnként néhány bugyuta sztárhírre és fogyókúrareceptre, akkor végül is e műsorszolgáltatóknak van igazuk. Ülhetnek nyugodtan a kis piacukon, lehetőleg kevés szellemi energiával és sok zenével.
A nagyok között azért más a helyzet. A legnagyobbak nem engedhetik meg maguknak, hogy ne fizessenek meg néhány elhíresült műsorvezetőt, akik időlegesen odacsalogatják azokat a hallgatókat is, akik amúgy szeretnek másfelé kószálni. Kétségkívül ilyen a Danubiuson Jáksó László, és ilyen a Sláger Rádióban a Bumeráng-stáb. Mondhatnánk, hogy Magyarország jobbat érdemel, de nem lenne igazunk, mert e férfiakat hallgatni nem kényszer, hanem józan fejjel hozott, önkéntes döntés. E jeles férfiak képesek a maguk képére, színvonalára formálni a hallgatóságukat, ami nem kis teljesítmény. Aki már ült mikrofon előtt, tudja, milyen nehéz oldottnak, de legalább is nem kínosan jópofának lenni. És kár vitatni, hogy Borossal és Bochkorral együtt röhög reggelente a fél ország.
Ha azonban lenne felelős szakmai (és nem politikai) médiafelügyeletünk, akkor talán szakítana időt arra is, hogy megvizsgálja, mikor és ki lépi át a jó ízlés határait. Így például kiadhatna egy körlevelet arról, hogy a hallgató nem kapcarongy, és nem illik lebunkózni. Akinek nem tetszik a borzalmas hallgatósága, az ne vállaljon interaktív műsort. S ha lenne ideje ennek a médiafelügyelőségnek, akkor akár meghallgathatná azt is, miről cseveg reggelenként Bochkor Gábor, Voga doktor és Lali király, s akkor nem a bulvárlapokból kellene a felügyelet tagjainak megtudniuk azt sem, hogy Bochkor Gábor ülve pisil. Akkor első kézből értesülhetnének erről, miként a fél Magyarország is: a fodrászatok, benzinkutak és kisközértek népe.
(Bumeráng – Sláger Rádió.)