A Spree-parti koldus

Nagy jelentőségű ítéletet hozott a német alkotmánybíróság, amikor elutasította Berlin keresetét, hogy az államkaszsza segítse ki megszorult helyzetéből az anyagi csőd peremére sodródott fővárost.

A döntés nem csak a berlini szociáldemokrata–szocialista koalíció felett tört pálcát. Közvetve ismételten a köztársaság tudomására hozta, finanszírozhatatlan a föderalista rendszer tizenhat tartományt fenntartó luxusa. A Spree-parti metropolis elkényeztetett gyerekre hasonlít, aki nem akarja tudomásul venni, hogy véget ért a szülők korlátlan anyagi támogatása. A hidegháború időszakában kettéosztott város nyugati része az NSZK számára politikai presztízsobjektumot jelentett, és Bonn korlátlan támogatását élvezte. A segítőkészség már csak azért sem volt alaptalan, mert az egykori ipari központból – tekintettel a keleti fenyegetésre – elvándoroltak a vállalatok. A újraegyesítést követően változott a helyzet, a fővárosnak juttatott támogatás csökkent, de ennek tényét a szenátus figyelmen kívül hagyta. Berlint pillanatnyilag hatvanegymilliárd euró adósság terheli, csak a kölcsönök kamata évente 2,4 milliárd euróra rúg. „Szegények vagyunk, de szexik” – hangoztatta még röviddel ezelőtt is Klaus Wowereit SPD-főpolgármester, a város partirendezvényeinek szorgalmas látogatója. Kijelentése félreérthetetlen utalás a szenátus munkájának lezser hozzáállására. Európa egyetlen fővárosa sem enged meg magának olyan felelőtlen nagyvonalúságot, mint Berlin, amely három operaházat, három repülőteret, két állatkertet és ügetőpályát, egész sor botanikus kertet, sűrű és ennek megfelelően költséges közlekedési hálózatot működtet. Az adminisztráció száztizenötezer alkalmazottja szintén komoly súllyal esik latba. A horribilis adósság felhalmozódását az sem tudta feltartóztatni, hogy az államilag garantált kompenzációs támogatásból egyetlen német város polgárai sem kapnak többet, mint a berliniek, fejenként évi több mint ezerötszáz eurót, szemben például a Rajna-vidék-Pfalznak folyósított százhúsz euróval. Ennek tudatában teljesen alaptalan a szenátus panasza, hogy a szövetségi állam cserbenhagyja Berlint. Sokkal inkább érvényes az államháztartások szakértőinek azon megállapítása, hogy a szenátus felelőtlenül elhanyagolta a szükséges konszolidációs politika alkalmazását, és így jutott el a tönk szélére, holott a szükséghelyzet kialakulásának lehetőségére már tíz esztendővel ezelőtt figyelmeztették a szakértők: „Ha nem takarékoskodnak következetesen, ekkor elvész a politikai cselekvőképesség minden lehetősége”.
A szövetségi állam támogatására csak az a tartomány vagy – mint Berlin esetében – az az önálló városállam tarthat igényt, amely saját erejéből nem tud úrrá lenni a létezését fenyegető helyzeten. Az alkotmánybíróság tagjainak – akik egyhangúan hozták meg ítéletüket – mindössze kilencven percre volt szükségük ahhoz, hogy kioktassák Berlint: a város helyzete ugyan feszült, de nem megoldhatatlan. Ennek megfelelően nincs jogi alapja az államkasszától követelt harmincötmilliárdos segélynek. Úgy tűnik, Németországban előbb-utóbb el kell kezdeni a tizenhat tartomány luxusának felszámolását.