A ti Jánosotok

Dicsérni jöttem Kádárt, nem temetni, mondhatná Moldova György. Új könyvében (Kádár János, I–II., Urbis Könyvkiadó, 2006) elsősorban az a meglepő, hogy ezúttal még csak kísérletet sem tesz a tárgyilagosságra. Sőt az a benyomásunk, hogy időnként szinte kérkedik elfogultságával. Talán úgy gondolja, hogy Kádár Jánosról annyi kínos tény és oly sok negatív vélemény hangzott el az utóbbi másfél évtizedben, szerepe a rendszerváltoztatás óta annyira átértékelődött, hogy aki őt ma gátlástalanul dicséri, nimbuszát viszszalopja, az csak helyrebillenti az egyensúlyt. Moldovát abbéli döntésében, hogy alapvetően pozitív képet fessen a volt pártvezetőről, segíthették a történelmi félmúlt jelentős személyiségeire vonatkozó közvélemény-kutatások, amelyekben Kádár előkelő helyen szerepelt. Aki pedig meg akar felelni a közelvárásnak, az nem törődhet holmi objektivitásigényekkel. Ma, 2006 őszén a magyarok éppen elég szegények, megalázottak, igazságuktól megfosztottak, jogaikban megsértettek ahhoz, hogy könnyű legyen fölkelteni a nosztalgiákat egy rendszer iránt, amelyben legalább tudni lehetett, hogy a fehér az fekete, a fekete pedig szürke. Ma akkora a káosz, és oly labilis az értékrend, hogy a kádárizmus kerülő útjai sugárutaknak tűnnek közállapotaink labirintusához képest. Mit is kezdhetett volna Moldova azzal az írói attitűddel, amely egy George Orwell mondatait megszabta! Ő azt írta Az irodalom fölszámolásában: „igenis lehetünk tárgyilagosabbak az átlagnál, ámde csak komoly erkölcsi erőfeszítések árán”. Moldova György Kádárról írott kétkötetes művéből éppen ez hiányzik: a tárgyilagossághoz szükséges erkölcsi erőfeszítés.
Kopátsy Sándor – akire gyakran hivatkozik a szerző – könyvében azt írta Kádárról: „mindenki más sokkal rosszabb lett volna, és őt a század legjelentősebb magyar politikusaként fogja az utókor számon tartani”. Ez Moldova alapattitűdje is Kádár megítélésében. Szó se róla, kivárta az idejét: ma Magyarországon olyan nagy a szegénység, és a politika a saját pártklientúráját leszámítva oly mértékben felelőtlen a legkülönbözőbb társadalmi rétegekkel szemben, hogy a jelenhez képest a késő kádári évek számos tekintetben jobbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűnnek. Ilyen zilált körülmények közt Kádárt dicsérni nem olyan nagy kockázat, mint azt Moldova sugallja.
Ez a könyv tehát két emberről szól: Kádárról és Moldováról. Két, évtizedeken át sikeresnek mondható pályáról. Egyikük politikusként, a másik íróként fényeskedett a szocializmus alacsony égboltján. Bár Kádár és Moldova közt huszonkét év korkülönbség van, tevékenységük legsikeresebb két évtizede szinte azonos: a hatvanas évek derekától a nyolcvanas évek közepéig terjedő időszakra esik. Amikor tehát Moldova kifejezi Kádár iránti elismerését, titokban fejet hajt saját korábbi írói pályafutása előtt is. A Kádár-kor iránti nosztalgia nála egyúttal a saját hajdani fergeteges írói sikere iránti nosztalgia is, amely bizony a múlté. Akkor még a tévériporterek tisztelettel lesték a szavát, és nem tettek föl neki szemtelen kérdéseket.


Vérben fogant a nagy kádári konszolidáció. Kevesen tudják, hogy az 1956-os elítéltek kivégzése éveken át folyt. Az életfogytiglani megfellebbezése másodfokon gyakran kötél általi halálra módosult. Elképesztő, de még 1961-ben is történtek kivégzések: Kovács Lajos vájárt, Hámori István filmest és Nickelsburg László 37 éves műszerészt ötvenhatos forradalmi cselekményekért – többéves börtön után – csak 1961-ben küldték halálba. Ezért csak a hatvanas évek első felében kezdődhetett el a kádári konszolidáció, a hatvanas és a hetvenes évek egyre rafináltabb, egyszersmind egyre inkább öröklétre berendezkedett diktatúrája. Ennek az időszaknak volt két fémjele, jellegzetes sztárja: a patriarchális szerepet felöltött pártfőtitkár meg a rendszerkritikus szerepet betöltött író. Kádár és Moldova. Az egyikért Moszkva kezeskedett, a másikért a volt ávós tiszt könyvkiadó-igazgató. Megkaptuk bennük a „jó királyt” meg a „bátor írót”. Az egyik gondoskodott rólunk, a másik odamondogatott helyettünk.
Információhiányos vaskorban éltünk. Hamis mítoszok közt bukdácsoltunk. Aki mindig mindennel tisztában volt, az vagy megőrült, vagy öngyilkosságot kísérelt meg. Másoknak a kép lassan tisztult föl, de egyszer s mindenkorra. Amiről tegnap azt hittük, ez talán a bátorság, arról ma már tudjuk, hogy a valódi bátrak vérén vett alkusorozat része volt. Egy egész országgal köttetett meg a fausti alku: adjátok nekem a lelketeket, és visszakapjátok halálra ítélt életeteket. Adjátok nekem a szabadság iránti vágyatokat, és megkapjátok a lassú gyarapodás reményét. Mocskoljátok be ’56 emlékét hazug szóval vagy hallgatással, és lesz kisfröccs, lesz káposztás cvekedli, lesz kéthetes nyaralás a Balatonon. A kockás pokrócot szétterítve elheveredhettek a füves parton és olvashattok. No, nem Orwellt, Szolzsenyicint vagy Koestlert, az már túlzás lenne. Moldovát viszont olvashattok. A Sötét angyalt, az Elbocsátott légiót meg a Ferencvárosi koktélt. Mialatt olvassátok, akár szabadnak érezhetitek magatokat. Aki nem érzi magát szabadnak, azt lecsukjuk.
Így éltünk, és Moldova most azt mondja nekünk, hogy milyen jó volt akkor. Mert volt egy Kádár Jánosunk. De hát a miénk volt-e? A szovjetek azt mondták róla, „a mi Jánosunk”. Igazuk volt. Mert az övék volt.
Moldova viszonya Kádárhoz éppolyan kényszeres, hódolatteljes, mint amilyen Kardos Györgyhöz, a Magvető igazgatójához volt. Kínos belelátni a lélektanába. Sok más íróhoz hasonlóan ő is úgy tekintett Kardosra, mint aki a semmiből változtatta őt valamivé, mint aki a porból teremtette őt íróvá. Leírja, hogy szerette volna azt gondolni jótevőjéről és mentoráról, hogy ávósként nem ütött senkit, de aztán egyszer találkozott valakivel, aki az ellenkezőjéről tanúskodott. Még ki is oktatta jóindulatúan: csak nem gondolod, hogy egy ávós tiszt megengedhette magának azt, hogy nem üti meg a kihallgatottat?
Az ember azt várná, hogy ettől azért egy író mégiscsak megrendül. Moldovával nem ez történt, hiszen leírja: „továbbra is tisztelem és szeretem Kardos emlékét”. Gratulálunk. Azért odabiggyeszti: „elítéltem a durvaságát”. A hétköznapi sztálinizmus jelenik itt meg teljes pompájában. A „vannak még hibák, elvtársak”, a „voltak sajnálatos visszaélések a Szovjetunióban”. (Vajon miért nem találkozunk mondjuk a XX. század angol irodalmában hasonló beteges függőséggel író és kiadó között? Angliában ez a dolog szerződés szabályai szerint bonyolódott. Az írónak eszébe sem jutott, hogy istenítse kiadóját, ha ez megtörtént néha, akkor az fordítva volt. A szerződés értelmében vitáztak, egyezkedtek, perlekedtek egymással, egyikük vitte a tehetségét, a másik a műveltségét meg a pénzét, s ha csalódtak egymásban, mentek máshoz. Nálunk Kardos György személyét hűbéri alázat és csöpögős háladömping vette körül. Dosztojevszkij mondta korának írói nevében Gogolról, hogy mindnyájan „az ő köpönyegéből bújtunk ki”. Ha némely hangadó írónk magánvéleménynek álcázott, a kultúra irányítóinak tett szánalmas politikai hűségnyilatkozatán megbotránkozunk, gondoljunk arra: ők viszont, így vagy úgy, mindnyájan az ávós Kardos György köpönyegéből bújtak ki.)
Moldova csillaga a Che Guevaráról szóló, 1983-ban megjelent Naplótól kezdve homályosul. Közeledik a Gorbacsov-éra. Ha egyelőre szamizdatban is, 1984-ben megjelenik az Állatfarm. Aztán a Sötétség délben. A világ kinyílik. Ami tegnap bátorságnak tűnt, mára nevetséges csipkelődés. Különös hangok hallatszanak: egyesek szerint a szocialista társadalom hibái talán kijavíthatók, mások szerint az egész rendszer rossz. A Guevara-napló hatalmas kupacokban áll a boltokban. Ez már nem az a Moldova, aki a Magyar atom jópofa szatíráit írta. A kor a nyolcvanas években már túlpörgött ünnepelt íróján. Már mások a sztárok. Grósz Károly lesz a főtitkár 1988-ban. Néhány reformkommunista úgy érzi, a bolsevik őskövületek ártanak a modernizálódásra vágyó baloldalnak.


Ne hagyjuk említetlenül: Moldova György a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig az egyik legnagyobb példányszámban megjelentetett, legtöbbek által olvasott, legjobban kereső magyar író volt. Ezért mulatságos, ahogyan a ferencvárosi vagány örökzöld szerepkörére ácsingózva még mindig az irodalom „szegénylegényének” szerepét alakítja. Egy 2002-ben a Kossuth Klubban lezajlott beszélgetésben, ahol a Moldova-könyvek hatalmas példányszámairól is szó esik, Pomogáts Béla Berkesi András ávós író könyvének százezres példányszámáról megjegyzi, hogy mögötte „politikai akarat”, sőt „politikai manőver” volt. Vajon teljesen abszurd hasonló „politikai akaratot” feltételezni a Moldova-könyvek példányszámának felfuttatására? Sztár volt. De még mekkora! Róla írtak, őt dicsérték, őt vették és őt olvasták. Nem illett azzal foglalkozni, hogy stílusa – abban az értelemben, mint Tamásinak vagy Móricznak, Szomorynak vagy Bodor Ádámnak – nem volt. Viszont mindig ráhibázott arra, hogy mit kell és főként, hogy mit lehet tematizálni.
Moldova most is tudja, kiről és hogyan kell írnia. Úgy tesz, mintha nem volna hátszél. Hogyne volna! A mai hatalomnak Moldova éppoly hasznos, mint a réginek volt – csak másképpen. Más a csavar, és a menet is hosszabb, de amit össze kell illeszteni, az ugyanaz. (Ami a baloldalon történik, az mindig jó. Vagy hát egy kicsit rossz. De azzal együtt is jó.)
Mi a célja Moldovának ezzel a Kádár-könyvvel? Megmutatja, hogy volt itt egy nagy ember, aki nem is volt olyan véreskezű? Hogy regnálása idején a gazdaság ugyan tönkrement, hatalmas kölcsönöket kellett fölvenni a Nyugattól, de azért tevékenysége példaértékű? Kinek? És mihez képest?
Moldova mércéje mindig csak a szocialista világ. Nem akar messzebbre látni ma sem. Neki azért volt olyan jó a Kádár-rendszer, mert föl sem merült benne egy percig sem, hogy mércéje lehetne a tönkretett polgári Magyarország is. Amely Bethlen István idején még Trianon sebe után is képes volt fölzárkózni Európa öt legfejlettebb országa közé. Moldova a két világháború közti Magyarországra csak visszaköpködni képes, idézni sem érdemes ordináré „úriaszszonyozásait”. Nem volna szabad elfelednie, hogy miközben ő megúszta ötvenhatos szereplését, és egész életében lazán, felhőtlenül, anyagi gondok nélkül élhetett, azok a megvetett „úriasszonyok” a diktatúrában megjártak börtönt, kitelepítést, javaik elkobzását, családjuk tönkretételét. Nem egy közülük vasakarattal, az állig fölgombolt blúza alatt kereszttel a nyakában a legkeményebb fizikai munkával tartotta fenn magát és családját a diktatúra idején.
A szocialista érába kényszerült magyar paraszt teljesítményét Moldova még véletlenül sem veti öszsze mondjuk a dán vagy a burgenlandi gazda teljesítményével, szorgalmával, lehetőségeivel. Mércéje leggyakrabban: a szovjet valóság. Mert a kommunisták és szimpatizánsaik soha nem a saját lehetőségeinkhez mértek minket, hanem mindig a szovjet valósághoz. A könyvből megtudjuk, hogy a nádudvari téesz elnökét, Szabó Istvánt azért fogták perbe, mert a teljesítetlen kötelező beszolgáltatás ellenére kiosztott fél kiló kukoricát a tagoknak. Amikor Moldova arról ír, hogy Szabó ellen „a közellátás veszélyeztetése miatt vádat emeltek”, azt tartja fontosnak megemlíteni, hogy „az 1930-as években ezért kolhozelnököket végeztek ki a Szovjetunióban”. Ergo: milyen jó élet volt itt a legvidámabb barakkban! Hiszen, lám, a nádudvari téeszelnököt sem lőtték főbe, sőt szép karrier várt rá.
Moldova gondolkodása zárt, és ebből a zárt rendszerből nem tud kilépni. Menti Kardost, akiről megtudja, hogy verte a kihallgatottakat. Menti Kádárt, aki 1950-ben fölakasztatja azt a Sólyom László tábornokot, akinek keze alatt dolgozott pár évvel korábban. Menti azt a Kádárt, aki elárulja elvtársát, Rajkot, tevékeny részt vesz koncepciós perének előkészítésében, hiszen személyesen hallgatja ki, és semmivel sem elnézőbb vele, mint vallatótársa, a hírhedt Farkas Mihály.
Moldova György Kádár Jánosa állandóan „feladatot teljesít” és „harcot vív”. Egy igényesebb író finnyásabb lenne, nem hagyná rátelepedni stílusára ezt a rossz pártzsargont. A 90. oldalon egymás után olvashatjuk: „Kádárnak a párton belül is meg kellett vívnia a maga harcát”, „Kádárnak folyamatos harcot kellett vívnia”.
Az 1968-as csehszlovákiai megszállás kapcsán Moldova azt írja, hogy a magyarokat „tulajdonképpen nem hozta lázba a megszállás híre”. Tanúsíthatom, hogy ez nem igaz. A magyar ellenzékiség történetében 1968 mérföldkő, sokaknak pedig startpont volt. Hihetetlen keserűség töltötte el az embereket, szó sincs róla, hogy csak az értelmiséget, sőt. Egész Magyarországon fölelevenedett ’56 emléke. Egy ifjúsági táborban dolgoztam 1968 nyarán, mert se tankönyveim, se ruháim nem voltak, viszont fölvettek az egyetemre, és szüleimet ez embertelenül megterhelte. A bevonulás másnapján behívott minket a táborvezető, és közölte velünk, hogy „a tolmácsoknak pedig nincs véleményük semmiről sem”. A szájzár különösen azokra vonatkozott, akik a Nyugat-Európából érkezett ifjúsági vezetőknek fordítottak. A tábor felbolydult méhkashoz lett hasonló, a feszültséget az információzárlat és a hallgatás parancsa még fokozta: rossz rádiókon csüggtek a bolgár, a lengyel, a német stb. ifjúsági csoportvezetők, az angol cserkészek haza akartak menni. Nem úgy tűnt, hogy senkinek semmiről nincs véleménye. Odahaza apám búskomorságba esett, nem beszélt senkivel. Osztálytársaim, akiket elvittek katonának, meghasonlott leveleket küldözgettek lányismerőseiknek, és rettegtek attól, hogy be kell vonulniuk Csehszlovákiába. Értelmiségi barátaimmal csak lakásokon gyűltünk össze, mert nyilvános helyen nem mertünk beszélni. Két hét múlva az Eötvös Klubban egy ifjú tanár elképesztő stílusban egy előadás közepén azt mondta az elsős bölcsészeknek, most azonnal emelje föl a kezét az, aki nem ért egyet a bevonulással! Egyetlenegy lány, D. Juli jelentkezett, ma sem tudom, provokátor volt-e vagy naiva. A forradalom évét leszámítva 1968 a magyarországi kommunista diktatúra fölbomlásának legfontosabb esztendeje volt. És ezt a legutolsó magyar kocsmában is tudták. Nem tudom, Moldova merre járt, hogy csak olyanokkal találkozott, akiket a bevonulás „nem hozott lázba”.


Nem jó, ha egy könyv elavul, mielőtt kijött volna a nyomdából. Nem jó, ha egy szerző elsiklik makacs tények fölött, amelyek elemzése kínos lenne, ám elidőz olyan erényeknél, amelyeket jobb országokban bűnnek tartanak. Azt írja Kádárról: „Olyan konfliktusokat is fölvállalt, ahol az igazság és a jog az ellenkező oldalon állt.” Kulcsmondata ez az egész Kádár-könyvnek. Egyszer már megmagyarázhatná nekem valaki, hogy miért akkora erény a baloldalon az, ha valaki „fölvállalja”, netán elősegíti, közreműködik annak érdekében, hogy a jog leváljon az igazságról, sőt szembekerüljön vele. Tudjuk más Kádár-életrajzok íróitól, hogy az ilyen típusú, a jogot az igazsággal szembeállító konfliktusok „fölvállalásából” Kádárnak egészen szép listája lenne. Nagyon árulkodó Moldova nyelvhasználata: számára az Apor Vilmos-ügy, egy ember önfeláldozása másokért, csak kínos „incidens”, de Kádár „a feladatot megoldotta”. Ugyanilyen jelentéktelen semmiségnek érzi a pócspetri ügyet is, amelynek kapcsán megint Kádárt sajnálja, „őrá hárult az úgynevezett pócspetri ügy rendezése”. És Kádár rendezte. A feladatot ott is megoldotta. Moldova megemlíti egy történészt idézve, hogy a tüntetésre kivezényelt katonának a fegyvere valóban véletlenül sült el, és az ügyet „átideologizálták”, csak éppen a lényegről nem ír egy sort se. Pedig azért elég érdekes az, ahogyan Kádár elvtárs a pócspetri ügyet „megoldotta”. Megoldásának eredményeképpen a véletlenül elsült fegyver ügyéből hatalmas „fasiszta rendzavarást” vizionáltak, és rövid időn belül koncepciós kirakatper lett belőle. Pedig csak egy békés tüntetés zajlott az egyházi iskola bezárása ellen. Pócspetrit megszállták az ávósok, a kihallgatásokon ütötték-verték a falu lakóit. A rögtönítélő bíróság 1948. június 11-én halálra ítélte a plébánost meg a jegyzőt (utóbbin az ítéletet végre is hajtották). Meghurcolták az egész falut, és jó ürügy volt ez ahhoz, hogy a vádlottak padjára ültessék az egész katolikus papságot. Ez volt tehát Kádárnak – vagy ahogy Moldova szereti őt nevezni –, a „kompromisszumok robotosának” híres rendezési terve! Ezért kellene őt szeretnünk, és nagy államférfinak tartanunk? Mi mindent leír, elfecseg könyvében Kádárról Moldova György! Hát nem érdekes, hogy a pócspetri „rendezési terv” tragikus részleteit – mintegy véletlenül – „elfelejti” közölni az olvasóval?


Gyanítom, hogy ha még a szocializmusban élnénk Németh Miklós miniszterelnöksége alatt, s a könyv kétszáz forintba kerülne, Moldova még akkor sem érné el régi példányszámait. Mert megállt vele az idő. Elfelejtette, hogy vannak műholdas adások, szabad a gazda, meg a sajtó is, úgy-ahogy, a könyvkiadásban pedig vagy húsz év óta szinte bármi megjelenhet. Ez nem Moldovának megfelelő klíma, itt már nem könnyű megmondani a tutit.
De szép is volt az élet, amíg Orwell, Koestler meg Szolzsenyicin indexen voltak!
Csak hát az idő mégsem állt meg. Amit Moldova csemegeként tálal – Rajk koncepciós pere előtti kihallgatását, amint Kádár és Farkas felváltva vallatják –, az ma több százezer érettségiző diák negyedikes történelemkönyvében szerepel. Vajon tud-e erről Moldova György? Vagy még mindig Kádár apánkért harcol, mint a tajgai partizán, akivel elfelejtették közölni, hogy vége van a második világháborúnak?
Rengeteget cikkeztek arról, hogy Kádár „puritanizmusa” nem különös erény, inkább egyfajta igénytelenségnek tűnik, amelyben kétségtelenül példát mutatott. Látszik ez még ma is az egész országon, az elnyűtt pulóverben, viseltes pólóban tévéstúdióba beülő riportalanyokon. Példát mutatott Kádár? Kinek? A tönkretett polgárságnak megmutatta, hogyan kell hokedlin ülve krumplis tésztát enni? Miért erény az, hogy nem képezte magát tovább, vagy hogy nem szeretett külföldre járni? Miért lenne erény az, hogy keveset olvasott, és erősen hiányos volt a műveltsége? Miért kell attól hasra esnünk, hogy a büfében letett négy forintot az elfogyasztott almáért? Inkább maradt volna a zsebében az a négy forint, de becsülte volna meg jobban azokat, akik almáskertet telepítettek.
Aki világos képet akar kapni Kádár működéséről, az ma már történészek tanulmányai között válogathat. De ha csak a Rubicon Kádár-emlékszámát elolvasta, már megsejtheti az igazságot, amely egy kicsit bonyolultabb, mint amit Moldova elénk tár. Könyve lehetett volna élvezetes-ironikus visszaemlékezés egy letűnt korra, de ő ehelyett bírónak csapott föl, aki a vád szempontjait lesöpri, a védőt meg túlharsogja. Ma, 2006-ban Kádár ötvenhatos vagy hatvannyolcas szerepét a tárgyilagosságra való törekvés nélkül taglalni teljesen érdektelen. Moldova állításai annyira érzelmiek, tendenciózusak, apologetikusak, s ebből kifolyólag annyira a levegőben lógnak, hogy még cáfolni sem érdemes őket.
Mindez azért van, mert nem történészként és sajnos nem is íróként kezeli anyagát. Hivatkozásai elképesztőek: akit tart valamire, annak leírja a nevét, akár a titulusát is („Kopátsy professzor”), másoktól viszont név említése nélkül idéz egész bekezdéseket (!), hozzábiggyesztve, hogy „egy történelmi elemző szerint” és hasonló kitételeket. Mindenesetre érdekes megoldás. Nevek egész sorozatát írja helytelenül: például Jaruzelskiét, Medgyessy Péterét, Standeisky Éváét. Egy bizonyos Virág tiszt nevét egyetlen oldalon kétféleképpen írja. Rosszul idézi Nagy Gáspár versét, mert az utolsó sor helyesen: „a gyilkosokat néven nevezNI!”, nem pedig „nevén”, és nem is megszüntetve a nagybetűs kiemelést, ahogy Moldovánál szerepel. Egyébként egy ép nyelvérzékű embernek (egy író elvileg ilyen lény) föltűnt volna az egyeztetés hiánya: vagyis ha már „nevén”, akkor „nevükön” lett volna helyes. Nem tudjuk, volt-e szerkesztője a könyvnek (nincsen föltüntetve a kolofonban), de elkelt volna egy írástudó ennyi slendriánság mellé.
Néhány évvel ezelőtt játszották nálunk a Good bye, Lenin című bűbájos filmet, amelynek alapötlete, hogy a főszereplő kómában átszendergi a rendszerváltoztatást, és mikor fölébred, már egy másik világ veszi körül. Gyermekei, hogy a szívbeteg mamát megóvják az izgalmaktól, köré varázsolják a letűnt szocializmus rekvizitumait egy megszabott térben: a világtól hermetikusan elzárt lakásban. Moldova könyve engem a Good bye, Leninre emlékeztet: a világ, amelyből Moldova megítéli a Kádár-korszakot, nem létezik. Az a hermetikusan elzárt tér, amelyből Moldova Kádárért szónokol, nem a mai valóság. Ez a mesterséges tér a maga hamis arányaival semmit sem tud közölni velünk, ami érvényes lehet. Kijelenteni azt, hogy nem is volt olyan sok az a 229 kivégzés, amely Kádár szovjetek által megtámogatott uralmának megszilárdításához fűződik, csak ebben a zárt térben lehet. Abban a pillanatban, ha valaki kinyitná az ablakot, és bekiabálna ebbe a Moldova által teremtett zárt térbe, hogy az a kétszázhuszonkilenc elvett élet iszonyatosan sok, hogy politikai indokkal ennyi kivégzést végrehajtani csak diktatúrában lehet, és aki ezeket a kivégzéseket bagatellizálja, az maga is diktatúrára vágyik, akkora lenne a huzat, hogy fölkapná Moldova öszszes kéziratpapírját. És egész életművét kiröpítené az ablakon.