Arnóth Károly hívott telefonon, hogy abban a Párkány utcai házban, ahol lakik, él egy idős asszony, aki 1956. október 25-én édesanyját vesztette el a Kossuth téren, miközben maga is súlyosan megsebesült. Ugyanott feküdt, a metróépítkezés földhalmán, ahol Arnóth és egyetemi társa, a későbbi Kossuth-díjas költő, Ágh István is megsebesült, és ezen a helyen élte át a szörnyűséget. „Ott feküdtem elrendelés szerint pontosan kimérve Isten centijével – írta Ágh István –; ha valamivel jobbra, én vagyok az a halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a golyó, barátom karja lett húsrózsa amúgy, ha lejjebb hasalok, megöl a szilánk. És mászott rajtunk a félholtak őrülete… Harapták a haldoklók a füvet.”
A költő 1991-es kötetében megjelent, A Parlamentnél című verse így kezdődik: „Földön-fektem iszonyú homorúja / gyöpös a vér s az esőlé után, / kivált alakom hány leves tócsa / tükrözte gyűrötten tovább, / mióta menni újra megtanultam / tizennyolc évesen, már túl az ötvenen / halálom zónájába visszajárok, / látszat villamoshoz, kézfogásra.”
Az asszony, Béres Lívia dolgozni akart menni. De édesanyja, Vargáné Dávid Ilona nem engedte egyedül az utcára lépni. Ezért aztán együtt hagyták el az Ó utcai lakásukat, ahol a félig béna nagymama vigyázott a gyerekekre. Sodródtak a tömeggel, és eközben a Kossuth tér közepén kötöttek ki, ahol már barátkoztak az emberek a szovjet katonákkal. – Hirtelen úgy döntöttem, hogy mégis hazamegyek – emlékezett Béres Lívia –, mert nyugtalanított, hogy a két apró gyerek is velünk akart jönni. Elbúcsúztam az anyukámtól, és elindultam a tér egyik sarka irányába, amikor iszonyú lövöldözés kezdődött. Az emberek úgy rohantak, mint az állatok. A földre löktek és megtapostak. Feltápászkodtam, és a Rákóczi-szobor túlsó oldalán, a földhányás térről kinéző felén a földre vetettem magam.
Akik ide menekültek, valamennyien megsebesültek vagy meghaltak. A halál dombja volt ez, egy vérengző tank célpontja. Bosszúja? Értelmetlen kín, és ostoba küzdelem az életért, amikor szemtől szembe felesleges volt a védekezés. Az utolsó vánkos, amire az ember lehajtotta a fejét.
Az asszony hét helyen sebesült meg. Egy dumdum golyó a felső lábszárába hatolt – azt mondta az orvos, szerencséje, hogy fáradt golyó volt –; a másik a nyakába fúródott – azt mondta a professzor, ha egy hajszállal odébb éri a testét, már biztosan nem él –; egy harmadik golyó a tüdőben landolt… – Felnéztem, és arra gondoltam, most már feladom, mert úgyis meghalok, de aztán valami lelki erő feltámasztott, és bebotorkáltam a szemben lévő házba, utólag derült ki, a Kossuth tér 9. kapujába. De még lőttek utánam is, és eltalálták a kapufélfát. Lefelé segítettek néhány lépcsőn a szuterénbe, ahol már elég sokan voltak. Vaságyra fektettek, és konyakkal kínáltak.
Ágh István versének második szakasza: „Gondolja-e most valaki, milyen / történelmet, kaszálást parkosított / a csitri-szép cigány, s a mátós / utcaseprő mit söpör? Platán-avart, / de nékem földbe vájó fogsort / és tenyeret, s az újra ültetett / dísztérre csinosított sírvirágok / felejtetnének, sose feledek!”
Folyt az asszonyból a vér, a ruhája szitához hasonlított. Egy orvostanhallgató fiú próbált rajta segíteni. „Tüdőlövése van – mondta –, ezt nem lehet bekötözni.” Egy emlék ötven év távlatából: a férfiak jobban jajgattak, mint a nők. A feje felett kezdtek el tanácskozni. „Hagyd már, ez meghalt” – mondta az egyik. Összerándult. „Ugye, mondtam, te hülye, hogy él” – szól a másik. Az orvostanhallgató fiú pedig így mesélte később Nyugaton, merthogy elhagyta az országot: „Azt mondtam magamban, ezt a csajt nem hagyom itt, mert olyan szép, mint egy Chopin-keringő.” Huszonnyolc éves volt az asszony ötvenhatban, s odahaza várta két gyerek.
– Teherautóra raktak, amely már tele volt sérültekkel, és a Tétényi úti kórházban kötöttünk ki. Egy napon azzal jöttek a nővérek, hogy jól takarózzunk be, mert el akarják vinni a sebesülteket. De Mészáros professzor kijelentette: „Itt nincs se forradalmár, se ellenforradalmár, se orosz, se magyar, csak beteg van.” November 4-én hajnalban mindenkit levittek a pincébe. Később tudtuk csak meg, hogy ekkor tört be ismét az orosz. Ötvenhétben a szívemet kellett megműteni. A szívem mellől vették ki a lövedéket. Azóta is fáj a hátam, s azóta is fáj az élet.
„Neki a túlélők fájdalma jutott – írta Pilinszky János a Stációkban –, az a fajta fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál; meg se mer közelíteni.” Csak jóval később, ötvenhét elején találták meg az édesanyját. Pedig keresték szüntelenül. Keresték kórházakban, temetőkben, mígnem Rákoskeresztúron akadtak rá. A fejfájára volt ráírva: Varga Benőné. Egy gyári belépő maradt utána, egy jegygyűrű és egy zsebkendő.
– Anyukát valamivel odébb, a domb tér felőli oldalán érhette a gyilkos golyó. Az orvostanhallgató fiú azt mondta: láttam egy nénit, aki nagyon jajgatott. „Jaj, a lábam, jaj, a lábam!” – kiabálta. De miközben engem cipeltek, neki már nem tudtak segíteni. Mire visszamentek, már halott volt. Azt is mondta a fiú, hogy a néni szürke, halcsíkos, átmeneti kabátban volt, barna cipő, ha jól emlékszem… Azóta nem voltam arra, nem bírok elmenni, amíg élek…
Egyszer azt mondta munkahelyén, a Mélyfúró Berendezések Gyárában az igazgatónak, hogy szeretne az asztalosműhelyben fejfát csináltatni az édesanyjának. Az igazgató azzal vágott vissza: „Ellenforradalmárnak nem csinálunk fejfát!”
Ki ne tudna egy történetet a halálról? 1956. október 25-e külső képe a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre s azon is túlra…
Ágh István írta a harmadik szakaszban: „Mert egész hétköznapi életemmel, / ahogy cipőfűzőm kötöm a vérengzés / terén, cigarettára gyújtok, / eldobom az érvénytelen jegyet, / ő működik, ki akkor erre voltam / véletlenül és mégis sors szerint, / fiatal arcom láthatom ma is / oda-vissza a 2-es villamosban.”
origo.hu
Egészen elképesztő dolog derült ki Sztálinról, a hidegvérű diktátorról
