Árad a gazság Szentpéterváron

A magyar teleregényekben, szappanoperákban hazai nézők számára zavaró lehet, hogy gyakran olyan színészek küzdenek az összefércelt, lapos dramaturgiával, vacak párbeszédekkel, akiket már láttunk Otellóként vagy Hamletként, s most bosszantó hétköznapi problémákkal ügyetlenkednek. A külföldi teleregények sokkal érdekesebbek, mert nem kell kitölteni a Shakespeare és a kulisszák mögött egymással marakodó szappanopera-szerzők szellemisége, nyelvi és dramaturgiai készsége közötti hiátust. A dél-amerikai szappanoperák – túl a gyengécske történeteken – megmutatják azt a társadalmi struktúrát, amely valahová a feudális jobbágy-földesúr és a rabszolgatartó viszonyok közé esik, az olasz szappanoperák mélyen és megejtően katolikusak, a most a Duna Tévén futó sorozaton: a Pétervári banditákon pedig átüt az orosz nagyregények meg Csehov Oroszországa. Még akkor is, ha a főcímzenét a Keresztapa és A profi filmzenéjéből gyúrták össze. A teleregények új generációjára jellemző, hogy a társadalmi, politikai problémák leegyszerűsített lenyomatát őrzik. A Plázában szerepelnek román vendégmunkások, az orosz szappanoperában pedig számos szereplő szolgált Afganisztánban. Valószínűleg ott tértek rossz útra, hazatérve pedig nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba, mert nem volt hova. Feleségük elhagyta őket, tisztes megélhetés nem kínálkozik. Így aztán Péterváron is csak Afganisztánban élnek. Nem az a kérdés, hogy haramiának álljanak-e, mert nincs is különbség ebben a társadalomban a rend embere és bűnöző között, hiszen a szerepek pillanatonként változnak. Hanem hogy ebben a kegyetlen világban hogyan maradjon talpon az ember. Hogy lőjön előbb, mint a másik, aki egy perccel korábban még barát, férj vagy feleség volt. Hiába a gyönyörű városi képek Szentpétervárról, rideg színekkel festett világ ez. Ridegsége éppúgy táplálkozik Csehov bánatából, mint az igyekezetből, hogy nyugatias film szülessen, s a kilencvenes évek napi orosz valóságából. Az oroszokra oly jellemző, mégis mindig meglepően naturalisztikus a film részletgazdagsága, ahogyan például a letartóztatást a testi motozás megaláztatásával együtt érzékletesen ábrázolja. Igaz, a kamera arról sem feledkezik meg, hogy az éppen meztelen fogoly, Kátya gyönyörű testét végigpásztázza. A narratív részek, melyekben egy férfihang a képen látható hős gondolatait közli, sajátosan hömpölygő ritmust adnak a sorozat egyes darabjainak, holott ahhoz vagyunk szokva, hogy az ilyen filmekben a cselekmény idegesítően, hisztérikusan pörög, ide-oda kapkod. Különös kontrasztba kerül ily módon a Pétervári banditákban az emberi a szélsőségesen embertelennel, s talán ezért is nézhetőbb a hasonló műfajúaknál.
(Pétervári banditák. Duna TV, október 20., 23.25)