Az anyós dödölléje

k ö n y v e s h á z

Úgy látszik, a feldkirchi állomáson működik a genius loci, a hely szelleme: James Joyce-ban Mr. Bloom, Szombathely virtuális polgárának alakja fogant meg itt várakozván, majdnem száz esztendővel később pedig Mórocz Zsolt kapott inspirációt könyve megírásához e sínek mentén.
A meglepő cím – A my Lakó-Helyeink – értelmezését mindjárt az első lapokon megtudjuk a szerzőtől: a kifejezést Baksai Takács György körmendi lelkésztől kölcsönözte, s arra próbál választ találni, vannak-e a mai kor emberének saját útjai, valódi élményei, szent helyei; a nemkülönben zavarba ejtő alcímmel pedig – Szakrális kalauz hívőknek, szkeptikusoknak, szellemi kalandkeresőknek – megbékél az olvasó, mire a szép kiállítású kiadványt becsukja.
A celldömölki születésű író megyéje szakrális pontjait, szent övezeteit keresi (fel) a Magyar Nyugat Történeti Kiskönyvtára című sorozat első kötetében – képzelete és tudása tereken és korokon át szárnyal –, hogy aztán makacsul hangoztassa esszéiben aggodalmát népe, hazája iránt. Perel a magyarság torz önképe ellen, nincs kibékülve a XXI. századdal, amely a tradíciók felhagyása miatt önmagunk elvesztésével fenyeget. Napjaink Magyarországán a nemzeti identitás szétforgácsolását tapasztalja. A mű valójában a múlt értékeinek, tartalmasságának, hitének és a posztmodern ember rémisztő ürességének dialektikája. „Az internacionalisták a spájzig jutottak, a globalisták viszont már a konyhába” – emeli fel szavát a magyar konyha védelmében. „Személyes nemzeti identitásomnak ugyanúgy részei a füzesi húsvétok, a celli búzasterc, a sági cicege, anyám felülmúlhatatlan kuglófja, anyósom dödölléje, mint a veleméri templom freskói, Berzsenyi és Weöres sorai, az első őrségi gyalogtúra, az Alpokalja fenyőillata, a vasvári sánc, a velemi aranydiadém vagy a Rába örök és mindig új folyama” – vallja.
Mórocz a Titkot keresi a titoktalanná sivárult világban. Némelyek számára érzelgős Don Quijoténak tűnhet. De: határozott értékrendű, szenvedélyes, büszke lokálpatrióta, a megidézés és felidézés képességének birtokosa – mert lelkes, a szó legnemesebb értelmében (is). „Aki nem találja meg Weöresnél, a Szent Vid csúcsán vagy az őriszentpéteri Templomszeren a szakralitás forrását, az hasztalan zarándokol akár a Himalájáig.” Ha belőlünk hiányzik valami, legföljebb potyautasok lehetünk – mondja.
A hamvasi utat követő író – igen jó ízléssel válogatva – elképesztő hadát vonultatja fel az olvasott-idézett szerzőknek: filozófusok, nyelvészek, történészek, régészek, költők s a „vasi panteon” alakjai sorakoznak. Mondhatnánk, több könyv rejtőzik a kötetben – ám ez most nem feltétlenül dicséret! –: ha Mórocz nem akarná a Nagy Bummtól a Nagy Reccsig, azaz a kezdetektől a világ végéig az univerzum egészét egy munkába foglalni, az olvasót se nyomná agyon az a tudásanyag, amelyet művében felhalmoz. Sokkal eredetibb, amikor konkrét élményeit, vasi történeteit, érdekes információit osztja meg velünk, mint amikor mások nyomán filogenezisbe fog.
(Mórocz Zsolt: A my Lakó-Helyeink. Szakrális kalauz hívőknek, szkeptikusoknak, szellemi kalandkeresőknek. Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2006. Ára: 1980 forint)