A műkincspiac a kilencvenes évek végén hatalmas boomot élt meg – főleg ha a régi BÁV-árakhoz hasonlítjuk a maiakat –, divat lett a festményvásárlás, új gyűjtemények jöttek létre, ismét megjelent az „ismert műgyűjtő” már-már elfelejtett figurája. Kieselbach Tamás műgyűjtő és galériatulajdonos csaknem harminc év tapasztalat birtokában vallja, hogy a gyűjtést mindig el lehet kezdeni, akár befektetési céllal is – írja a Napi Gazdaság. Tegyünk le viszont arról, hogy rövid távon feltétlenül jól járunk. A legjobb, ha a műtárgyakkal való foglalkozás életformává válik, elköteleződve egy-egy festő vagy művészeti irányzat mellett. Erre a területre nem szabad bemerészkedni megbízható tanácsadók nélkül, de a tanulás is nélkülözhetetlen – mindez pénz- és időigényes, de vagyont gyarapítani munka nélkül itt sem lehet. Elő kell segíteni, hogy a magyar festészet felismerhető legyen a világban, jól feldolgozott és reprodukált, mert ha a magyar festészetet sikerül magasabb rangra emelni, minden, ami a kezünkben van, értékesebb lesz. Bőven van mit pótolni: sok művészről nem jelent meg még átfogó művészettörténeti munka, nagy hiányosságok mutatkoznak az alkotások prezentációja terén is. Ma már minden áremelkedésért meg kell dolgozni – állítja Kieselbach –, de még mindig vannak tartalékok. Nem igaz, hogy elfogytak a jó képek: régi gyűjtemények kerülnek vissza a piac vérkeringésébe, sok esetben korábban elérhetetlen művek válnak hozzáférhetővé. A Kieselbach Galéria és Aukciósház tulajdonosa szerint azonban befektetési céllal szigorúan csak főművet érdemes venni. Egyrészt, mert az címlapra kerül, kiállításokra kérik kölcsön, másrészt biztosan felértékelődik az idő múltával. A főmű lehet grafika is – amihez ma Magyarországon legfeljebb pár százezer forintért hozzá lehet jutni –, sőt karikatúra vagy fotó is.
A Sotheby’s magyarországi konzultánsa, Soraya Stubenberg árulkodó Peggy Guggenheim-idézetet választott előadásának mottójául: „Kevesen érdeklődnek igazán a képek iránt. A többség sznobizmusból vagy adómegtakarítás céljából vásárol.” A szakértő szerint a műkincspiacon is tetten érhető a globalizáció: a hagyományos piacok mellett Oroszország, Kína és a Közel-Kelet is bekapcsolódik, soha nem látott összegekkel. Ám nem valószínű, hogy a közeljövőben megismétlődik az 1987– 1989 közötti szárnyalás, amikor háromszorosára, 4,5 milliárd dollárra duzzadt a piac – hogy aztán 1990–1991-ben úgy kipukkadjon, hogy az 1987-es szintre essék viszsza. Később újra megindult a fel-le, de már kisebb kilengésekkel; 2002-re beállt a piac, s azóta bizonyos optimizmus érezhető. A híradásokban mindig kimagasló aukciós árakról esik szó, hogy menynyiért kelt el egy Picasso, egy Van Gogh vagy egy Rembrandt, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy a forgalom 90 százaléka 10 ezer eurónál kisebb értékekből jön össze – figyelmeztetett Soraya Stubenberg –, bőven akad tehát keresgélnivalójuk a jóval kisebb nagyságrendekben játszó befektetőknek is.
Akár nagyban, akár kicsiben gondolkodik valaki, néhány alapszempontot figyelembe kell vennie – értenek egyet a szakértők. Talán a legfontosabb a kvalitás kérdése, nem csak művészi értelemben: egy kép lehet nagyon jó állapotú, ám megeshet, hogy erősen restaurált, s az eredeti alkotásból nem is maradt már szinte semmi. Megint ott tartunk, hogy kulcsfontosságú a megfelelő szakértő – már csak a hamisítások miatt is, hiszen ma már sokszor a szakvéleményeket is utánozzák –, valamint a proveniencia, vagyis tudni kell arról, hogy a műalkotás milyen tulajdonosi utat járt be.
origo.hu
Ezt mondta Orbán Viktor Gyurcsány lemondásáról és válásáról
