Magyarország mindig is az én hazám

A keddi Magyar Nemzet címlapján négy fotó, az október 23-i tüntetés képei. Az egyik képen vérző arcú, ám mégis mosolygó, nagy bajszú, kalapos székely. Az egykori udvarhelyi szakszervezeti vezetőt, Bardóczy Csabát gumilövedékkel találták el a rendőrök. A férfi egy bírósági ítélet elől menekült el Romániából – az úgynevezett csereháti ügyben Székelyudvarhelyen ölbe vett és kihozott egy görög katolikus apácát egy vitatott sorsú épületből. A beszélgetés október 23-a előtt készült, sérülése után az erdélyi magyar férfi elérhetetlen.

– Mindennap ott tüntet a Kossuth téren.
Miért?
– Úgy gondolom, mindenkinek kötelessége kiállni a hazug, erkölcstelen exkommunisták ellen. Magyarország mindig is az én hazám volt, egy ideje – kényszerből – a lakóhelyem is, de már otthon sem szerettem a kommunistákat. Magyar voltam otthon és itt is az akarok maradni. Korábban is voltam politikai rendezvényeken, a december 5-i népszavazás kapcsán például Kossuth-nótákat énekeltem, és Erdélyről beszéltem a résztvevőknek.
– Több mint hat éve elmenekült Romániából, mikor látta utoljára a családját?
– Régen. Június huszonhetedikén volt hat éve, hogy eljöttem, és édesanyám temetésére sem mehettem haza. A négy és fél éves unokám például csak videón láttam és néha telefonon beszélek vele – nagyon értelmes kisgyerek, büszke vagyok rá. A feleségemmel és a lányommal 2002-ben találkoztam utoljára személyesen, itt, Budapesten.
– Miért nem költözik ide a család?
– Nem merem őket kihozni, mert itt nem lennének biztonságban. Én sem vagyok abban, de egyedül még meg tudom védeni magamat.
– Itt is támadják?
– Ercsiben el akartak ütni autóval, egyszer meg is késeltek – a támadókat elfogtam és bevittem a rendőrségre, ahol bevallották, hogy fejenként százezer forintot kaptak valakitől arra, hogy eltegyenek láb alól. De rendőrök is dobtak már bele a Dunába, igaz, ezt nem tudom bizonyítani.
– Van honvágya?
– Nagyon nehéz egyedül, hontalannak érzem magam. Családcentrikus ember vagyok, képzelheti, mit érzek. Hiányzik a vidék, a fizikai jelenlét az otthoni tájakon. Megőrjít a tehetetlenség, de nincs mit tenni.
– Mire számít, mikor évül el a három és fél éves letöltendő büntetése?
– Úgy tudom, tíz év az elévülés. Ha ez megtörténik, azonnal hazamegyek. Nekem otthon vannak feladataim, ott ismernek az emberek.
– Hogyan él mostanában?
– Lejárt az otthoni útlevelem és a személyim, pár napja pedig ellopták az irataim, köztük a letelepedési papírokat, a magyar személyit és az adókártyát, most próbálom kiváltani őket újra. Nincs lakásom, ismerősöknél húzom meg magam – laktam már erdőben és teleltem fűtetlen padláson is. Tény, hogy most éppen nagyon rossz anyagi körülmények között vagyok, de volt már jobb és remélhetőleg lesz is. Voltam református kántor Ercsiben, dolgoztam kétkezi munkásként, voltam fémforgácsoló, lakatos, hegesztő, pöcegödör-tisztító, vízvezeték-szerelő, áruszállító, ács és sok egyéb. Nem szégyen a munka, tudok és akarok dolgozni. Járok az Erdélyi Klubba, a Székely Körben táncot és népdalokat tanítok az érdeklődőknek.
– Azt mondják, ittléte alatt sok emberrel került konfliktusba.
– Nem tagadom, nehéz ember vagyok, talán túlságosan is ragaszkodom az igazamhoz. Nem tűröm, hogy megalázzanak, átverjenek, kioktassanak. A kiszolgáltatott helyzet ingerlékennyé tesz, de ez nem mentség – túl hamar eljár a kezem.