(mit érzek…)

Én nem tudom, sikerült-e megértetnem a nyájas olvasóval azt a kissé abszurdnak látszó gondolatot, hogy Tárnoki nénit a választások során sohasem érheti meglepetés, hiszen a budapesti átlagpolgár típusát képviseli, s így mindig az győz, akire szavaz, illetve mindig arra szavaz, aki győz. Ez a kissé faramucinak látszó fejtegetés valójában nagyon egyszerű és logikus, s magában rejti az egész választási procedúra bornírtságát, ám a demokrácia lényegét is, azt, hogy a mindenkori többség dönt arról, ki gyakorolhatja a következő időszakban a hatalmat.
Tárnoki néni mindig a többséget képviseli, s a többségnek mindig igaza van, akkor is, ha az igazságot netán hazugság és megtévesztés idézi elő, de akkor is, ha a nyíltság és az őszinteség fénye ragyogja be. Tehát bármi történjen, az öreg hölgy mindig elégedett, mivel az ő pillanatnyi vélekedése a mérvadó. Ám arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a mindenkori kisebbség ugyanolyan jogokat élvez, mint a többség, sőt ha a demokráciát komolyan vesszük, ezek a jogok, éppen sérülékenységük miatt, különös védelmet érdemelnek. Ezért az ellenzék, amelynek létrejöttét, mondhatni státusát mindig választási vereség előzi meg, az igazi demokráciákban a sajtó támogatását élvezi. Ez azt jelenti természetesen, hogy az elmúlt esztendőkben Magyarországon szó sem volt igazi demokráciáról, a gyurcsányizmus, amely a médiát alapvetően kiforgatta természetéből, úgy használta a sajtót, mint a nagy Lenin: kollektív agitátorként, sőt a lenini tézishez hozzá is tett egy keveset, amikor az agitációt provokációval vegyítette.
Mindezzel természetesen Tárnoki néni is tisztában van, sokkal jobban, mint én, mivel ő a szólás szabadságának hanyatló tendenciáját nagyon helyesen világjelenségként fogja fel. Bizony, amikor valamely korifeus a legutóbbi sajnálatos események során kijelentette, hogy a közszolgálati Magyar Televízió nem a Pilvax kávéház vagy a Landerer–Heckenast nyomda, nagyon is igazat mondott, persze azzal együtt, hogy a különböző B közepek nem tekinthetők márciusi ifjaknak.
Az öreg hölgy, kollektív népi bölcsességében, azzal is tisztában van, hogy a hatalom birtoklása, a kormányzás, legyen szó településről vagy országról, nem mindig fenékig tejföl. Amikor Gyurcsány (híveinek Feri) lelkendezett a nagy szocialista plénum előtt, hogy egy országot kormányozni fantasztikus dolog, Tárnoki néni kissé felvonta a szemöldökét, bár belátta, hogy a fantasztikus szó önmagában nem kéjmámort jelent. Sokáig sejthető volt a baloldali emberek számára is, s ma már köztudomású, hogy az ország és fővárosa súlyos, katasztrófa közeli helyzetben van, s ezt semmiféle választási győzelem vagy vereség nem fedheti el. A halottnak valójában mindegy, ki a sírásója, a betegnek azonban elsősorban az orvos és az orvoslás módja számít. Bolond ember az, aki ahhoz fordul gyógyszerért, aki megmérgezte. Vajon Tárnoki néni ezt belátta-e?
És sajnál-e például engem, aki a Magyar Nemzetben 1989. december végén ezzel a lelkendező címmel közöltem eszmefuttatást: „1989, te csillag”? Ezzel Petőfi 1848, te csillag című költeményére utaltam, kissé megfeledkezve arról, hogy mi következett be mindmostanáig 1848 óta Magyarországon. Most, amikor 1956, sőt 1989 is történelem, én éppoly kétségek között vergődöm, mint a Kádár-korszak közepén. Akkor legalább beletörődtem, és a remény nem bolygatta a szívemet.
Hogy Tárnoki néni, aki mindig győzelemre segíti a győztest, ezt átérzi-e, én nem tudom…