Növeli, ki elfödi a bajt

Tisztelt Miniszter úr! Tisztelt Államtitkár úr!
A hetvenes és nyolcvanas években ugyanannak az alma maternak, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának a hallgatói voltunk, és doktorrá avatásunkkor ugyanazt az esküt tettük le az egyetem aulájában. Ezzel egy életre elköteleztük magunkat az igazság szolgálatára.
Joghallgatóként még politikai gazdaságtant, dialektikus és történelmi materializmust és tudományos szocializmust tanultunk, és etikakönyvünkben a tízparancsolat helyett az állt, hogy „az ember az anyját is megölheti, ha a munkásosztály árulója lesz”. De Benedek Ferenctől megtanulhattuk a római jogelvek örökérvényűségét, Földvári Józseftől pedig a büntetőjog szigorú logikáját.
A napokban egy volt professzorunk szólt hozzánk, magyar jogászokhoz, emlékeztetve minket az eskünkre. Herczegh Géza is aláírta azt a nyílt levelet, amely szerint az utóbbi hetek bűnüldözői és ítélkezési sorozata „hazai jogtörténetünk legrosszabb időszakát idézi”. A levél zárósorai szerint „mégsem hallgathatunk, mert vétkesek közt cinkos, aki néma, de még inkább felelős, aki bár tehetné, de nem tesz meg mindent a jogállamiság érvényesüléséért”.
Vajon éreznek-e lelkiismeret-furdalást ezeket a sorokat olvasva? Most nem egy „tudatosan félretájékoztató, a tényeket elferdítő” újságíró beszélt arról, hogy az előzetes letartóztatásba helyezett gyanúsítottakkal szemben kegyetlen és embertelenül megalázó bűnüldöző eszközöket alkalmaznak, hanem Magyarország egyik legtekintélyesebb jogásza, a hágai Nemzetközi Bíróság nyugalmazott bírája.
Államtitkár úr! Ön a Magyar Országgyűlés emberi jogi bizottságának ülésén – miniszterét helyettesítve – kétségbe vonta azt, hogy a rendőrség részéről törvénysértések történtek volna. Ha már a tudósításoknak vagy a videofelvételeknek nem hisz, kérem, adjon hitelt évfolyamtársa és egykori barátja beszámolójának, aki a szeptember 20-ról 21-ére virradó éjszakán lakása ablakából a saját szemével látta, hogyan kerít be 10-12 rohamrendőr néhány fiatalt, majd közülük egyet hogyan vonszol végig a kezénél-lábánál fogva a Bródy Sándor utcában a Magyar Rádió épülete irányába. (Hasonló jelenetet – két héttel később – a Mansfeld Péterről szóló filmben láttam.) Ez a szerencsétlen fiatalember lehetett az, akit a Magyar Helsinki Bizottság jelentése szerint a rádió épületében „egy helyiségben szabad prédára odavetették legalább 15-20 rendőr elé, akik kegyetlenül bántalmazták, állkapocscsontja eltört, feje felrepedt, súlyos zúzódásokat szenvedett. Az eszméletvesztés határán lévő szerencsétlent ezután olyan erővel taszították be a rabszállítóba, hogy a mellkasa majdnem beroppant. Ezután bevitték egy kapitányságra, ahol megbilincselve térdeltették órákon át, majd egy olyan vallomást írattak vele alá, hogy ittasan hadonászott a rendőrök felé a gumibottal, miközben előlük menekült (sic!), és ezért kellett vele szemben fellépni. Jelenleg is kórházi kezelés alatt áll, szeptember 26-án operálták.
A megvert és bántalmazott fiatalok között több egyetemi, főiskolai hallgató is volt. Miniszter úr, államtitkár úr! Önök mindketten egyetemi tanárok, magas állami tisztségük előtt egyetemi vezetők (dékán, főiskolai rektor) voltak. Amikor sokasodtak az arról szóló beszámolók, hogy a rendőrség vétlen fiatalokkal szemben is „az indokoltnál szigorúbb” intézkedéseket alkalmazott, tettek-e valamit a törvénysértések megakadályozása ellen?
Gondoltak-e arra, hogy politikai pályafutásuk befejeztével az egyetemi katedrára térjenek vissza? Ha igen, akkor hogyan fognak az egyetemi hallgatók szemébe nézni? Miniszter úr alkotmánytant és alkotmányjogot, államtitkár úr nemzetközi és emberi jogot tanít. Mi maradt meg azokból a magasztos elvekből és eszmékből, amelyekről annyi könyvet és tanulmány írtak az elmúlt években?
Miniszter úr, mit fog mondani ezután a gyülekezési jogról vagy a szólásszabadságról? Vagy tekintsük üzenetértékűnek azt, hogy ön az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére kiadott tanulmánykötetben a rendkívüli állapot, a szükséghelyzet és a veszélyhelyzet szabályozásáról ír, amelyben a gyülekezés és a szabad véleménynyilvánítás joga korlátozható?
Államtitkár úr, ha ön az emberi jogokat tanítja ismét, akkor talán kihagyja az Emberi jogok európai egyezményének 3. cikkét, miszerint senkit sem lehet embertelen és magalázó bánásmódnak és büntetésnek alávetni?
A magyar igazságszolgáltatás az 1956. évi forradalmat követő megtorlások óta a legválságosabb napjait éli. Utolsó esélyünk a megrendült bizalom visszaszerzésére az, ha önök, akiknek hatalmában áll, tesznek valamint a törvénysértő eljárások ellen. Ha pedig erre az önök által olyan sokszor idézett alkotmány nem ad lehetőséget, akkor az erkölcsi-szakmai tekintélyüket vetik latba érte! Ne feledjék Illyés Gyula 1956 októberében publikált Bartók-versének a sorait: „Mert növeli, ki elfödi a bajt.”
Pécs, 2006. október 15.
Kengyel Miklós
egyetemi tanár