Peremvidéki agresszió

Detlev Buck magasfeszültségű filmje látlelet a nyugat-európai nagyvárosok peremvidékéről. Keretes történet, amelyből kiderül, meddig süllyedhet egy tizenöt éves fiú, amikor az iskolai és utcai erőszak elől a drogkereskedelembe menekül. Provokatív társadalomkritika Berlinből.

Muray Gábor
2006. 10. 11. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Németország felbátorodik, lerázza magáról a béklyókat, s a bénító lelkiismeret-furdalás korszakát lezárva végre tükörbe néz. Olyan filmek bolygatták meg az elmúlt években a német kultúréletet, amelyek szakítottak a hosszú évtizedekig tartó hagyománnyal, és tabukat döngettek: az ezredforduló után a németek is elmondták saját verziójukat a koncentrációs táborokról, az SS-ről és a valós Hitlerről (Volker Schlöndorff A kilencedik nap; Oliver Hirschbiegel A bukás; Dennis Gansel Napola), és a „politikai korrektség” dacára beszélni kezdtek a bevándorlók okozta társadalmi krízisről (Fatih Akin A fallal szemben; Anno Saul Kebab kapcsolat).
Detlev Buck eredetileg a Tesztoszteron címet szánta legújabb filmjének. Nem csoda: a Kőkemény másfél órányi erőszak; utcai agreszszió a berlini Neuköllnben. Buck lerántja a leplet a PR-Európáról, a nyárspolgári Nyugatról, amely a korlátozatlan bevándorlásnak, álliberalizmusának, kóros bűntudatosságának köszönhetően máig képtelen volt szembenézni a második-harmadik generációs vendégmunkás-családok munkanélküliségből fakadó devianciájával, s azzal, hogy történelmi városainak peremén fékezhetetlenül tombol az erőszak. Berlin ma: Kis-Amerika. A Neuköllnben kaszkadőrökkel felvett, véres verekedésjelenetek Detlev Buck rendező szerint finomak a valósághoz képest. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a pozitív kritikusi fogadtatás ellenére a német mozikban megbukott a film – a közönség kellemetlennek találhatta a berlini Trainspotting-miliőt.
A Kőkemény a rendőrségen indul, ugyanott végződik. A negatív fejlődéstörténet hőse, Michael (a tehetségesen flegma David Kross) a szeretője által dobott anyjával (Jenny Elvers-Elbertzhagen) együtt zuhan a jólétből a brutális nincstelenségbe. Míg anyja új férfiakkal jár-kel, a fiú az iskolai bántalmazások – és az áldozati szerep – elől a török drogbárók kezei közé menekül. Vele sodródunk. Visz a zene. Sztravinszkijtől a thrash metalig. Visz a klipszerű lendület. Magával ragad a ritmus, a kézi kamera. A hibátlan dramaturgia és a pontos rendezés. Kizökkent a film közepére időzített pauza – a török borbélyszalonban ül a fiú, vízipipa fortyog, s ő azt mondja: „néha csak azt kívánom, hogy csend legyen. Hogy csend legyen a fejemben. Hogy senki se beszéljen, senki se legyen ott, hogy minden eltűnjön, és akkor én végre jól érzem magam, igazán jól” – a hihetetlenül feszült film fölé emelkedő, békés jelenet különös csendjében két percre megpihenhetünk, hogy elgondolkodjunk: ha valakit a problémás iskolában öszszevernek, újra és újra megzsarolnak, hova fordulhat? Ahogy Gregor Tessnow forgatókönyvíró mondja: az ilyen fiatal szükségszerűen a vízesésig sodródik.
(Kőkemény – német dráma, 2006, 99 perc. Rendezte Detlev Buck. Forgalmazza a Budapest Film.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.