Németország felbátorodik, lerázza magáról a béklyókat, s a bénító lelkiismeret-furdalás korszakát lezárva végre tükörbe néz. Olyan filmek bolygatták meg az elmúlt években a német kultúréletet, amelyek szakítottak a hosszú évtizedekig tartó hagyománnyal, és tabukat döngettek: az ezredforduló után a németek is elmondták saját verziójukat a koncentrációs táborokról, az SS-ről és a valós Hitlerről (Volker Schlöndorff A kilencedik nap; Oliver Hirschbiegel A bukás; Dennis Gansel Napola), és a „politikai korrektség” dacára beszélni kezdtek a bevándorlók okozta társadalmi krízisről (Fatih Akin A fallal szemben; Anno Saul Kebab kapcsolat).
Detlev Buck eredetileg a Tesztoszteron címet szánta legújabb filmjének. Nem csoda: a Kőkemény másfél órányi erőszak; utcai agreszszió a berlini Neuköllnben. Buck lerántja a leplet a PR-Európáról, a nyárspolgári Nyugatról, amely a korlátozatlan bevándorlásnak, álliberalizmusának, kóros bűntudatosságának köszönhetően máig képtelen volt szembenézni a második-harmadik generációs vendégmunkás-családok munkanélküliségből fakadó devianciájával, s azzal, hogy történelmi városainak peremén fékezhetetlenül tombol az erőszak. Berlin ma: Kis-Amerika. A Neuköllnben kaszkadőrökkel felvett, véres verekedésjelenetek Detlev Buck rendező szerint finomak a valósághoz képest. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a pozitív kritikusi fogadtatás ellenére a német mozikban megbukott a film – a közönség kellemetlennek találhatta a berlini Trainspotting-miliőt.
A Kőkemény a rendőrségen indul, ugyanott végződik. A negatív fejlődéstörténet hőse, Michael (a tehetségesen flegma David Kross) a szeretője által dobott anyjával (Jenny Elvers-Elbertzhagen) együtt zuhan a jólétből a brutális nincstelenségbe. Míg anyja új férfiakkal jár-kel, a fiú az iskolai bántalmazások – és az áldozati szerep – elől a török drogbárók kezei közé menekül. Vele sodródunk. Visz a zene. Sztravinszkijtől a thrash metalig. Visz a klipszerű lendület. Magával ragad a ritmus, a kézi kamera. A hibátlan dramaturgia és a pontos rendezés. Kizökkent a film közepére időzített pauza – a török borbélyszalonban ül a fiú, vízipipa fortyog, s ő azt mondja: „néha csak azt kívánom, hogy csend legyen. Hogy csend legyen a fejemben. Hogy senki se beszéljen, senki se legyen ott, hogy minden eltűnjön, és akkor én végre jól érzem magam, igazán jól” – a hihetetlenül feszült film fölé emelkedő, békés jelenet különös csendjében két percre megpihenhetünk, hogy elgondolkodjunk: ha valakit a problémás iskolában öszszevernek, újra és újra megzsarolnak, hova fordulhat? Ahogy Gregor Tessnow forgatókönyvíró mondja: az ilyen fiatal szükségszerűen a vízesésig sodródik.
(Kőkemény – német dráma, 2006, 99 perc. Rendezte Detlev Buck. Forgalmazza a Budapest Film.)

A Kondorosi Csárda még egy utolsó esélyt adott a rongálónak