Székhez ragadt ország

Ugyan a budapesti rendőrfőkapitány szerint csak a kákán is csomót keresők tesznek fel ilyen kérdéseket, de talán egy magát demokratikusnak nevező országban jogunk van elemezni azt, hogy a rendőrség tényleg jogszerűen, szakszerűen és törvényesen végezte-e a dolgát az ünnep jegyében művelt lakossági kardlapozás során. Gergényi Péter gondolhatja úgy, hogy a rendőrség a tisztes állampolgárok részéről hibakeresés helyett inkább köszönetre tarthat igényt, de talán megkérdezhetnénk erről azokat az ártatlan idős polgárokat, nőket és kisgyermekes szülőket is, akiket sikerült meggumibotozni, gumilövedékkel eltalálni, nappalijukba könnygázgránáttal belőni rendcsinálás címén. A főkapitány vélheti azt, hogy hétfőn a Deák téren állt az oszlatás mindaddig, amíg a Fidesz-nagygyűlés be nem fejeződött, attól még tényként könyvelhetjük el, hogy a rendőrök esélyt sem adtak a békés ünneplőknek az elvonulásra, és az is nyilvánvaló, hogy a randalírozókat nekiszorították az Astoriánál az ott előre bejelentett módon részt vevő emlékezőknek.
Akárhogyan gondolkodik is a főrendőr, egy demokratikus államban nem szokás szemmagasságban kilőni a könnygázgránátokat és fejre célozni gumilövedékkel – hogy milyen hatékonysággal tették ezt hétfő este a kollégái, az például a Magyar Nemzet keddi címlapfotóján is jól látszik, elég egy pillantást vetni a bajszos székely bácsika megsebesült arcára. És beszéljünk kicsit haza is: a Magyar Nemzet egyik fotósának, Máté Péternek kezét törte egy könnygázlövedék, másik kollégánkat, Burger Zsoltot pedig közvetlen közelről, célzottan lőtték fejbe gumilövedékkel annak ellenére, hogy világosan látszott: munkáját végző fotóriporter. Ez nem intézhető el azzal, hogy idézőjelezett harci helyzetben nem lehet millimétereket számolni balra vagy jobbra, föl vagy le, és nonszensz maga a felvetés is. Az például egyáltalán nem nevezhető felfokozott harci helyzetben történő természetes rendőri reagálásnak, hogy – az Index tudósítása szerint – jóízű nevetés közepette közelről arcon spréznek paprikagázzal egy hajléktalant. Az is jogos kérdés, hogy a rendőrség miért nem védte meg a bejelentett módon ünneplőket a randalírozóktól. A sok száz rendőr közül nem jutott volna pár tucat az Astorián békésen álldogálók és a Deák téren harcolók közé?
A rendőri túlkapás és brutalitás ezer módjával találkozhattunk a tévészékház ostromát követő éjszakákon is. Lapunkban is többször beszámoltunk ártatlanul letartóztatott, brutálisan megvert fiatalokról, több jogvédő szervezet is felemelte hangját a túlkapások ellen. Ebben az esetben a rendőrség partnere volt a bíróság is, hiszen tanúk meghallgatása nélkül, futószalagon rendelték el a harmincnapos letartóztatást. Mindezek következtében a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért nyílt levelet juttatott el Petrétei József igazságügyi és rendészeti miniszternek, Belovics Ervin legfőbbügyész-helyettesnek, valamint a Legfelsőbb Bíróság elnökének, Lomnici Zoltánnak.
A szokatlanul kemény fellépést különösen annak fényében kell értékelni, hogy szeptember 19-e hajnalán egészen más arcát mutatta a rendőrség, amikor az ostrom után gyakorlatilag védelem nélkül hagyta a Magyar Televízió székházát. A közszolgálati csatorna első este még megmutatta azokat a képeket – utána pedig még az ostromról szóló önreklámklipükből is kivágták –, hogy egy vékony alkatú tüntető bepréseli magát az egyik oldalajtón, meglepetten szétnéz az üres aulában, és nekifog szétbontani a rendőrök által épített, majd magára hagyott ajtótorlaszt, hogy a társai is bejuthassanak. És akkor még nem is beszéltünk arról a két rendőrről, akiket a vezetők gyakorlatilag odadobtak a randalírozók elé, amikor magukra hagyták őket az elakadt vízágyúban. Az egyes politikusok által nagy kedvvel lecsőcselékezett tömeg nem úgy reagált, mint ahogyan arra titokban talán számítottak, és sértetlenül kivezette a két rendőrt az elfoglalt járműből. Nem csak a magyar rendőrség mondott csődöt az eltelt hetekben. Sajnálatos módon három tűzszerész halt meg néhány napja (egy pedig súlyosan megsérült), mert a hírek szerint elejtettek egy megsemmisítésre a zámolyi homokbányába szállított második világháborús gránátot. Az esetről – mivel katonákat érint – nagyon keveset tudunk egyelőre, de azért elgondolkodtató, hogy az Oroszlány mellett talált, 76 milliméteres orosz repeszgránát hogyan robbanhatott fel a szakemberek kezében, miután gond nélkül kibírta a kiemelést és a szállítást. Hogyan fordulhat elő ilyesmi, és kinek a hibája a tragédia?
Augusztus huszadikán megbukott a katasztrófavédelem is, hiszen nem akadt munkatársuk, aki elolvassa az Országos Meteorológiai Szolgálattól érkezett e-mailt a közelgő viharról, így több százezer gyanútlan ember a tűzijáték mellett egészen más élményeket volt kénytelen elszenvedni. Akkor öt ember életébe és nagyon sok súlyos sérült fájdalmába került a hatóságok hanyagsága – az pedig valódi magyar abszurd, hogy legelőbb azt büntették meg, aki egyedül tette a dolgát, jelesül a viharjelzést kiadó meteorológust. Az ünnepet szervező Miniszterelnöki Hivatal nem hibás, csak a szerződést megszövegező, sokadrangú hivatalnok. A vízhordókat kirúgták, a vezetőket megrovásban részesítették, minden mehet tovább a régi kerékvágásban.
A tűzoltók fekete napja augusztus nyolcadikán következett be, amikor a Műegyetem alagsori lőterén keletkezett tűzben hárman meghaltak, és nyolcan füstmérgezést szenvedtek. Az külön tragédia, hogy másfél hónappal a baleset után három bizottság jelentését ismerve sem kaptunk kézzelfogható és elfogadható választ a miértekre és hogyanokra. Felelős sincs természetesen, de ezt már megszokhattuk.
Az adófizetők pénzéből működtetett rend- és polgárvédelmi szervek csődje egy nagyon rosszul működő Magyarországról ad lesújtó képet. A kiállított bizonyítvány olyan, mint egy könyörtelen röntgenfelvétel: kívülről még úgy tűnik, minden rendben; de belül már elindult a végzetes rothadás. És mi lesz akkor, amikor ez a bűnös hanyagság átragad a társadalom minden szintjére?
Képzeljük el, hogyan működik majd akkor a társadalom, ha az ideges tűzszerész analógiájára reszkető kezű sebészek operálják majd az embereket, az eltévedő tűzoltókhoz hasonlóan nem talál el egyik városból a másikba az autóbusz vagy a tejet-kenyeret szállító autó. Mi lesz akkor, amikor „elfelejt” adót fizetni a vállalkozó, arra hivatkozva, hogy ő is „elkúrta” az adóbevallását, vagy nem olvasta el a határidőre figyelmeztető e-mailt? És milyen lenne az ország két héten belül, ha kétszázhúsz volt helyett néha semmi, máskor meg kétszáznyolcvan volt jönne a konnektorból, a kormányhivatalokhoz hasonlóan pedig nem dolgoznának a szemetesek és a csatornázási művek munkatársai?
A székükből kirobbanthatatlan vezetők társadalmában élünk – az utóbbi napokban egyetlen kivétel volt: Petrétei József igazságügyi és rendészeti miniszter az MTV ostromának éjszakáján felajánlotta a lemondását, de azt a miniszterelnök nem fogadta el. Ha valakinek egy picike hatalmat sikerül megkaparintania, abban a pillanatban érinthetetlenné válik, és bármekkorát hibázhat, nem kell lemondania. A lelkiismeretlenek országa lettünk – miközben Svédországban egy évtizedekkel ezelőtti bejelentetlen bébiszitter a miniszter állásába kerül, nálunk a beismert hazudozás után is marad a „mi az hogy, nagyon is” miniszterelnök, két kézzel kapaszkodik a székébe a rendőrfőkapitány, a katasztrófavédelmi főigazgató, a tűzoltóparancsnok és más főméltóságok.
Ameddig ez így marad – így maradhat –, ne is számítsunk számottevő változásra.