Vegyes vágott

Az istenadta nép

Van, hogy a Népszabó újságírói álruhát öltenek, és elvegyülnek a Kossuth téri tömegben, hogy minél több dehonesztáló, cikiző sort írhassanak róla. Így tett S. I. is, aki megírta, hogy a zöld pólós műsorvezető egy bizonyos „furcsán nyerencről” beszélt.
Nem, kedves S. I., ön – bizonyára mentálhigiéniai okokból – nem olvas semmit saját magán és lapján kívül. Különben tudná: szerény személyem nevezte el Furcsányt. Kegyenc, Lelenc, Vegyenc, Merenc, Verenc, Nyelvenc, Szégyenc, Veszenc és persze Nyerenc stb. keresztnevekkel ellátva. Más lapok is átvették – hallottam kocsmában, utcán, orvosi váróban, autóban. A névtelen népszerűség mindig is vonzott.
Mikor e sorokat rovom, még nem tudom, Bukfenc lesz-e Furcsány következő keresztneve. A nép már ítéletet mondott fölötte.

András bácsi eltávozott

A legnagyobb magyar író, akinek kézfogását őrizem még, eltávozott e méltatlan világból, ezek közül az emberek közül, akik a saját nemzettársukat képesek megtagadni egy pár falattal többért. Jelképesen is értelmezhető: Budapesten halt meg. És az is, hogy nem a kolozsvári Házsongárdba temetkezik, hanem a marosvásárhelyi református temetőbe. Bár arra az időre, amikorra nem lehetnek kívánságaink, nincsenek kívánságaink, miként Fernando Pessoa írta volt. A nyolcvanas évek közepe, vége felé, Pesten járván, ő hívott magához, és ez nagyobb kitüntetés nekem, mint a Magyar Köztársasági Érdemrend. Biztosan megírtam már azt a négy-öt találkozást, amit nekünk kimért az élet, de ezen az elsőn egy csángó szumánban érkeztem hozzá.
Túl magas voltam, ami a régebben született magyaroknál – mondjuk ki – gyanús volt.
Sok eső esett felétek, te Feri, mondta, amikor először megszorította a kezemet.
Az már igaz, mondtam, és eszembe jutottak apám alsóvárosi felmenői, akik közül majdnem mindnek kilógott a lába a ravatalozóból. Pedig Alsóvároson, Szeged igazi, paraszti részén alacsonyabbak voltak az emberek, mint a fölsővárosiak – nem is beszélve a Palánkban lévő gyüttmöntekrül.
A fiatal házaspárnak – alig – álcázott téglákkal és a lehallgatóberendezésekkel mit se törődve nyíltan beszéltünk a földművelésügyi (?) minisztérium üdülőjének szobájában. A kicsempészett Por tetszett neki. Később a kicsempészett Híd is. A Pestet már nem kellett csempészni, de lehet, hogy mégse jutott a kezébe. (2004-ben!) A Kölcsön Időt biztosan nem látta. Én viszont láthattam Lukács Sándor meghívására az Álomkommandót a Vígben. Földes et., aki már ’56. október 23-án lövetett volna (bizonyos Hobo papája), méregetett a második sorból.
A vakok irigylik a félszeműt. Pedig szemet szemért, fogat fogért – őt egyszerűen agyon akarták verni a marosvásárhelyi magyarellenes pogromban, ahol ha a magyar cigányok nem jönnek, ki tudja, mi történhetett volna még.
A magam bajaival törődöm, pedig ő egész másra tanított. Arra, amire az utca is: mindig azokat képviseld, ahonnan jöttél. Azok a kiemelt „t” hangzók a szavak végén. Többé nem hallhatom őket. De a könyvtáram teljes. Ha vele akarok társalkodni, leveszem a polcról a könyveit – csak már itt legyen a könyvtáram. Még valami. Csakis róla. Ő elérte az élet szívét, ezért a szépségre vakok szemével is látni volt képes.

Szisz második halála

1976-ban kulturális cseregyerek voltam Romániában, és Ilia Mihály mesterem tanácsaival fölvértezve a Románföld–Erdély meccset 6:4-ről 3:7-re mentettem Bukarestben, ahol például a szikrázóan okos Marin Sorescuval ismerkedtem meg (a téglát hazazavartuk). Bukaresti magyar írók jöttek az asztalomhoz, kérném meg Sorescut, beszéljen Szilágyi Domokos temetésén. (Sorescu is elment már azóta.)
Nagyra tartottam, mondta Sorin, de sose voltunk igazán barátok.
Marosvásárhelyen egyszerűen fogva voltam. Nincs vonat, busz, repülő, a sofőr beteg, mondták.
Mert aznap temették Kolozsvárott Sziszt. Magyarországról, mások mellett, Nagy László (nekem Szisz és ő testvéreknek tűntek akkor) és Páskándi Géza barátom volt jelen, aki először volt otthon Magyarországra való – kalandos – áttelepedése után. Nem találkozhattunk ott és akkor.
Most, hogy kiszivárgott: a szeku zsarolni tudta a huszadik század egyik legnagyobb erdélyi költőjét, aki pont Páskándiról, Domokos Gézáról és másokról írta a jelentéseket – önkéntes halála nem csak a betegség okozta fájdalom alapján értelmezhető.
Újra kell temetnünk őt. A verseit meg olvasnunk.

Csaba királyfi megérkezett

Tízévnyi itteni meló, x évnyi bejelentett, állandó lakhely és munka után Nyárádremete (erről majd írok egyszer) szülötte megkapta a magyar állampolgárságot.
Amint jött vissza a határon, a románok megbüntették, mert a román útlevele igencsak megviselt állapotban volt.
Ha leválik egy cipő talpa, nem a vevő fizet, mondta nekik Csaba. Különben is: legközelebb már más útlevéllel jövök haza.
Milyen más útlevéllel?
Hát magyarral, mondta Csaba.

Lajoska mostani emiljeiből

Honolului emberünk, az aranyvésnök, de elsősorban rockdobos Lajoska legutóbbi villámpostáiból szemezek.

Szept. 24.
Szia, Feri. Aréna van otthon? Most tanulmányozom az ügyet (naprú’ napra). Szakadás!… Én mög bé-s. Belekörmöl (karmol) a tollad ebbe a témába, me’ eló’vasnám.
Na és a könyvtárad? A József Attila-kép hagyott árnyékot maga mögött a falon?
Szóva’, hogy vagy akkó mostanában?
Ölel, Lajos

Szept. 29.
Aloha!
Röstellöm magam. A szept. 9-i Vegyes vágottad falatozása közbe’ gyüttem rá, hogy Ady-képrül van szó. Pirulás. Az éggyik szegedi, óvodáskori barátom, a Pityu látott tégöd a tévébe, s rólad én jutottam az eszibe. Fölhívott, és baromi jót beszélgettünk. Látod, hogy dógoznak a dógok… Ma Aloha Friday (púder ünnep) van errefelé. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy I will have to work my ass off today.
Ma van Mihály névnap. Apu† mög az Isti† bátyám.
Ölel barátod,
Lajos

Okt. 1.
A Pityu barátom szeretné, ha dedikálnád a világ első újságregényinek a két kötetit, amit ű mán mögvött (Kölcsön Idő: benne vagyok). Ez az éggyik. A másik: nov. 18-án öreg rokkerök bulija lössz Szegedön. Gyere el, és játsszuk el a Jennifer Junipert a Donovantú’. Mint valamikó éccő a Szőke Tisza kocsmahajón. Apolló zongora, ének, té ének, én mög dob. Na, mit szó’sz hozzá? Né mondd azt, hogy löhetetlen.
Egészség, Lajos.

A nevetésről

Először Henri Bergson a témát igencsak kimerítő könyvét vettem kezembe (Le rire – A nevetés – 1900). Manapság egyre többet foglalkoznak vele, mert egyre ritkább. Bár abban a tudósok megegyeznek, hogy hasznos a szívnek, gyógyít – van, aki nevetésterápiát alkalmaz –, sőt még fogyaszt is. De azt is tudjuk, a kinevetés az ölni képes. Annyira kevés van nevetésből, hogy már világnapja is van neki: május első vasárnapja.
Amikor indián népmeséket fordítottam, találkoztam egy figyelemre méltó apacs mesével. E szerint a teremtő megtanította az embert járni és beszélni, látni és hallani – szóval mindenre. Valahogy mégsem volt elégedett. Akkor megtanította az embert nevetni. Az ember meg csak nevetett, nevetett. És akkor a teremtő mondá: Most már kész vagy az életre.
A navahó indiánok kultúrájában van valami, amit az első nevetés ceremóniájának hívnak. Minden navahó újszülöttet a bölcső deszkáján tartanak, míg először el nem neveti magát. Akkor a törzs megünnepli a gyerek első nevetését, amelyet társadalmi lénnyé válásának bizonyítékaként tekintenek.
Mi nemcsak homo sapiens (gondolkodó ember) vagyunk, mi vagyunk a homo guffawus (nevető ember) is.
Mark Twain, akitől annyi jóízű nevetést kaptam, azt írta: Az ember az egyetlen lény, amely el tud pirulni, van is neki miért. Az ember az egyedüli állat is, amely igazán nevetni képes. Akinek szüksége is van rá. Nem tudom. Meg mernék esküdni, hogy például a majmok, a kutyák, a lovak – hogy csak néhány állatot soroljak fel – szintén rendelkeznek a nevetés képességével. Még fákról is el tudom mondani ezt.
A neurológusok kiderítették, hogy a csecsemők azért sírnak születésük után, mert ösztönösen megérzik a nagyságát a nemzeti adósságnak, amely vár rájuk. Ezért sírnak a magyar újszülöttek a legtöbbet.
Na jó, ez csak egy (rossz) tréfa volt. De az már tényleg komoly kutatás eredménye, hogy egy ötéves gyerek körülbelül kétszázötvenszer nevet naponta. Aztán ezt a képességünket mintha felejtenénk. Sokunk egy hónap alatt nem nevet kétszázötvenszer! Emlékszem drága apámra, ő mintha szégyellt volna nevetni. De néha kezébe akadt egy Ludas Matyi, és ő szégyenlősen, döcögősen nevetett egy-egy karikatúrán, viccen.
Mindnyájunknak szüksége van nevetésre. Aki képes a nevetésre, tovább él. Norman Cousins, aki az elgyöngülést gyógyítja nevetéssel, állítja: a nevetés megmozgatja egész bensőnket. Felerősíti a lélegzést. Olyan, mint a jó futás anélkül, hogy kimozdulnánk a szobából.
A jó nevetés és a hosszú alvás a két legjobb gyógyszer, miként az ír közmondás tartja. Chaplin az életerő felszabadításának nevezte, a fájdalom legyőzésének. Amin nevetni tudsz, azzal képes is vagy együtt élni. A nevetés a legrövidebb távolság két ember között. Nem kell lefordítani semmilyen nyelvre. Még a Korán is azt írja, hogy megérdemli a paradicsomot az, aki társait megnevetteti. Aki magán tud nevetni, az nem nevetséges. Ám a nevetése mindenkit elárul. Gondoljunk csak Demszkyre, a Vicsori Ficsúrra, akinek ma aligha lenne nevethetnékje a MaDöF segítsége nélkül.
Az alkotóképesség és a nevetés összefüggenek. A nevetés nélküli nap hiábavalóan telt el. Amikor rázkódva nevetünk, minden izmunkat megmozgatjuk.
A nevetés a tragédiából ered, mégis magasabb rendű annál.

Gyilkosok

Anna a megmondhatója, hogy régóta készültem írni a Visegrádi utcai ecetfáról és egy rajta keresztül látott, éjszaka is világos ablakról. Hát ennek vége. Meg se kérdezve a lakókat, tegnap tarvágással levágták kezeit-lábait, szánni való csúzliágast készítve belőle. Kinek fájt a léte? Kit bántott a szélsuhogás a levelek között, a madarak éneke?
Ilyenek vagyunk. Gyilkosok. Ilyenkor elmegy a kedvem a nevetéstől. Mert arra gondolok, hogy Annával való kapcsolatomat példázza szegény.