Békák a mocsárból

Özvegyen neveli két iskolás gyermekét Kis anyuka egy hátrányos helyzetű borsodi községben. Családi pótlék, árvaellátás és özvegyi nyugdíj címén összesen havi 93000 forint jövedelmük van. Kis anyuka még közmunkához sem jut már évek óta, hiszen arra nagyobb szükségük van azoknak, akik még árvaellátást és özvegyi nyugdíjat sem kapnak.
Ezzel a jövedelemmel azonban éppen meghaladják a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre való jogosultság jövedelemhatárát, és az új rendszerben már az anya külön sem kerülhet be a rendszeres szociális segélyre jogosultak közé, hiszen a gyermekek jogán járó ellátások is beszámítanak. Ha Kis anyukának nem lennének gyermekei, természetesen továbbra is jogosult lenne rendszeres szociális segélyre és nem csökkentek volna a bevételeik. Már csak az a kérdés, hogy a kiskorú gyermeknek a saját létfenntartása rovására is kötelessége-e eltartania a szülőjét. Hiába szóltunk, hogy másképp kellene, azt állítják: így lett igazságosabb a segélyezés.
Kisék a kötelező fizetnivalók teljesítése után otthoni étkezésre naponta 1200 forintot – fejenként akár 400 forintot is – költhetnek.
Ebből igazán nem lehet gond a későbbi – 150 ezer forintos – tanárképzős tandíjra (az étkezésre hármuk rendelkezésére álló napi 1200 forintból mindössze 417 forintot) megtakarítani, hogy az igen tehetséges nagyobbik gyerek főiskolára mehessen. És ha a kicsi is ilyen tehetséges, akkor Kis anyuka kétszer ennyi tandíjat is fizethet ám.
Hiába szóltunk, hogy másképp kellene, azt állítják: az oktatásügy ilyen reformja növeli az esélyeket.
Most azonban ebből a fejenkénti napi 400 forintból kellene vizitdíjat, gyógyszert, szemüveget, sőt ha nagy a baj, kórházdíjat is fizetniük, valahányszor például tüdőgyulladás akar lenni az influenzából. És mert hárman vannak, háromszor annyi ilyen díjat kell fizetniük, mintha Kis anyukának nem lennének gyermekei. Viszont – mert mindenben lehet jót találni, csak akarni kell, de nagyon – Kis anyukának mindössze feleannyi ilyen díjat kell fizetnie, mintha nem kettő, hanem – horribile dictu – öt gyermeke lenne. Sőt örüljön, ha nem számít potyautasnak, és nem kell külön egészségbiztosítási járulékot is fizetnie.
A doktor meg sem könyörülhet Kis anyukán, mert ha receptet vagy beutalót ír, annak a rendszerben nyoma van, tehát neki el kell számolnia a Kis anyukáékat vitathatatlanul terhelő vizitdíjjal, receptírási díjjal vagy kórházdíjjal. Persze, a doktor megteheti, hogy nem kér vizitdíjat, de be kell könyvelnie és szépen meg is kell fizetnie az adót utána. Ellenben Kis anyukáék – pénz hiányában – úgysem mennek el orvoshoz minden szíre-szóra, hiszen a gyógyszert úgysem tudnák kiváltani, és a kórház is rengetegbe kerülne, ahova – pénz hiányában a társadalmi szolidaritásnak hála – életveszélyes állapotban mégis bekerülhetnek. Így azután a Kis család gyermekei bizonyára kevesebbe kerülnek majd a (csak nem miattuk?) szorult helyzetben lévő állami költségvetésnek – ugyanis aligha érik meg a felnőttkort. Pláne nem munkaképesen.
Hiába szóltunk, hogy másképp kellene, azt állítják: az egészségügy ilyen reformja szolgálja a népegészségügyi programot és a társadalmi igazságosságot.
Viszont itt az ideje, hogy Kis anyuka komolyabb ingatlanadót is fizessen ama úri passziója után, hogy – igaz, még szegény férjével – a gyerekeknek is akkora lakás-alapterületet tudtak biztosítani, ami majdnem el is éri a fogvatartottak számára előírtat. Ha pedig nem tudja fizetni, sebaj, majd elárverezik, és mehet a híd alá gyerekestül. Hacsak a lakáspiaci vállalkozók és a bankok is fel nem lázadnak.
Vajon az ingatlanadó ötletével kapcsolatban számít-e majd, amit mondunk?
Morvayné Bajai Zsuzsanna