Egy mítosz vége

A pár hete lezajlott magyarországi önkormányzati választások egyik váratlan jelensége a kisebbik kormánypárt, a Szabad Demokraták Szövetségének mélyrepülése volt. A párt szinte teljesen elveszítette vidéki szavazóbázisát, régóta regnáló, sikeres polgármesterei kényszerültek távozásra, és legendásan erős fővárosi pozíciói is meggyengültek – áll a Budapest Analyses elemzőközpont értékelésében. Egy nemrég kiszivárgott hangfelvétel tanúsága szerint immár a szocialistáknál is téma a meggyengült liberális partner esetleges „lecserélése”.

A nyolcvanas évek egykori úgynevezett demokratikus ellenzékéből kinőtt Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) liberális ihletésű, erőteljes antikommunista retorikával operáló pártként lett népszerű a rendszerváltozás éveiben. Az 1990-es első szabad választásokat követően – amelyen a győztes jobbközép Magyar Demokrata Fórumtól alig lemaradva, 21 százalékos eredményt ért el – az SZDSZ ellenzékbe került. Az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt utódpártja, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) 1990-ben súlyos választási vereséget szenvedett, s ezért egy ideig úgy tűnt, hogy az alakulóban lévő pártrendszerben hosszú távon is a Szabad Demokraták Szövetsége lesz majd a jobbközép pólus vezető váltópártja. Az SZDSZ-ben a kilencvenes évek első felében lezajlott belső harcok nyomán azonban az ideológiai értelemben újbaloldali irányultságú, elsősorban a budapesti liberális értelmiséget képviselő úgynevezett „kemény mag” győzedelmeskedett. Heves kultúrharcot indított a jobbközép koalíció ellen, és 1992-től fokozatosan nyitott a posztkommunista MSZP felé is. A jobbközép kormánnyal és a végül elsöprő győzelmet arató szocialistákkal szemben egyaránt kampányt folytató SZDSZ az 1994-es választásokon – 20 százalékos eredményével – lényegében a négy évvel korábbi teljesítményét hozta. Ezt követően azonban az előzetes fogadkozások ellenére koalícióra lépett az MSZP-vel – ráadásul koalíciós kényszer nélkül, hiszen a szocialisták önmagukban is megszerezték a mandátumok abszolút többségét.
A posztkommunista párttal kötött koalíció ténye és az 1994–1998-as kormányzati ciklusban megvalósított politika nagymértékben erodálta az SZDSZ népszerűségét többségében hagyományosan antikommunista szavazótáborában. A párt elveszítette támogatóinak csaknem kétharmadát: ők a túlnyomórészt továbbra is rendszerváltó programmal fellépő, jobbközép irányba elmozduló Fideszhez vándoroltak át. Az SZDSZ így 1998-ban kevesebb mint nyolc százalékot kapott az országgyűlési választásokon. A kudarccal az SZDSZ elveszítette a rendszerváltás időszakában játszott vezető szerepét, és kispárttá vált. A csapást azóta sem sikerült kihevernie – főképpen azért, mert a pártrendszer végül nem a kezdetben valószínűsített liberális–konzervatív, hanem a posztkommunista–antikommunista törésvonal mentén stabilizálódott. A szabad demokraták e választóvonalat „átlépve” tartósan lekötötték magukat a domináns posztkommunista utódpárt, a Magyar Szocialista Párt mellett. Tendenciaszerű hanyatlását az SZDSZ többek között éppen annak köszönheti, hogy a kontinens számos liberális pártjától eltérően kizárólag a baloldal felé koalícióképes (1994 és 2002 után 2006-ban már a harmadik MSZP–SZDSZ-kormány alakult), miközben jobbközép irányába hermetikusan zár.
A pártrendszer kétpólusúvá válásának kíméletlen logikája miatt a túlerőben lévő szocialisták „ölelése” fokozatosan az SZDSZ elszürkülését hozta: a 2002-es választásokon éppen sikerült átlépnie az ötszázalékos parlamenti küszöböt, ami – a hajdani, egymilliót is jóval meghaladó szavazótáborhoz képest – immár alig több mint háromszázezer támogatót jelentett. Különállásának demonstrálására a párt az elmúlt években rétegtémák (pl. melegjogok, drogliberalizáció) megjelenítésével próbált betörni a két nagy párt által uralt kommunikációs térbe, néha pedig kampányszerűen szembeszállt az MSZP törekvéseivel. Utóbbira példa a tavaly nyári köztársaságielnök-választás koalíciós fiaskója, amikor a szocialista jelölt sikere az SZDSZ-es képviselők ellenállásán bukott meg. Ez azonban nem volt elég a szavazóbázis jelentős növeléséhez. Ráadásul a Medgyessy Péter megbuktatása után 2004-ben a miniszterelnöki székbe emelkedő Gyurcsány Ferenc – a szocialista párt addigi vezető politikusaitól eltérően – az SZDSZ törzsszavazóinak számító budapesti liberális értelmiséget is nagyobb sikerrel tudta megszólítani.
Az elfásulás és a korrupciós ügyek mellett erkölcsi értelemben is súlyos csapást mért a pártra 2002 nyarán a D–209-es ügy. Amikor alig egy héttel Medgyessy Péter kormányának beiktatása után kiderült, hogy a miniszterelnök a pártállami rendszerben a politikai rendőrség szigorúan titkos állományú tisztje volt, az SZDSZ rövid hezitálás után bizalmáról biztosította a miniszterelnököt. Ez a döntés a párt antikommunista mítoszának végleges felélését jelentette, és hatására a meghatározó szerepet játszó értelmiségi holdudvar egy része is eltávolodott a szabad demokratáktól: a párt „atyjának” is tekintett Kis János filozófus például ekkor lépett ki az SZDSZ-ből. A szocialistáknak való kiszolgáltatottság fokozódását mi sem mutatja jobban, mint hogy Gyurcsány Ferenc ominózus titkos beszédének egy hónappal ezelőtti kiszivárgása – amely erkölcsi értelemben a D–209-es ügynél is nagyobb válságot idézett elő a magyar közéletben – már hezitálást sem váltott ki az SZDSZ-nél, és a párt rögtön teljes mellszélességgel kiállt a miniszterelnök mellett.
Bár a 2006 áprilisi országgyűlési választásokon az SZDSZ – hatszázalékos eredménnyel – pár tízezerrel több szavazatot kapott, mint négy évvel korábban, a halovány siker átmenetinek bizonyult. Az október 1-jei önkormányzati választások azt mutatták, hogy a kisebbik kormánypártot fokozottan büntették a választók. Vidéken az SZDSZ befolyása minimálisra zsugorodott. Az eddigi tíz helyett mindössze hat megyei közgyűlésbe sikerült bejutnia. Megyei jogú városokat (Békéscsaba, Veszprém, Szekszárd) hosszú ideje vezető, népszerű szabad demokrata polgármestereket győztek le a Fidesz támogatásával indult – gyakorlatilag ismeretlen – jelöltek, s ezzel jelentősebb vidéki település nem is maradt SZDSZ-es irányítás alatt. A párt fellegvárának számító Budapesten is kínos veszteségeket szenvedtek el a szabad demokraták. Listájuk negyven százalékkal kapott kevesebb szavazatot, mint négy évvel ezelőtt, s ennek megfelelően a Fővárosi Közgyűlésben pengeélen táncoló – a főpolgármester szavazatával egyfős többséggel rendelkező – MSZP–SZDSZ-koalícióban a szocialisták fölénye is sokkal erősebben érvényesül majd. Korábban a párt húzóemberének számító, a rendszerváltás óta a főpolgármesteri tisztséget betöltő Demszky Gábor is inkább tehernek bizonyult az SZDSZ vállán az idei választások alkalmával. A tizenhat év alatt igencsak megkopott Demszky Gábor ugyan győzni tudott, de az előrejelzésekre rácáfolva másfél százalékpontnyira megközelítette az ellenzék jelöltje, Tarlós István.
Az SZDSZ-t több mint egy évtizede irányító Kuncze Gábor már a választások utáni napon bejelentette, hogy nem indul újra a tavaszi tisztújításon, amely tény már önmagában is a belső válság biztos jele. Utódlásáért kemény küzdelem várható az eddig a belső ellenzék legismertebb személyiségeként nyilvántartott „veterán” Fodor Gábor, illetve a Gyurcsány kedvencének számító „külsős”, Kóka János gazdasági miniszter között. Különösen az utóbbi felülkerekedése esetén kérdéses az SZDSZ túlélése önálló pártként. E tekintetben intő jel, hogy egy kiszivárgott hangfelvétel tanúsága szerint Szekeres Imre, az MSZP elnökhelyettese – utalva arra, hogy az önkormányzati választások eredményeképp az SZDSZ „országos kispártból” „budapesti középpárttá” minősült vissza – kollégái előtt arról elmélkedett, hogy lassan meg kellene fontolni a liberális koalíciós partner „lecserélését” a némileg megerősödött MDF-re. Bár e forgatókönyv megvalósulásának esélye jelenleg nem túl nagy, jól jelzi az egykor magát rendszerváltóként definiáló liberális párt mély válságát.