Egy rém kínos család

Viszonylag ígéretesen kezdődött a magyar sitcom (szituációs komédia) pályafutása a kilencvenes évek elején a Família Kft.-vel. Megtartva az amerikai stílusjegyeket (egy család és barátai története, amely lényegében egyetlen nappaliban játszódik) és betartva bizonyos önkéntes „lovagi” szabályokat (nem a legszegényebbeken nevetgélünk, inkább a kicsit kivételezett polgári rétegen meg magunkon), jellegzetesen magyar sorozat született, a rendszerváltás áldásaiban reménykedő, de kényelmetlenségeit és tulajdon emberi gyengeségeit nyögő embertípusokkal. A következő sitcomra több mint tíz évet kellett várni, az eredmény azonban siralmas: a magyar Egy rém rendes család leginkább olyan, mintha a szégyenletes, 1986-os mexikói szovjet–magyar 6:0-t akarná valaki lejátszani rúgásról rúgásra. Az amerikai Egy rém rendes családon könnyű szívvel kacarászunk, nemigen tudatosodik bennünk, hogy ott az amerikaiak abszolút lúzereiket gúnyolják, hiszen Al Bundyéknak a mai magyar viszonyokhoz képest aranyéletük van. A magyar Bándi Sanyiékkal azonban nehezen tudunk mit kezdeni. Cipőboltba ötvenes férfit eladónak manapság nem vesznek fel, egy eladói fizetésből pedig aligha lehet négyfős családot, kétszintes házat fenntartani.
A sitcom lényege egyébként, hogy sohasem (egészen) rólunk szól, mindig inkább másokról, olyanokról, akiket jól ismerünk, és szívesen megeresztünk egy-két poént a rovásukra. Ezért is annyira kegyetlen az amerikai Egy rém rendes család. Meg akar győzni arról, hogy mi mégis különbek vagyunk a szereplőknél, és a helyzetünk sem annyira aggasztó. Bándi Sanyiékat látva, mégis magunkat keressük bennük. Azért talán, mert régi, megszokott, főként persze más műfajú sorozataink (Józsi az úthengerrel, Szomszédok) mindig rólunk szóltak, vagy mert a cipőbolti meló nálunk nem aljamunka, hanem szinte sikertörténet, vagy talán, mert a sorozat színészei (Szervét Tibor, Bertalan Ágnes, Bacsa Ildikó) javarészt a magyar színi élmezőnyből kerültek ki, és többnyire „azonosulós” darabokban láttuk őket. Nemcsak az a zavarba ejtő, ahogy a sorozat készítői le akarják játszani a nagy nézettségű „amerikai mérkőzést”, fittyet hányva a magyar viszonyokra és karakterekre, az egykori sorozatokra, a magyar életérzésre, hanem hogy egyre gyakrabban látunk jobb sorsra érdemes, nyilván drámaian alulfizetett színészeket méltatlan szerepkörökben. [Nem esik jól, összezavar, ha István király (Tóth Sándor) Cillit Banggel vigéckedik és „kovácslajoskodik” egy reklámblokkban.]
Nyugat felé buzgón pillongató producereink arra is vethetnének egy-egy pillantást, mit kezdtek például az angolok a sitcommal. A nálunk is vetített Waczak Szálló és a Csengetett, Mylord? jellegzetesen a brit ízlést és humort tükröző, külföldön is jól eladható sitcomsorozatok, amelyekben nem kínos nagy színészeket viszontlátni, sőt. Azonfelül pedig idehaza kiváló írók és humoristák hada állna rendelkezésre, hogy a világon a legszürreálisabb, drámai elemekben leggazdagabb magyar valóságot feszültségoldó párbeszédekbe szuszakolja. Már ha a kedves kereskedelmi csatornás döntéshozók egy szép napon valami hasonlóba mélyesztenék a fejszéjüket. S aztán ugyanezek a döntéshozók zsákkal cipelhetnék haza a nemzetközi televíziós díjakat meg a magyar néző elismerését (vö. a háromrészes Szórád-ház sikere szemben a magyar Egy rém rendes kínos eredményeivel). Ha nem hiszik, szavaztassák meg róla a kedves magyar nézettségi mutatót!
(Egy rém rendes család Budapesten, TV2, október 24.)