Vizitdíj

Sokan túl gyakran, fölöslegesen mennek orvoshoz – indokolta a vizitdíj bevezetésének szükségességét a bukott kórházigazgatóból lett egészségügyi miniszter. A hippokratészi eskün is szükségképpen túlesett kormánybürokratát az úgynevezett Szabad úgynevezett Demokraták úgynevezett Szövetsége szabadította e jobb sorsra érdemes országra – így aztán következetességet számon kérni rajta fölösleges demokratikus luxus. Ugyanez a miniszter ugyanis a vizitdíj elengedhetetlenségét máskor meg azzal támasztja alá, hogy annak bevezetése azért elkerülhetetlen, mert a hálapénz eltörlése a záloga a szocializmus berekesztésének az egészségügyben. A szocializmust a vigaszágon lett miniszter hivatali főnöke, a szocialista miniszterelnök tavasszal még sehogy nem akarta berekeszteni. Sőt a kormányfőjelöltek televíziós vitájában atyáskodó hangnemben pirított rá nem szocialista ellenlábasára: ugyan már, vonja vissza, hogy itt bárki is vizitdíjat szándékozna bevezetni!
Azóta tudjuk: ez a nekünk rendelt miniszterelnök csak akkor nem hazudik, amikor épp levegőt vesz, a fürdőkádban a samponhabos víz alá merül, vagy amikor alszik. Lám, egészségügyi minisztert is mifélét választott magának a reformelkötelezett koalíciós partner jóvoltából! Szerinte a háromszáz forintos, azaz egyeurós – majd idővel nyilván tetszőlegesen inflálható – vizitdíj nem csupán a gyalázatos nominális fizetést húzó orvostársadalom szarvait töri le; nemcsak a fehér köpenyes hivatás legjobbjait űzi külföldre a mindent megoldó piacgazdaság szellemében; nemcsak a tízezres léptékű hálapénzt szünteti meg varázsütésre, de még a „reform” bűvszavát is kölcsönzi minden idők legteszetoszább, legfantáziátlanabb kormányzásának.
E „reform” jegyében aztán meg kell alázni az orvost, a nővért, a gyógyszerészt. A szociálliberális ethosz szellemében azonban meg kell alázni a beteget is: azt kell mondani, hogy sokan szórakozásból járnak orvoshoz. Mindezt pedig annak tudatában kell állítani, hogy Magyarországon halnak Európa-szerte a legkorábban a férfiak; itt a legrosszabbak az aktív tb-fizetők életkilátásai; a több-biztosítós rendszer abszolút diadala pedig az előrejelzések szerint nem csupán fokozná e tendenciát, hanem egész rétegeket, sőt osztályokat roppant piackonform módon, de szociálisan teljességgel érzéketlenül kiiktatna az alkotmányban garantált egészséghez való jog gyakorlói közül.
A szabad demokrata kórház-privatizátorok már ugrásra készen állnak, hiszen az egészségügynél – azaz a mások betegségénél – nincsen jobb üzlet. Az álságos „reform” az öngondoskodásra huzamosan képes törpe kisebbség eminens érdekeit képviseli, miközben rövidlátó módon azzal számol, hogy az öngondoskodók és kényszersarcoltak továbbra is birkamód befizetik majd a kontinentális mértékben is rekordarányú társadalombiztosítási járulékot a nagy semmire. Nem is szólva az égbe szökő adókról, amelyekből olyan, teljességgel hasznavehetetlen bürokratikus képződményeket kíván fenntartani a pökhendi állam, mint a társadalmi szolidaritást lényegében felmondó egészségügyi kormányzat.
Kísérletezni persze a mind betegesebb társadalmon is lehet, akárcsak a fehér egereken. Az áldozati sorsra szánt rágcsálók anynyiban talán szerencsésebbek, hogy nekik nem kell mindezért még vizitdíjat is fizetniük. Azzal sem kell szembenézniük, hogy egy öngyűlölő egér akarja boldogítani őket. A vizitdíj atyja ugyanis véleményem szerint elsősorban azt a hivatást gyűlöli engesztelhetetlenül, amelyben oly sikertelennek bizonyult az évek során. E fóbia mellékhatásairól talán megkérdezhetné vizitdíj-adminisztrátorát, benzinkutasát.