Az elhunytról valamikor írtam. Összebarátkozunk, és együtt tettünk ígéretet, hogy az élő elmegy a másik temetésére. Élt hetvenhat évet, és mivel a család elszóródott a tájról, ő öregotthonban fejezte be, mikor már társ nélkül maradt. Végakarata volt, hogy a szülőfalu temetőjében pihenhessen, utolsó, nagyon féltve őrzött pénzecskéjét ezzel a kéréssel adta át a gondnoknak, aki teljesítette is kívánságát.
Életsorsa fejezeteit, amelyeket megírtam, az színesítette, hogy tizenhat éves korától, amikor édesapja után ő is a „kubikosküldetést” választotta, hol, merre járt a hazában, milyen építkezéseken dolgozott, mennyit utazgatott és mikor volt jobb, mikor könnyebb az élete, végül is mire jutott. Fél évszázadnál több az az idő, amit munkában töltött. A Viharsaroktól Győrig, ha a távolságot becsüljük, majdnem 300 kilométer, közbeeső megálló volt a főváros, Szolnok, még Dunaújváros is, hétfőn reggel fél öttől péntek esti hazavergődésig éveken át. Nem egyedüli sors az övé, a községben mások is voltak, akikkel együtt robotolták végig életüket. Szavajárása volt: ennyit vergődni kinek érte meg? Munkából nem késett, italozásért megszólást nem kapott.
Bocsánat a kitérésért, hiszen temetésre érkeztem. Nem voltunk sokan, az emlékezésre inkább idősek gyülekeztünk. A búcsúbeszéd szép, tartalmas életutat átérő volt, a tiszteletes úr ismerte jól az itt élők fájdalmait-keserűségeit. Visszafelé csatlakoztam a papunkhoz, aki mint messziről jött embertől megkérdezte, tudom-e, mi volt a legszomorúbb ezen a búcsúztatáson. – Kevesen voltunk – jegyeztem meg –, bizonyára öregszik a falu. – Igaz – válaszolta –, és az időseknek egyre szűkebb az ismeretsége. Ami engem emellett foglalkoztat, hogy itt látja meg igazán mindenki, hogy naponként nő a nyomorúság. Régi sötét ruhák helyett sokan agyonmosott melegítőben, filléres kínai tornacipőben voltak. Mit és mennyit látnak ebből a fővárosban? Községünkben él kereken 2400 lélek. A lakosság fele munkanélküli. A legnagyobb vétek, amit a nép és az ország ellen elkövettek, hogy elvették az emberek elől a munkát. Visszajutunk az 1930-as évek Magyarországába?
– Lehangoló – feleltem –, de a kis falvakban általánossá válik a munkanélküliség. Nagyot vétettek a rendszerváltozás elején, akik eladták a mezőgazdasági termelési értékeket idegeneknek. Az eladott földdel az élet csúszik ki a talpunk alól. Olyan ez az ország lassan, mint egy nagy-nagy kirakat, amiből a javát már megvették, és lassan csak a limlom marad.
– Imre bácsit – folytatta a tiszteletes úr – havonként meglátogattam a többi öreggel az otthonban. Tájékozott ember volt, újságot is rendszeresen olvasott. Egyszer azt kérdezte tőlem: Tiszteletes uram! Igaz, hogy ebben a sors által is sokat vert országban minden emberfiára csaknem másfél millió adósság esik? Megszomorítottam. Jól olvasta, itt tartunk. Eltűnődött. Se családnak, se szomszédnak még egy talicska földdel sem maradtam adósa. Hol és mire költöttem én ennyi töménytelen pénzt?
Nehéz szívvel ültem föl a kis vonatra, aztán tovább sötétedett a kilátás nemcsak az esteledéssel, hanem amikor az útitársak azzal indították a beszélgetést, mikor is állítják örök tilosra kedves vonatjuk jelzőjét? A falu ma messzebb van kormánytól, vezetéstől, mint bármikor.
origo.hu
Egészen elképesztő dolog derült ki Sztálinról, a hidegvérű diktátorról
